Szemere Miklós
szerző: Gárdonyi Géza
Szemere Miklós életrajza került a minap a kezembe. Perényi dr. írta meg és adta ki tavaly (1897) Sátoralja-Újhelyen. Hogy ezt az érdemes kis munkát olvasom, eszembe jut, micsoda jó történeteket hallottam én is az öreg úr rokonaitól.
Szemere, mint az életrajzíró is mondja, kicsiny ember volt, akkoraforma, mint Kiss József, és olyan jó tornász, amilyen a mostani poéták között bizony nem akad. Persze a régi poéták nem a falak közt növekedtek, mint mink. Sárospatak meg, ahol az öreg úr is iskolázott, ma is páratlan iskola abban a tekintetben, hogy a növendékek nemcsak elmeileg fejlődnek benne, hanem testileg is. Személyes tapasztalatból mondhatom.
Perényi beszéli, hogy mikor egyszer az öreg úr Kazincy Gáborhoz ment, őt még az ágyban, alva találta. Kapja magát, tótágast áll az ágy előtt a szoba közepén és így álltában rikkant rája:
- Szervusz Gábor!
Kazincy csaknem halálra ijedt, mikor az álomból fölrettenve egy olyan embert látott maga előtt, akinek feje nincsen, a két karja meg sarkantyús csizmájában végződik.
De hetven esztendős korában is tett ilyen figurát az öreg, mikor egyszer a tolcsvai szüreten valami bolondos összeszólalkozásban megharagította a feleségét.
- Micsoda? - mondja az ezüstkupakos tajtékpipát letéve, - haragszik az asszony? No majd szépen beszél ez mingyárt.
Azzal a hetven esztendős öreg úr neki rugaszkodik: föl a pinceház tetejére és tótágast áll a kéményen.
A felesége összecsapja a kezét és sikoltozik!
- Miklóskám! Kedves Miklóskám, gyere le.
- Nem addig, míg meg nem vallod, hogy nekem van igazam!
És ott állott mindaddig, míg csak a felesége ki nem jelentette, hogy mindig az urának volt igaza.
Máskülönben példás egyetértésben éltek, de a legjobb asszonyt se tudom elképzelni, hogy ne zsörtölődjék például, mikor van egy olyan szoba a házban, amelyet kitakarítani a férj nem enged. Egy múzeum-féle szoba volt az, ahova az öreg úr mindenféle történelmi ritkaságot gyűjtött össze.
Egyszer aztán hogy az öreg úr otthon feledte a kulcsot, bezzeg neki álltak a múzeum kimeszelésének és kiporolásának. Hazamegy Szemere s megdöbbenve látja, hogy a múzeumot rendezték.
- Hát ez a drága bot hogy törött el?
- Az bizony a porolásban.
- De az Isten szerelmére, hiszen ez a Nagy Frigyes botja!
- Bot csak bot, - felelte az asszony.
Ezért csak nem haragszol, Miklóskám? Dehogy nem haragudott! Hanem csak úgy magában dúlt-fúlt az öreg úr. Néhány nap mulva vásárra ment a ház asszonya. Az öreg úr ezalatt szintén rendezett. A társalgó szoba bútorait berakta az ebédlőbe, a díványt kiemelte a konyhába, a gépnyársat betette a szoba közepére. De már annyi bátorsága nem volt, hogy otthon várja meg a felesége dicséretét. Puskát vetett a vállára és eléje ment az asszonynak a határig.
- Jézus Mária! - mondotta az aszszony, mikor meglátta őt, - mi lóg ki a csizmádból?
- Tudom is én. Kapca kellett, de nem találtam, fölhúztam ami a kezembe akadt.
- De hiszen ez az én régi jó selyemsálom.
- Rongy csak rongy, - felelte az öreg vállat vonva.
(Ezt a történetet az életrajz másképpen írja meg: Én azt hiszem, így hitelesebb. Nekem Szemere Atilla így mondta el.)
1874 nyarán meglátogatta Kossuthot is az öreg úr. Erre az alkalomra egy vaskos könyvbe összeírta az összes költeményeit és átadta Kossuthnak, hogy mondja meg a véleményét, érdemes-e kiadásra!
Hát Kossuth el is olvasta.
- Szép költemények, - mondotta egynéhány nap mulva, - ki írta?
- Én, - felelte Szemere.
- Te? No hallod Miklós, - szólt Kossuth a fejét csóválva, - komolyabb embernek gondoltalak.
Aztán nem beszéltek többet a versekről. Hanem Szemerének ez a megjegyzés annyira zokon esett, hogy még aznap tűzbe dobta az egész kötetét.
Mikor megtért az utazásából, a táskája mindenféle rézpénzzel és ezüstpénzzel volt tele. Darabig rejtegette a felesége előtt, de végre is föltűnt az asszonynak, hogy a táska olyan nehéz és hogy csörömpöl.
Vallatóra veszi a poétát, hát kiderül, hogy az öreg úr ahányszor fizetnie kellett, mindig papirossal fizetett, s amit így viszszakapott, nem ismervén a pénznek az értékét, egyszerűen belecsapta a kofferjába.
Ez volt az alapja az ő úgynevezett numizmatikai gyűjteményének, amit anynyian megcsodáltak a múzeumában.
Nem született az öreg se pénzembemek, se gazdálkodónak. A háztartás és gazdálkodás a jóságos és szorgalmas asszony gondja volt. Ő maga politizált, verselt és vadászott.
De a vadászata is inkább kóborlás volt, mint vadászat. Akinek olyan eleven szíve és szeme volt a természet szépségei iránt, mint őneki, annak a vadlesés nem lehetett a főmulatsága.
A háza mindamellett tele volt szép agancsokkal. Taplósipkát viselt és az íróasztala egy sok százesztendős tölgyfának a dereka volt. Csak éppen hogy meggyalultatta a tetejét.
A taplósipkáról jut eszembe még egy történet. Ezt Szabó Endrétől hallottam. Szabó Endre, mint afféle poéta, fiatal korában meglátogatta az öreg urat. Szemere szívesen látta őt. Nem bocsátotta el éjszakára se.
A fiatal poéta aztán egész éjjel hallotta, hogyan tüszköl és köhög a szomszéd szobában az öreg úr.
- No, hogy aludtál, öcsém? - kérdezte másnap Szemere a vendégét.
- Én csak jól aludtam, - felelte Szabó Endre, - de Miklós bátyám talán meghűtötte magát?
- Hallottad, hogy köhögtem?
- Hallottam ám.
- Nem voltam én beteg, öcsém, soha. Hanem az este pipázva feküdtem le, aztán hogyan, hogyan nem, egy szikra ráhullott a taplósipkámra. Az füstölt, az átkozott! El nem tudtam találni, mi a bajom. Reggel, mikor föl akarom tenni, akkor látom, hogy hamu-sipka.