Szemek szimfóniája
szerző: Karinthy Frigyes
Emlékezés egy meg nem írt költeményre
Ó nem így akartam én egyszer vallani rólatok női szemek
Zörgő szavakat zihálva egymás hegyén-hátán hangsúlytalanul
Mint akit kedvesei közt váratlanul tört le a kórság
Nincs már ideje hörgő tüdejéből mint repedt fuvolának
Résein át fülsértő sipítás közli szánalmas dadogással
Élete titkát hogy szerette a hű nőt és más semmitmondó szavakat
Micsoda költeményt terveztem minő rímeket lüktető ütemén
Beethoveni dalnak összecsengő szárnyas igékből
Micsoda korallkincseket akartam felhozni harmatosan
A nyelvtenger mélyéből ahol a szó gyökeredzik
Hogy aki hallja hosszan búgja és zümmögje utána
Távoli távoli távoli tengerek búgó üzenetét
Mindez tovatűnt az emberi szív nem tengeri kagyló
S elapad lassan a dal amelynek nincs szövege
Haszontalan emlékek csődtömegében turkálva ma éjjel
Találtam e jegyzeteket egy vershez szemekről amikbe meredtem
Elmondom halkan és üresen ahogy emléket mondani illik
Azt a félórát amikor megfogamzott bennem a dal
Talán egy boldogabb korban eldalolja helyettem valami költő
Velence felől hurcolt zakatolva egyszer ősszel a bécsi vonat
Szurkos nagy hegyek közt vezetett kanyarogva az út
Csupa dolomit alul zöld és sárga vörhenyes erdők
Tarka szoknya s kötény terebélyes asszonyság derekán
Aztán övön felül csak csupasz és meztelen feketeség
S végre a csúcson hósapka tiszteletes fehér hajkorona
Ezen az úton rázkódott száz évvel ezelőtt egy postakocsi
Ablaka mentén szépívű orral egy büszke férfiprofil
Nézte az ormokat s rajtok a felhők tömör gomolyát
Goethe János tünődött azon amit száz évvel utána
Einstein és Eötvös fedezett fel a vonzás viszonylagos elvét
S közben várta őt a lagunák közt egy furcsa utolsó szerelem
Ölemből lecsúszott amit olvastam az Italienische Reise
S bámultam magam is e zord és gyönyörű hegyeket
S szóltam döbbenve magamhoz mért is vagy hát a világon
Mi tart itt ez a zöld televény vagy a bérci magasság
"Szürke elmélet" hogy tudjam mindennek mi a miértje
Vagy a latin narancsligetek "lombok közt izzó aranya"
Hogy boldog akarok lenni vagy annál több s van-e több s van-e más
S ekkor két hegycsúcs közt fönt az acélkék boltozaton
Ott hol az erdők s gazellatapodta füvek zónája lezárul
Hallgatagon és sárgán bukkant ki elém az éjben a félhold
Mint egy kérdőjel a mondat végén amit felírtam az égre
Itt e földön téged boldogság úgy hívnak hogy szerelem
S téged szerelem élete tartalmának tartott az ifjú
Van-e hát élet túl a szerelmen van-e lét az életen innen
Mint ahogy szikla van és hó és felhő és sivító szélviharok
Odafönt magasban ahol már fűszál se terem meg
Ott éreztem én akkor magamat azon a válaszvonalon
Lépjem-e át felejtsem-e el a vágyat a vágyat
Ezt az egész édes és fájó és ostoba lázat a testben
Forduljak-e vissza mint a pilóta mikor ritkul a légkör
Fogytán a gáz meg a gőz és a motor zihálva kihagy
Lent a lapályon kis falu vár pirosfedelű csárdaszobával
Fehér terítő s ablakon át templom s templomon túl temető
Jó lesz benne feküdni kéjtől és kíntól fáradt tetememnek
S elfogott undor és félelem és harag mint még soha tán
Egyszerre kétféle dallam szólt lelkemben szörnyű macskazene
Külön mindkettő remek együtt gyötrelem és üvegkaparás
Egyiket küldte felülről a szférák orgonasípja
Másik a velencei vadvizek lehelletét hozta felém
Bűzösen és mákonyosan mint régi bérházudvarokon
A csatorna és a latrinák közeléből kintorna bús mekegése
Amitől édeset és undokat álmodik vackán a tízéves férfigyerek
Paplan alá dugva fejét dobogó szívvel barna boszorkány combjairól
Így vergődtem émelygős szívvel s szorongva dobogó gyomorral
S emlékeztem egy régi lépcsőház vásott kövein futottam fel és le
Álmosan éjjel nyitva kaput négyszer kopogva a házmesteri fülkén
Szolgálni egy szegény és gonosz és hideglelős beteget
Negyedízben nehéz volt a kereszt leültem a lépcsőre pihenni
És csukott szemeimbe halvány fénnyel jött egy váratlan Jelenés
Jól látom most is női arc volt nem ismerősé nem láttam azelőtt
Szánakozó lágy mosoly puha száján s a szeme megesett rajtam
Nézett rám nagy szánakozással dorgáló nagy szeretettel
Nézett egy darabig aztán ködbeborult halavány lett és eltűnt
Elöntötte a béke felálltam s szégyenkezve mosolyogtam
Hogy ily gyenge vagyok és gyáva és hitványul kétségbeesem
Ó hiszen van valahol valaki mindegy hogy ismerem-e vagy se
Ó hiszen vannak zúgó tengerek és libegő ligetek valahol
Ó tele van tele van szemekkel éjjel és nappal a térség
Lásd meg a szemeket mindenütt ott vannak lesnek rád őrzik a lépted
Titkon kukucskálnak halkan nevetnek ha csetlik és botlik a lábad
Mégy neki falnak tombolsz és káromkodsz mint a bolond
Néznek rád a szemek ezer rejtekhely sokezer zugából
Néznek a képek a régi falon tünődve néz a tiktakos óra
Faujjait arca elé tartva fái közül néz rád a titokzatos erdő
Néz rád kék szirmai közt kehelyszemével a nefelejcs
És a mályva bársonyos irisze s az irisz kék szeme néz rád
Néznek a házak az uccán s tágrameredt sárga szemével
Eltátva szinte a száját bámészan néz rád a teli hold
Bámul és lézeng utánad hogy el ne maradj fut a ház peremén
Pislogva és hunyorogva folytonos nézéstől gyulladt sokezer szemével
Mást se csinál csak folyton téged néz a csillagos égbolt
S a csillagos égbolt mögül is nyilván néz egy óriás szem
Dermedten ahogy tenmagad is nézted a lencse alatt
Elbűvölve s megbabonázva mikrobák cikcak rebbenését
Ó most már tudom mit láttam bennetek szerelmes női szemek
Ez a sok szem akart belőletek egyszerre együtt nézni belém
S én magam is ezt a sok szemet próbáltam gyüjteni egybe
Gyűjteni gyújtópontba felgyújtani véle remegő szíveket
Ó hogy nyilal most is kicsi fájással szívembe az emlék
Hosszan és szótlanul és szégyenkező félszeg nevetéstől
Míg a borzongás villanyos árama futkározott kék libegéssel
Szikrázva ujjakon át egyik test idegéből a másik idegbe
Ó hogy bámultuk tágrameredten egymás szemét régi szerelmes
Asszonyaim akiknek arcát is szinte feledtem most mindegyik arc
Egybefolyik lágyan s csak a Szem világít át az idők vizein
Csak a szem csak a szem világítótornya az éjben
Park fái alatt kávéház sarkában téli fagyon s nyári mezőkön
Tágult szemek és lecsukódók és ködbeveszők és könnybeborulók
Végtelen tükrök sora egymás szeme a szembogarakban
Egy pici ember ez én vagyok pici szemében egy még picinyebb ez ő
Lélek tükre periszkóp és utalás és vágy és messze ígéret
Így bámultak egymásba rettenve és boldogan egymást hipnotizálva
Míg elzsibbadt és elalélt a két test s csak két pár szem lobogott
Két pár szem élt megszázszorozottan mint a fantasztikus filmeken
S egyik se tudta tovább melyik szem az övé s melyik a másiké
Nem Eros nevetett már itt s nem a pufók kicsi gyermek
Ezek a szemek már egymásbamerültek s nem akartak más szemeket
Vagy ha igen csak azért hogy százezer év messze homályán
Feltámadjanak és újra s meg újra keressék s leljék meg egymást
S ráismerjenek ez volt az aki odaát a sötétben
Alvó arcomra hajolt s hívott ébredj fel és jöjj a világra
Érdemes jönni itt vagyok én is várlak és vár a tüzes nap
És vár a hegyek tarka lejtője és vár a havas hegyorom
Zárt levél minden emberi élet és zárva kerül be a sírba
Nincs aki felvágja csak a szerelmes szem éles sugara
Véka alá rejtett fény voltál volt a vékán egy repedés
Abból egyetlen szikra kibukott és megvillant egy pillanatig
És átcsapott egy nő szembogarába s aztán lezárult ez a szem
S most már csak a mennybolt lát és néz csak az Isten
Csak a mindenség bámul rád s nem érti mit óhajtsz.