Szemere Pálhoz
szerző: Wohl Janka
Oh engedd, hogy én, kis madárka
Téged, a sast, megénekeljelek,
S vágyó kebelből halk, szerény dalommal
A messze távolból köszöntselek.
Oh engedd, hogy a múltra emlékezzem,
Hol lábaidnál ülve hallgatám
Mesés fénnyel felém zajló beszéded,
S lelkem merengett lelked szózatán.
És szellemed teremtő bűvecsetje
Ott feste édes-bájos képeket -
Takarja szívem s félve rejti őket,
S emlékvilág födi a színeket.
És minden kép, mely rezgve áll előttem,
Fényesb alakba olykor öltözik,
S virág gyanánt az emlékkoszorúba
Múzsák mosolygva belekötözik.
Azt mondtad egykor, költő lesz belőlem,
Vár rám dicsőség, hírnév és babér;
Szereteted, amellyel boldogítál,
E kétes üdvnél nékem többet ér.
Mit ád a hír? a szívnek boldogságot?
Oh nem! csalódást, fájdalmat, borút,
S hol int a zöld babér sugármosollyal,
Odáig oly nehéz a hosszu út.
Szereteted pedig lelkemben mélyen
Megállapítá az örök hitet,
Nem hír és név, nem az teszi a költőt,
Nem ihleti, hevíti a szívet.
Legyen a költő homlokán babér bár,
Nem az, nem az koszorúzza a főt,
Mit szelleme virágiból tüzött föl,
Az állja hervadatlan a jövőt.
És te dicső, ki homlokán ragyognak
A hosszú évsor s dús virágfüzér -
A ritka és oly ékes koszorúban
Tulajdon bimbó díszlik és babér.
Oh te, ki ősz fürtökkel s ifju szívvel
Állasz a múlt romján nyugalmasan,
Egy órjás könyv, amelynek minden újabb
Lapján a múlt egy órjás képe van:
Oh engedd, hogy ezentúl is még hozzád
Lelkem zarándokolni járjon el,
S emlékezhessék meg szeretetedről
Büszkén és boldogan e hő kebel.
Oh engedd, hogy mint mostanig, tovább is
Mély tisztelettel, hűn szeresselek,
És olykor-olykor halk, meleg dalommal
A messze távolból köszöntselek.