Szekéren
A kocsi félkilenckor indult haza a városból.
Az út felszikkadt, a ragyogó áprilisi nap melegen sütött, de az árkokban és az erdőben még nem olvadt el a hó. Alighogy elmúlt a kegyetlenül komor és hosszú tél, egyszerre váratlanul beköszöntött a tavasz. De Márja Vasziljevna számára – aki a szekéren hazafelé igyekezett – semmi újat. semmmi szépet sem jelentett sem a napsugár, sem a tavasz langyos lehelletétől felmelegedett, bágyadt, áttetsző erdő, sem a tavakhoz hasonló pocsolyák felett magasan elhúzó hatalmas varjúcsapat, sőt az a csodás, mélységes-kék égbolt sem, ahová – úgy érzi – oly jó volna felemelkedni.
Márja Vasziljevna már tizenhárom esztendeje tanítónő és hamarjában nem is tudná összeszámlálni, hogy ezalatt hányszor kellett megtennie ezt az utat a városba fizetéséért. És akár tavasz volt, mint most, akár esőre hajló őszi alkonyat, akár tél, neki mindegy volt, mindig egyformán nehezen várta, hogy mielőbb hazaérjen.
Úgy érezte, mintha már régesrégen élne ezen a vidéken és úgy tűnt fel neki, hogy a várostól az iskoláig vezető út minden kövét, minden fáját jól ismeri. Itt az ő múltja és jelene. És a jövőt sem tudta másként elképzelni, mint tanítás, utazás a városba és vissza, újra az iskola és megint ez az út…
Arról már régesrégen leszokott, hogy a multat emlegesse, a multat, amikor még nem volt tanítónő, – már csaknem mindent elfelejtett, ami azelőtt volt. Valamikor, apja és anyja életében Moszkvában laktak, a Vöröskapu közelében, nagy, fényes lakásban, de akkori életéből nem maradt egyéb, csak valami homályos, elmosódó visszaemlékezés; olyan, mint valami álom. Tízéves volt, mikor meghalt apja, rá nemsokára anyja is árván hagyta… Bátyja katonatiszt volt, eleinte még leveleztek egymással, de aztán a bátyja levelei elmaradtak, úgy látszik, egészen elfelejtkezett nővéréről. A régi emlékek közül nem maradt egyebe, mint anyja fényképe, de a nedves iskola falán az is egészen megfakult s a hajon és szemöldökön kívül semmit sem látni már belőle.
Mikor már megtettek vagy három versztnyi utat, a vén Szemjon. ki a lovakat hajtotta, hátrafordult és odaszólt neki :
– A városban megest elcsíptek egy hivatalnokot. Elvitték. Azt beszélik, hogy Moszkvában a németekkel szövetkezett és megölték Alekszéjevet, a városparancsnokot.
– Ki mondta ezt neked?
– Ivan Jonov kocsmájában olvasták ki az újságból.
Újra hallgattak egy darabig. Márja Vasziljevna az iskolára gondolt; az járt az eszében, hogy nemsokára itt a vizsga és hogy négy fiút meg egy leánykát fog feleltetni. Épen, mikor a vizsgáról gondolkozott, utolérte őket Hanov, a földbirtokos, négylovas kocsijával. Ez volt az, aki a mult évben elnökölt a vizsgán, az ő iskolájában. Mikor a hintó elkerülte a szekerét, a földbirtokos megismerte és köszönt neki:
– Jónapot! – mondta Hanov. – Hazafelé tetszik?
Hanov negyven év körüli, kiélt, közönséges arcú férfi volt, s bár észrevehetően kezdett öregedni, még mindig csinos férfinak számított és tetszett a nőknek. Egészen egyedül élt hatalmas kiterjedésű tanyáján, semmi elfoglaltsága sem volt és azt beszélték, hogy otthon naphosszat egyebet sem tesz, mint járkál fel és alá, egyik sarokból a másikba, és fütyörész, vagy öreg inasával sakkozik. Azt is híresztelték, hogy rengeteget iszik. Csakugyan, a mult évben, mikor a vizsgán elnökölt, még a magával hozott papíron is parfüm- és borszag érzett. Akkor ünnepélyesen kicsípte magát és Márja Vasziljevnának szörnyen tetszett, úgyhogy mikor mellé ült, folyton irult-pirult. A tanítónő megszokta, hogy a vizsgaelnökök hideg, barátságtalan emberek; Hanov azonfelül, hogy nem tudott egyetlen imádságot sem és sejtelme sem volt, hogy mit kérdezzen, szokatlanul finom és udvarias volt s minden gyermeknek egyest adott.
– Én Bakviszthoz készülök, – kezdte Hanov, a tanítónő felé fordulva – de azt hallom, nincs otthonn.
Most lekanyarodtak az országútról a faluba vivő útra: elől Hanov, Szemjon meg utána. A négyes az út közepén haladt lépésben, ki-kirántva a nehéz kocsit a kátyúból. Szemjon óvatosan kerülgette az utat, egyszer föl valamelyik dombocskára. másszor egyenesen bele a pocsolyába s közben minduntalan leugrált a szekérről, hogy könnyebb legyen a lónak. Márja Vasziljevna megint iskolájára gondolt; az járt eszében, milyen legyen a vizsgai feladat: könnyű-e vagy nehéz. Bosszankodott, hogy tegnap senkit sem talált a tanfelügyelői hivatalban. Micsoda rendetlenség! Már két esztendeje rimánkodik, hogy csapják el az iskolaszolgát, aki semmit sem dolgozik, csak gorombáskodik vele s a gyermekeket veri, de a tanítónőt senki sem hallgatja meg. Az iskolaszéki elnököt nehéz hivatalában találni, de ha véletlenül ott éri az ember, könnyes szemmel panaszkodik, hogy nincs egy szabad perce; a tanfelügyelő minden három évben egyszer jön meglátogatni az iskolát, de amúgy sem ért tanügyi kérdésekhez, mivel azelőtt az adóhivatalnál volt, mostani állását protekció révén kapta; az iskolaszék csak nagyritkán gyűl össze s ha összejönnek is, nem lehet tudni, hol; a gondnok félig írástudatlan muzsik, egyébként bőrcserző műhelye van, értelmetlen, durva ember s az iskolaszolgával barátkozik, – egyedül a jó Isten a tudója, kihez kellene fordulni orvoslásért vagy felvilágosításért…
– Igazán csinos ember – gondolta a tanítónő. Hanovon felejtve tekintetét.
Az út egyre rosszabb, egyre rázósabb lett… Beértek az erdőbe. Itt már nem lehetett az útról letérni s a mély kerékvágásban fröcsög, cuppog a víz. S minduntalan szúrós ágak csapódnak az ember arcába.
– Micsoda út! – mondta Hanov és elnevette magát.
A tanítónő értelmetlenül nézett rá : miért él itt ez a hóbortos? Mit ér nagy vagyona, érdekes külseje és finom modora itt ebben a sárfészekben? Nem élvezheti az élet gyönyörűségeit s ép úgy lépésben hajtat ezen az undorító úton, mint Szemjon és ugyanabban a kényelmetlenségben él. Miért lakik itt, holott módjában volna Pétervárott vagy külföldön élni? Az ember azt hihetné, hogy neki, a gazdag embernek, semmit sem jelentene, ha megcsináltatná ezt a borzasztó utat, hogy ne kelljen kínlódnia és ne lássa azt a kétségbeesést, amely Szemjonnak és a kocsisnak az arcára van írva; ő azonban mindezen csak nevet, úgy látszik, neki minden mindegy és nem is vágyik jobb élet után. Jószívű, elpuhult, naiv ember, nem érti meg az élet durvaságait s ép úgy nem ismeri, mint a vizsgán az imádságokat. Az iskolának egyetlen földgömböt ajándékozott és szentül hiszi, hogy ő igen jótékony ember és érdemes harcosa a népműveltség terjesztésének. Pedig kinek van itt szüksége az ő földgömbjére ?
– Vasziljevna, kapaszkodjál! – szólott hátra Szemjon.
A taliga erősen féloldalra billent, mintha fel akarna fordulni; Márja Vasziljevna lábára valami súlyos tárgy esett; a bevásárlása volt, melyet a városból hozott. Hegynek fel, hirtelen emelkedett az agyagos út; amott, a kanyargós árokban sebesen rohan az ár, mely egészen alámosta az utat; hogy' tudjon itt hajtani az ember! A lovak fújnak, prüszkölnek. Hanov leszállott a kocsiról s hosszú felöltőjében gyalog lépdel az út szélén. Melege van.
– Micsoda út! – mondta újra és megint nevetett hozzá, – így hamar oda lesz a kocsi.
– Hát ki parancsolta, hogy ilyen sárban kocsikázzék a nagyságos úr? – szólalt meg Szemjon mogorván. – Ilyenkor otthonn kéne ülni.
– Hja, öreg, otthonn unalmas. Nem szeretek otthon ülni.
A földbirtokos a vén Szemjon mellett csinosnak, fiatalosnak látszott, de járásában volt valami alig észrevehető fáradtság, ami elárulta az öregség felé közeledő, gyengülő embert. Mintha az egész erdő egyszerre borszagúvá lett volna. Márja Vasziljevna megborzadt és sajnálni kezdte ezt a céltalanul pusztuló embert. Aztán eszébe jutott, hogyha ő a felesége vagy nővére volna, – úgy érzi – életét tudná áldozni, hogy megmentse őt a zülléstől. A felesége? Az élet úgy alakult, hogy Hanov egyedül éldegél hatalmas birtokán, és ő szintén egyedül egy eldugott faluban. De már maga a puszta gondolat is, hogy ők egymáshoz tartozók, egyenlők lehetnének, képtelennek és ostobának tűnik fel előtte. Tulajdonképen az egész élet, az embereknek egymáshoz való viszonya oly érthetetlen, hogy ha rágondol az ember, eláll a szívverése.
– Érthetetlen, – fűzte tovább gondolatait a tanítónő – mirevaló ez a férfias szépség, ez a kedvesség és ezek a szelíd, szomorú szemek? Minek ád az Isten az ilyen gyönge, szerencsétlen és haszontalan embernek ily vonzó külsőt?
– No, mi itt jobbra fordulunk – mondta Hanov, újra felülve a kocsira. – Isten megáldja, kisasszony! Minden jót!
A tanítónő most újra tanítványairól, a vizsgáról és az iskolaszolgáról kezdett gondolkodni, s amikor a szél fülébe hozta az egyre távolodó kocsi zörgését, ezekhez a gondolatokhoz újak szegődtek. Szeretett volna szép szemekre, szerelemre gondolni és arra a boldogságra, amelyben neki sohasem lesz része…
A felesége lenni?… Reggel hideg van; nincs, aki fűtsön szobájában, az iskolaszolga mindig elcsavarog valamerre. Alig virrad, már jönnek a gyermekek s az iskolatermet telehordják hóval, sárral; lármáznak s mindez oly kényelmetlen és bántó. Lakása egyetlen szobácskából áll, ez egyúttal a konyha is. Tanítás után mindennap fáj a feje és szívdobogást kap. A gyermekektől össze kell szednie az iskolaszolga fizetését meg a tüzelő árát, a pénzt át kell adni a gondnoknak és aztán könyörögni ennek a jóllakott, pimasz parasztnak, hogy, az Isten szerelmére, küldjön egy kis fát. Éjtszaka aztán vizsgáról, részeg parasztokról és nagy hórakásokról álmodik. Ebben az életben megöregedett, eldurvult. megcsúnyult; szögletes, ügyetlen lett, úgy mozog, mintha ólomból volna minden tagja. Mindenkitől retteg s az előljáró és a gondnok jelenlétében le sem mer ülni. Senki sem szereti, élete unalmas és lemorzsolódik a nélkül, hogy ismerte volna a gyöngédséget, a baráti részvétet, vagy hogy egyetlen érdekes ismerőse volna. Mily borzasztó lenne az ő helyzetében, ha beleszeretne valakibe!
– Kapaszkodjál, Vasziljevna!
Ismét erősen emelkedett az út…
A szükség kényszerítette erre a pályára, amelyre semmi hivatottságot nem érzett; különben ő soha nem is gondolkozott hivatásáról, a műveltség hasznáról és mindig úgy hitte, hogy foglalkozásában nem a tanítványok és nem az oktatás a fontos, hanem a vizsgák. De mikor érne rá, hogy gondolkozzék hivatásáról vagy a népműveltség hasznáról? A diákok, a szegény vidéki orvosok és felcserek rengeteg munkájuk közepett még azzal a gondolattal sem vígasztalhatják magukat, hogy a magasztos eszméknek, a nép műveltségének szolgálnak, mert fejük állandóan tele van a kenyér, a tüzelőfa, a rossz utak és a betegségek nyomasztó gondjával. Életük nehéz és unalmas s csak a Márja Vasziljevnához hasonló béketűrő lelkek képesek elviselni; azok a szenvedélyes, ideges és érzékenylelkű emberek, akik kezdetben a hivatás magasztosságáról, az ideálokról beszélnek, hamar elfáradnak és otthagyják munkájukat.
Szemjon kerülgette, merre szárazabb és rövidebb az út s hol az árok szélén, hol a pocsolyákon hajtott keresztül; erre a parasztok nem engedik majd át, az a pap földje, amazon meg nincs kocsiút, a másikat Joan Joanov megvette a földesúrtól és körülárkolta. Kénytelen minduntalan visszafordulni.
Alsó-Gorodiscsébe értek. A kocsma előtt, a szeméttel borított úton, amely alól még kifehérlett a hó, szekerek állottak: hatalmas üvegekben kékgálic-savat vittek. A kocsma tele volt fuvarosnéppel. Bent az ivóban pálinka-, dohányfüst- és bundaszag terjengett. A léckerítés mögött a söntésben szünet nélkül szólt a harmonika. Márja Vasziljevna leült és teát ivott; a szomszéd asztal mellett a forró teától és a kocsmai melegtől nekihevült arcú parasztok ültek és vodkát meg sört ittak.
– Te, Kuzma, ide hallgass! – röpködtek a szavak zűrzavaros összevisszaságban. – Ugyan má'!… Isten éltessen! Iván Demjentics, igazán csak a te kedvedért! Sógor, ide nézz e!
Egy alacsony, feketeszakállú, ragyásképű paraszt, aki már alaposan felöntött, valamin elcsodálkozva, hangosan elkáromkodta magát.
– Mit káromkodol? Hé, te, – szólott rá dühösen Szemjon, ki egy távolabbi asztalnál ült. – Nem látod, hogy a kisasszony is itt van?
– Kisasszony ... – ismételte gúnyosan egy hang az ivó másik sarkából.
– Ejnye, te disznófülü!
– Hát 'iszen én nem ... – motyogta zavartan a tömzsi muzsik. – Megkövetem. Az én pénzem épen olyan, mint a kisasszonyé… Adjon Isten, kisasszony!
– Jónapot, – válaszolta a tanítónő.
– Köszönöm alássan…
Márja Vasziljevna nagy élvezettel szürcsölte a forró teát s ép úgy nekipirult, mint a parasztok. Azután újra eszébe jutott a tüzelő meg az iskolaszolga…
Sógor, hallod-e, hé... megállj no! – hallatszott a szomszéd asztal felől. – Ez a vjázovói tanítókisasszony, ismerem! Jóravaló fehérszemély.
– Jóravaló!
A kocsmaajtót egyre csapkodták, egyik ki, a másik be. És Márja Vasziljevna ott gubbasztott asztalánál s még egyre az előbbi gondolatok motoszkáltak fejében. A szomszédos ivóban szakadatlanul szólt a harmonika. A napsugár beszűrődött az ablakon s ferde csíkban világította meg a padlót, a söntés asztalát s a falat, aztán egyre feljebb húzódva, egészen eltűnt; lemenőben volt a nap. A parasztok kezdtek kászolódni a szomszéd asztal mellől. A tömzsi paraszt meg-megtántorodva közeledett Márja Vasziljevnához és kezet nyújtott neki; erre a többiek is kezet fogtak vele búcsúzóul. Aztán egymásután kimentek, kilencszer nyílt és kilencszer csapódott be a kocsmaajtó.
– Vasziljevna, indulunk! – szólt oda Szemjon.
Elindultak. Megint csak lépésben.
– Nemrégiben Alsó-Gorodiscsében iskolát építettek – szólalt meg Szemjon visszafordulva. – Gyalázat, amit csinálnak !
– Miért, mi történt?
– Azt beszélik, hogy az iskolaszéki elnök ezer rubelt vágott zsebre, a gondnok is ezret kapott, a tanító meg ötszázat.
– Ugyan, hova beszélsz, hiszen az egész iskola ezer rubelbe került. Nem szép így megrágalmazni az embereket, öreg. Ez képtelenség.
– Én nem tudom ... És csak azt mondom, amit a nép beszél.
De látszott, hogy Szemjon nem hisz a tanítónőnek. Általában a parasztok bizalmatlanok voltak iránta: az volt a véleményük, hogy húsz rubel túlságosan nagy fizetés (elég volna neki havonta öt rubel is) és hogy azt a pénzt, amit a gyermekektől szed össze fára és az iskolaszolga számára, nagyrészt magának tartja meg. A gondnok ugyanúgy gondolkozott, mint a többi paraszt s azon igyekezett, hogy mennél többet zsebre vághasson a fa árából s a gondnokságért titokban, a vezetőség tudta nélkül, fizetést húzott.
Az erdő, hála Istennek, véget ért és most már egész Vjázovóig egyenes mező következik. Már nem nagy út állott előttük; csak át kellett jutni a patakon, aztán a vasúti síneken s már ott vannak Vjázovón.
– Hova hajtasz? – kérdezte Márja Vasziljevna Szemjontól. – Jobbra tarts, ez az út egyenesen a hídon visz keresztül.
– Mi a'? Majd odaérünk emerre is. Nem nagyon mély most a patak.
– Vigyázz, még belefúladnak a lovaid.
– Mi a'?
– Nézd, Hanov is a hídon megy keresztül – mondta Márja Vasziljevna, messziről megismerve a közeledő négylovas kocsit. – Azt hiszem, ő az, úgy-e?
– Ő hát. Alkalmasint nem lelte otthonn Bakvisztot. Nézd a bolondját! Úr Isten, minek került ez a bolond arra, hisz itt teljes három verszttel rövidebb az út.
A patakhoz értek. A patak nyáron csak apró erecske, amelyen könnyűszerrel átgázolhat az ember, augusztusban meg rendszerint egészen kiszárad, de most az olvadástól vagy hat öl széles, gyorsfolyású, hidegvizű folyóvá dagadt. A parton, a víz szélénél friss kerékvágás nyomai, – itt már valaki keresztülhajtott.
– Gyia! – kiáltott erélyes hangon Szemjon a lovakra, s aggodalmában megrángatta a gyeplőszárat, miközben könyökével olyanformán csapkodott, mint madár a szárnyával. – No, gyí te!
A ló hasig belegázolt a vízbe, aztán megállott, de mindjárt utána újra nekifeszült a hámnak s megindult. Ekkor Mária Vasziljevna egyszer csak metsző hideget érzett lábaiban .
– Gyia! – kiáltotta ő is, felemelkedve a szekérben. – Gyia!
Átértek a patakon.
– Mi az ördög, ez az izé… Úr Isten – mormogta Szemjon, a hevedert igazgatva. – Valóságos Isten büntetése ez az út…
A tanítónő sárcipője telemerült vízzel, szoknyája alja, télikabátja és a kabát egyik újja csupa víz meg sár lett, hogy csakúgy csöpögött; a legszomorúbb azonban az volt, hogy a liszt és a cukor is egészen átnedvesedett és Márja Vasziljevna elkeseredésében kezeit tördelve, siránkozott:
– Jaj, Szemjon, Szemjon!… Igazán, mit csinálsz te!...
A vasúti átjárónál a sorompó le volt zárva: ekkor közeledett az állomás felől a gyorsvonat. Márja Vasziljevna a hidegtől reszketve állott a sorompó előtt és várta, míg elhalad a vonat. Innen már Vjázovót is lehetett látni, – látszik az iskola zöldes teteje és a templom tornya, amelynek keresztje szinte lángolva verte vissza a lenyugvó napot; a vasútállomás ablakai is csillogtak és a mozdony kéményéből rózsaszínű füst gomolygott... A tanítónő úgy érezte, mintha körülötte minden reszketne a hidegtől.
Már itt a vonat is; ablakai úgy csillogtak a napfényben, mint a templom keresztje, szinte belefájdult az ember szeme. Az egyik elsőosztályú kocsi nyitott ajtajánál egy nő állott: Márja Vasziljevna futólag rápillantott: az anyja! Micsoda hasonlatosság! Az ő anyjának is olyan hullámos haja, olyan homloka és ugyanaz a fejtartása volt. És a tanítónő képzeletében tizenhárom év óta először jelent meg élénken és csodálatosan tisztán apja, anyja és bátyja alakja, a moszkvai lakás, a halas akvárium, minden, a legjelentéktelenebb apróságig. Egyszerre hallani vélte a zongoraszót, apja énekét s olyannak érezte magát, mint akkor: fiatalnak, szépnek; elegánsnak, világos, meleg szobában, a családi körben. Egyszerre elfogta az öröm s boldognak érezte magát és elragadtatásában kezét homlokára szorítva, gyöngéd, panaszos hangon suttogta maga elé :
– Anyám!
Aztán egyszerre, Isten tudja, miért, eleredt a könnye. Épen ekkor ért oda Hanov kocsija is és a tanítónő megpillantva a földbirtokost, arra a boldogságra gondolt, melyben sohasem volt része. Elmosolyodott s úgy biccentett fejével a földbirtokos felé, mint valami egyenrangú, hozzáillő úrinő és úgy érezte, hogv az égboltról, a vonat ablakaiból, a fákról és mindenünnen az ő boldogsága és diadala ragyog le. Ugy érezte, mintha apja és anyja sohasem haltak volna meg, ő sohasem lett volna tanítónő és hogy mindaz, ami eddig volt, csak valami hosszú, nehéz és különös álom, amelyből most felébredt…
– Ülj föl, Vasziljevna! – dörmögte Szemjon.
Egyszerre eltűnt minden. A sorompó lassan felemelkedett. Márja Vasziljevna a hidegtől dideregve s egészen átfázva, felkapaszkodott a szekérre. A négylovas hintó keresztülment a síneken, utána Szemjon. A vasúti őr megemelte a sipkáját.
– No, itt van Vjázovó. Megérkeztünk.