Szegény lányok élete
| Szegény lányok élete szerző: Krúdy Gyula |
X. városkában, háromnapi járóföldre a fővárostól - ahol sokáig gyermek és ifjú voltam - volt egy barátságos ház széles terasszal, ahol zöldre mázolt cserepek függtek zsinegen, és a kertben színes üveggolyókon játszott a napsugár. Ebben a házban mindig uzsonnáztak, és mindig zongoráztak.
X. város (bocsánat a régies kitételért, hiszen igazán mindegy, hogy a városnak mi volt a neve) azon helyek közé tartozott, ahol a lakosság mindig uzsonnázott. Nem emlékszem, hogy valaha ebédeltünk volna, vacsorázni pedig nem értünk rá az esti zongorázások és sétálgatások miatt.
Még javában az égboltozat közepén járt a nap, amikor a hűvös pincékből előkerültek a vaníliás felfújtak, a szilváskosarak és a kamarából a pogácsástálak. A kis cselédleányok pedig járták a hosszú, ákácfás utcákat Testori cukrász ismeretes, zöld fagylaltdobozaival. Igen, igen: vanília- és dióspatkó szaga volt ennek a városnak, a kisasszonyok arcszíne krémfehérségű, az asszonyok keze puha és fehér, mint a rétes. Még a férfiak arca is kapucínerszínű volt, mert sört és bort csak ritkán ittak, de annál több kávét, bőrrel, habbal, nagy csuprokból.
Mányoki bácsi, a híres tréfacsináló és a műkedvelő előadások rendezője (X. város első bonvivant-ja) három liter kávét is megivott, ha jókedve kerekedett.
Térjünk vissza a barátságoz házhoz, ahol zsinegre kötött virágoscserepeket hintázott a szél a széles verandán, míg a kis kert piros és kék üveggömbjeiben elszélesedett arcukat nevetgélve, félve nézegették a ház vendég kisasszonyai. Ugyancsak itt szólalt meg a jegenyenyárfán az esti szélben az üvegharang, és számos apró pad és fatömb volt elhelyezve az úton, amely a ház végéből, a patak hídján keresztül a messzi és elhagyott liget tája felé vezetett. Talán ez a nagyszerű sétaút, ahol alkonyattal (uzsonna végeztével) messzire lehetett elkalandozni, talán a nyárfán vibráló üvegharang vagy a ház pompás kávéja okozta, hogy a Mányoki ház volt a legnépszerűbb ház X. városkában.
Mányoki bácsi (aki fiatal korában állítólag színész volt) személyesen vezényelte az esti sétákat a ködben, árnyban borongó liget felé, a hídon megállott, kalapját levette, és valamely verssort mondott, ami éppen eszébe jutott. A jegenyék rábólintottak, és közel-távol hangzott a kisasszonyok és fiatalurak nevetgélése, kiáltozása.
- Irma! - kiáltotta egy csengő női hang a félhomályban, amint nővérét kereste valamelyik kisasszony.
Majd búsan és fogyatékosan szólalt meg a sétaúton valahol egy flóta, hogy szinte érezni lehetett az olaj szagát, amellyel az ébenfából való szerszámot délután megdörzsölték.
A flóta hangjai csöndesen reszkettek tova az esti bokrok, fátyolba burkolózott rózsafák között, míg valahol egy mély női hang csendben kísérgetni kezdte a dallamot. Ha emlékezetem nem csal, X. városkában a flóta hosszú ideig azt a nótát fújta, amely így kezdődik: "Elbolyongok sötét este..."
A Mányoki kisasszonyok - kiknek a kedvéért a liget, a rózsafa és a virágbokor lila és egyéb rejtelmes színekben pompázott esténkint -, akikért az üvegharang és a flóta megszólalt, zongoratanítással foglalkoztak, de "csupán az előkelő osztály részére".
Mányoki bácsi (aki fiatal korában állítólag álnév alatt szolgált a Sobri bandájában) nemcsak azt tudta elhitetni X. város közönségével, hogy zongorázni mindenkinek meg kell tanulni, de azt is, hogy nagy különbség van a vörös szeplős Stern kisasszony és az ő leányai tanítási módszere között.
Mányoki bácsi (aki állítólag nagy összeget nyert egyszer a kis lutrin, de a pénzt elásta, hogy a bajt elkerülje) nem is igen tudott már egyébről beszélni, mint a zongorázásról, a skálákról, a billentyűkről.
Ha ezt a szót kimondta, hogy fúga, azt hitted, hogy most már mindent megtanultál, ami a világon eddig tudomány és rejtelem volt előtted. A leánygyermekes anyák a fúgával álmodtak aznap annál a háznál, ahol Mányoki bácsi megfordult. A fúga lóháton jött, és piros toll volt a kalapja mellett.
Elég az hozzá, hogy Mányoki (aki az öreg honvédekkel együtt rukkolt ki október hatodikán a temetőbe, a vén fába lőtt ágyúgolyóhoz, bár tán pólyás gyerek sem volt még a nagyidőkben) divatba hozta a kisasszonylányait, és okszerű vezetéssel nagy népszerűséggel övezte házát.
Az esti séták vagy talán egyéb okozta, hogy minden fiatal szívnek álma volt az időben a Mányoki házban megjelenhetni.
Napközben zengett a ház a zongorázástól, a piacon szájtátva álltak meg a falusiak (mert a kisasszonyok igazán művésznők voltak).
Mányokiné egy divatját múlott öreg asszonyság, aki 1820-ból való frizurát hordott fején, és néhanapján, családi ünnepélyekkor krinolinos szoknyát öltött magára, egész nap az uzsonnához való kávét és tésztát készítette.
(Deres hajú urak, gondoljanak csak vissza a Mányokiné kávéjára. A kávézás azóta kiment a divatból, de a csókok sincsenek többé, amelyet esténkint a hosszú sétaúton a flóta hangjai mellett váltottak a szerelmesek. A flóta a másvilágon szól, és Mányoki bácsi nem kísérgeti többé haza esténkint a fiatalokat, leányokat és fiúkat, mint akik jól végezték a dolgukat.)
Az idősebbik volt Emma. Karcsú, telt keblű, ruganyos lépésű, sötétszőke hajú, szerelmes szemű leány volt Emma. Bizonyos odaadással nézett minden férfiemberre, és ezzel a tekintetével sokakkal el tudta hitetni, hogy szerelmes. Nem szólt, nem mosolygott, még csak levelet sem írt, és mégis minden valamirevaló férfiú azt hitte abban az időben X. városkában, hogy Emma szerelmével rendelkezik, a szív csak érette dobog.
Egyébként ábrándos és álmokban élő leány volt Emma.
Ösztönszerű volt a szerelmes pillantása, és a gondolatai másfelé kalandoztak még akkor is, midőn szerelmet vallottak neki.
Habár ez a pont itt egy kissé kétséges.
Emma ambícióból meghódított minden férfit, kivel érintkezett. A fiúnövendékei éppen olyan szerelmesek voltak belé, mint a növendékek apái. Miután a művészi vágyakozásai nem teljesedtek be (egyszer színésznő, máskor világhírű művésznő óhajtott lenni), a temperamentumát teljesen a szerelemnek rendezte be.
Ah, de boldog is volt az a férfi, akivel Emma elhitette, hogy szerelmes belé. Ha már olyan öreg volt, mint a malomkő a határban, a világért sem maradt volna el az esti sétáról. Hisz Krucsay Emánuel, öreg fiskális és szenttamási oroszlán (akinek a barátságából Mányoki bácsi a honvéd-nyugdíjat élvezte) fehér bajszát tajtékbarnára festette, amikor egyszer vagy kétszer Emma az ablakból véle beszélgetett. A gimnáziális ifjúság körében a fejbetörések napirenden voltak, és a városkapitány Perhlimovszky Pál, aki nagyon büszke volt arra, hogy egyszer megszöktetett írnok korában egy vándorszínésznőt, és ilyenformán holta napjáig a gáláns férfiak közé sorozta magát (bár az utolsó években már járni sem tudott), gavallériából városi lámpással látta el a sétautat, amely a ködben, árnyban borongó ligetbe vezetett.
(Mányoki bácsi, aki a monda szerint nihilista volt Oroszországban, másnap nevetve mesélte Testori cukrász boltjában, hogy a gimnáziális ifjúság még az éjszakán kiásta a lámpást a földből, és mindenestől a városkapitány udvarába hajította.)
Vajon kibe volt igazán szerelmes Emma?
Ha naplóját vizsgálnánk, amelyet késő éjszakákon a zongora lapjára könyökölve írt, midőn is a piac felől áradó éji szél meglibbentette a csipkefüggönyöket, és a kurjongató korhelyek meghatottan hallgattak el a túlsó soron, ha naplóját vizsgálnánk ez ábrándosszép leánynak, az tűnne ki, hogy Emma szerelmes volt mindazokba, akik viszontszerették. Az éjből, a csendből, miközben a toll sercegve vetette a papirosra Emma hegyes betűit, gyakorta fölhangzottak kopogó lépések az ablak alól.
Emma csodálatosképpen mindig pontosan tudta, hogy kinek a léptei hangzanak föl odakünn az akácok alatt, és naplójában nem is mulasztotta el ezt följegyezni. Japáni pongyolájában a napló fölé hajolt, és elmerengve hallgatta a közeledő-távolodó lépteket. A zongorán halkan kivert egy bús dalt, miközben sohasem mulasztott el néhány ütemet beleszőni a zenébe azon kopogó lépések tulajdonosának kedves dalából - aztán elfújta a lámpát.
A barátságos házra ráborult az éjszaka.
A házban Emma álmodott, és a ház körül, szerte X. városkában, róla álmodtak.