Szegény lányok kenyere
| Szegény lányok kenyere szerző: Krúdy Gyula |
A leghíresebb "lion" abban az időben Csécseri volt, amikor a Mányoki kisasszonyok a piactéri házban zongoráztak, naplót írtak, és a naplóban minden valamirevaló férfiembert megemlítettek a környéken. Hiszen nem is igen számított az férfinak, aki legalább egyszer-kétszer meg ne jelent volna a barátságos háznál, ahol oly vígan szólott a zongora, és esténkint regényesen tovasétáltak a hosszú kerti úton a lila színű felhőbe burkolt liget felé... Tehát Csécseri volt a leghíresebb "lion" a férfiak között, bár ennek a bizonyos Csécserinek már felnőtt gyermekei voltak, évekig hiába epekedett a Mányoki kisasszonyok barátsága után. Főként, persze, Emma barátságáért, mert hiszen Elza, a kisebbik leány sohasem számított komolyan. Állítólag már húszéves is elmúlott, és még mindig rövid ruhácskában, leeresztett hajjal járt. Hosszú, vastag hajfonatát, amely térdéig ért, meghúzogatták a pajkos iskolás fiúk. Krenko, a bolondos asztalos pedig mindig megállott az utcán, és hangosan fölkiáltott:
- Valódi ez a haj?
Mányoki bácsi parancsából Elzának erre sem volt szabad felelni, mert neki nem lehet kinyitni addig a száját, amíg Emma el nem röpül a háztól. Ugyanezért Elza csak titokban, éjszaka zongorázhatott, és neki tilos volt a lengő csipkefüggöny felé pillantani, ha odalent az utcán felhangzottak az ismert kopogó lépések.
Talán sírt, sírdogált is emiatt Elza magában, hogy minden lépés Emmának kopog, de Mányoki bácsi az ilyenben nem ismert tréfát.
- Béka! - mondta Elzának. - Becsületemre, én volnék a legboldogabb leány, ha ilyen nővérem volna, mint Emma.
- Azért mégse járna zongoraleckére Szurmay ezredes, ha én nem volnék! - vetette oda Elza félvállról.
Mányoki bácsi nem szerette, ha a lányok az üzleti titkokat feszegették.
- Nem értesz ahhoz, te béka! - torkolta le Elzát.
Habár ebben a dologban látszólag mégiscsak a kisebbik leánynak volt igaza. Szurmay nyugalmazott ezredes ugyanis, aki a penzióban, a városkában megtelepedett, vénségére elhatározta, hogy zord napjait a zenével fölvidítja, és zongorázni kezdett tanulni Mányoki Emmánál. Az ezredes szorgalmas és fárasztó tanítvány volt. Az órát olyan pontosan betartotta, mint valami kardforgatási gyakorlatot. A tanításban gyakran kifáradt Emma hiába pillantott az ezredesre várakozólag, hogy az a leckét megszakítva, udvarlással tölti a hátralevő időt, amint ez a többi, fiatal és öreg növendékeknél szokásban volt. Az ezredes elszántan verte a billentyűket, és konokul ragaszkodott a vég nélküli skálákhoz. Csak nagy néha volt egy szava a fiatalabbik leányhoz.
- Az ördög vigyen el minden ezredest! - sóhajtotta fáradtan Emma az óra végeztével.
Mányoki bácsi, aki az ezredes órái alatt a nyitott ajtóban pipálgatott, nehogy valami merényletre gondoljon a vén katona (miután látszólag Szurmay úgysem akart mást, mint folytonosan tanulni), dohogva írta be a háztartási könyvbe az ezredes leckeóráját:
- Vén fa, igaz, hogy vén fa, de két pengőt jövedelmez óránkint - dörmögte. - Némely gyümölcs a fa legalsó ágain érik meg, és magától lehull. A vén fának néha csak egy diója terem. Az is fenn a tetőn, és az is keserű, pudvás.
Térjünk vissza Csécserihez, akiről már néhány szót beszéltünk. Igen, ő "lion" volt, az utolsó lion, amint Emma naplójában megállapította, hol a városka minden férfiemberéről volt valami megjegyzés. Mikor még csak messziről köszöntgetett, mikor egy ócska hangjegyfüzetet küldött, mint relikviát a nagybátyja után, aki nagyon sokat muzsikáltatott Bokával, a debreceni prímással, mikor csak ablak alatt őgyelgett, és a kandi szomszédokkal szerette volna elhitetni, hogy neki joga, sőt oka van a Mányoki kisasszonyok ablakai alatt sétálgatni, már akkor az volt a neve: az utolsó lion. (Emma ugyanis az élet gondjai miatt még akkor hagyta abba a regényolvasást, amikor a regényekben a lionok szerepeltek. És ugyanezért gyakran jött ellentétbe a modern élettel, mert a régi regények fátyolán át nézegette a világot.)
Csécseri valami hivatalnok volt a törvényszéken, de külsején ez nem látszott meg. A törvényszéki hivatalnokok többnyire mogorva, elkeseredett emberek, akik legjobb ismerősükben is rablógyilkost gyanúsítanak. Tóth, az ügyészségi írnok a névnapját azzal szokta megünnepelni, hogy törvényszéki tárgyalást tart a családja körében. Jobban tudja, mint az elnök maga, mondják az atyafiak. Csécseri ellenben senkire sem nézett szúrós szemmel, és elfelejteni látszott az összes rablógyilkosokat, amikor a komor bírósági házat elhagyta. Mondják, hogy ilyenkor ruhát cserélt, mint a szobafestők, és sohasem hiányzott néhány virágszál a kabátjáról. Csak éppen az a kár, hogy azok az átkozott szabók a bíróság embereinek sem dolgoznak sokáig hitelbe. Emma naplója szerint Csécseri utolsó új öltönyét 1868-ban varrta Czenyuga Pál polgári és katonai szabó, amikor az öreg Czenyuga két hétig azt hitte, hogy ternót csinált a lincin, végül kiderült, hogy tévedés van a dologban. Csakhogy a ruhát akkor már nem lehetett visszavenni, és így megvolt még manapság is a feltűnően szűk csíkos nadrág, valamint a tarka mellény és leffentyűs kabát, amilyent a cirkuszban az istállómester úr visel manapság. A vatermörderből csak félig látható Csécseri uram arca, amely olyanformán mosolyog, mint a régi divatképen szokás: szorít a cipő, de az nem baj!
De ne felejtsük el a nyakkendőtűt, amely egy valóságos ágyú volt, persze kicsinyben, és a kakasgyufát elsütötte. És végül a legfontosabbat se hagyjuk ki, az óraláncot, amely a mellényből fityegett alá, és rajta gyűjteménye volt a zsuzsuknak. Midőn végre az utolsó lion ott ült a zongora mellett a kis széken (mert hisz végtére bejutott a barátságos házba), ahová Emma legelőször szokta ültetni a "delikvenseket", mint naplójában írja, a zsuzsukat kezébe vette, megrázta a tömérdek apróságot.
- Íme, itt vannak az én életem emlékei - mondta Csécseri, és olyan romantikusan nevetett, mint egy öreg színész.
Emma a kis pálcát tartotta a kezében, amellyel a kottát szokta mutatni, és csodálkozva hallgatta az utolsó liont, mert okos, kenyerét nehezen kereső leány létére megszokta csodálkozva hallgatni a férfiakat.
Az óraláncon voltak szívek, keresztek, lyukas pénzek, dobozkák titkos tartalommal, a legnagyobb fontosságot azonban e percben egy darabka fehér elefántcsontnak tulajdonított Csécseri, és gondosan megmosott kezében tartva a csontocskát, így szólott Emmához:
- Ez pedig a kegyed zongorájának billentyűjéről való. Oprics mestertől szereztem, aki harmadéve a zongorát javította. A kegyed keze érintette ezt az elefántcsontot.
(Mányoki bácsi, aki a vadonatúj "delikvensek"-nél hallgatózni szokott a szomszéd szobából, addig, míg tisztába jön a ház új vendégével, elismerőleg bólintott leshelyén: "Ügyes, határozottan ügyes a vén szamár", dörmögte.)
Emma, aki már sok mindenféle bókot hallott életében, zavarba jött, de nyomban föltalálta magát.
- Tehát annyira szereti a zongorát, Csécseri úr? (Egy futamot játszott fél kézzel a nyitott zongorán.) A zene senkinek sem válik ártalmára. Nagyon jó eszköz például a szívek megnyeréséhez.
Csécseri elkomolyodva nézett a zongorára:
- Én özvegyember vagyok.
- Özvegyeknek is jót tesz a zene - mormogta Emma.
("Csakis az özvegyeknek!" - dörmögte a leshelyén Mányoki bácsi.)
Csécseri furcsán nézett az Emma szemébe, hogy a leány csaknem elnevette magát.
- Mondja, Emma kisasszony - kérdezte fojtott hangon az utolsó lion -, jobban szeretné, ha nem hordanám életem emlékeit itt láncra fűzve? A szíveket és lyukas pénzeket nem hordanám?
- Nem tudom - felelt Emma, és későbben egy szép hallgató nótát játszott Csécserinek.
Az utolsó lion látogatása után Mányoki bácsi elégedetlenül jött elő a szomszéd szobából, és rosszkedvű célzásokat tett háládatlan leányokra, akik nem becsülik meg apjukat, aki nagy költséggel és fáradsággal a zenére tanította őket.
- Minek hordja azt a sok ostobaságot a láncán Csécseri? - kérdezte mintegy önmagától estefelé. - Minek?
Éjjel, mikor naplóját írta Emma a zongoralapján, egyszerre lépések hangzottak fel odalent az utcán.
- Istenem, hányan mentek el már az ablakom alatt! - sóhajtotta, és elfújta a gyertyát.
Minden a legjobb úton volt már ahhoz, hogy Csécseri bírósági hivatalnok beáll a növendékek közé, midőn egy napon Szurmay ezredes félrevonta az öreg Mányoki bácsit.
- Egy félbolond és kellemetlen figurát tapasztaltam bizonyos idő óta a házadnál, pajtás - mondta szigorú hangon. - Figyelmeztetlek, hogy az az ember egy közismert nőcsábító, kalandvadász, jellemtelen alak. Kérlek, a leányaid jó hírneve érdekében, ne engedd a házadhoz ezt a zsiványt, különben én volnék kénytelen nélkülözni barátságos házatokat.
- Ezredes! - kiáltotta Mányoki bácsi.
De az ezredes már elrohant.
Estére gyűlést tartott a család, és elhatároztatott, hogy miután Csécseri még véglegesen nem ajánlkozott növendéknek, azonkívül éhenkórász létére bizonyosan adós maradna a leckepénzzel, mindenben Szurmay ezredesnek van igaza.
Később két leányszív gondolkozott azon, hogy vajon kire lett féltékeny az ezredes.
Mind bolondok a férfik - gondolta magában Emma.
- Most már bizonyos, hogy tetszem az ezredesnek - vélekedett az éji csendben a kisebbik leány, Elza.
Szurmay másnap eljött, elszántan végigtanulta az órát, és többet nem nyilatkozott.