Szegény lány szerelme
| Szegény lány szerelme szerző: Krúdy Gyula |
Esténkint, midőn a zongoraleckének és az uzsonnának vége volt a Mányoki házban, a ház népe és a vendégsereg sétára indult, végig a kis kerten, a bokrok között virágzó fák között, ahol az út a messzi liget felé vezetett.
Emma abban az időben egy diákba volt szerelmes. Azaz, ezt nem lehet még most teljes bizonysággal tudni.
Ez a szerelem (ha ugyan lehet szerelemnek nevezni azt a viszonyt, amely egy tizenhat éves fiú és egy huszonhat esztendős lány között támadott) úgy kezdődött, hogy a diák szorgalmasan látogatta a zongoraleckéket. Bizonyos Macskásinak hívták, Petőfi-frizurát és olyan gallért és nyakkendőt viselt, amilyent odahaza, az öreg édesanyjánál, a régi Hölgyfutár-okból kiválasztott magának. Macskási azonkívül szép rózsákat tudott rajzolni. Mindig rózsákat, amelyeket hol pirosra, hol zöldre festegetett. Emmának csakhamar egész gyűjteménye lett a rózsákból, de okos és belátó nő létére sohasem kérte Macskásit, hogy a rózsákon kívül mást is rajzoljon számára. Sőt, midőn talán az ötvenedik rózsát hozta el ebéd után a diák szíve hölgye számára, Emma titokzatosan megkérte, hogy az emlékkönyvébe is fessen egy rózsát.
Macskási elvörösödött, és tétovázva kérdezte, vajon nem csúfítja el a szép könyvet az ő "komisz, értéktelen, rongyos rajzával".
Emma megnyugtatta, de Macskási még mindig habozott, és lassan, megfontoltan kérdezősködött a szín felől, amelyben a rózsát Emma látni szeretné.
A piros színű rózsában állapodtak meg, midőn is Macskási elkapta a könyvet, és gyorsan elsietett. Emma, mint általában szokása volt, az ablakból a diák után nézett, és Macskási csakugyan odarohant az ablakhoz, de csak odavetőleg kérdezte, hogy szabad-e a rózsa levelére írnia.
Emma mosolygott, mert hiszen tudta, hogy a diák ezt kérdezi majd végül, és csendesen így felelt:
- Igen. Amit a szíve diktál.
Tehát ez volt a kezdete annak a nagy szerelemnek, amely csakhamar alkalmatlanná válott Emmának. A Petőfi-frizurás diák ugyanis nyomban abbahagyta a tanulást a gimnáziumban, és már kora délelőtt a Mányoki ház körül őgyelgett, midőn is Emma még bekötött fejjel, kesztyűs kézzel takarítgatott a szobában. Macskási kimeresztett szemmel állott a túlsó soron, és Emma gyakran küldte őt vissza az iskolába. Később, midőn a tanulás elmulasztása miatt a tanár urakkal mindenféle differenciái támadtak a diáknak, Emma fölszólítására elkullogott ugyan a ház környékéről, de most már a ligetbe ment, és bejárta azokat a helyeket, ahol azelőtt való estve Emma járt-kelt a társasággal, ahol énekeltek, és ahol Mányoki bácsi a flótát fújta. És a fűben Emma cipőjének nyomát kereste.
Emma szerelmes természetű, ábrándos leány volt, és jó darabig meghatottan figyelte Macskási ábrándos szerelmét. A kezét sem vonta el, ha a diák lecke közben azt megcsókolta. Az ajka, amely keskeny és finom volt, mint a pasztellképeken a forradalom előtti márkinőé, inkább bánatosan, mint boldogan mosolygott, amikor Macskási térden állva mondta el a Hölgyfutár-ból tanult verseket.
- Kedves fiam - mondta egyszer a diáknak -, kár, hogy maga nem idősebb, hogy én szerethetném, ahogyan megérdemli.
Majd egy napon megjelent a Macskási öreg édesanyja, és legelőször is a konyhába ment Mányokiné fölkeresésére. Az öreg Macskásiné kemény, kardos asszony volt, a forradalomban állítólag markotányosnőnek öltözve követte férjét a táborban. Tüzes és lelkesítő beszédet tartott a divatját múlott öreg Mányokinéhoz, aki esztendők óta talán akkor először hagyta el a konyhát, a kávéscsészéket és tésztákat, hogy a szalonba lépjen, ahol a zongora állott.
Emma már készen várta a vihart. Azt a ruháját kapta magára, amelyben a szegedi árvízkárosultak javára hangversenyezett. Egy kék daru volt a ruhába hímezve, és aranyszalagok, fodrok ékesítették. Kezében kottát tartott, és bánatos tekintetét megindulva függesztette a távolba.
Az öreg Macskásiné, aki minden keménysége mellett naiv és jószívű asszonyság volt, csodálkozva állott meg a szép, hatalmas leány láttára. Csak sokára mondta, inkább önmagához intézve a szót:
- Nem csodálom, hogy a fiam iskolakerülő lett.
Emma - szegény, ő valóban ártatlan volt ebben a dologban - könnyes szemmel fordult szerelme édesanyjához:
- Néni, én mindig azt mondtam neki, hogy tanuljon. Legyen belőle olyan ember, mint amilyen az édesapja volt.
Macskásiné legyintett, mintha egy legyet hessegetne el.
- Eh, erről ne is beszéljünk. Ha tízszer jön a világra Gyuri, akkor sem lesz belőle soha olyan ember, amilyen az apja volt. Csak egy Macskási volt és lesz a világon. S ez az egy az én uram volt. Ha voltak vagy lesznek még rajta kívül férfiak, azok úgysem számítanak semmit.
- Bizony, ezt én is hallottam Macskási úrról - mondta Emma, és alázatosan nézett az özvegyre.
Macskásiné félreértette a tekintetet, mert nyomban harapósan folytatta:
- A drága tandíjért legalább zongorázni megtanulhatott volna. De még azt sem.
A csendes Mányokiné, aki eddig szótlanul, kezét köténye alá rejtve álldogált, mintha a szomszédból szaladt volna át főzés közben, az ajtótól közelebb lépett.
- De már ezt nem engedem mondani - kezdte elpirulva és ijedten, mintha a saját hangjától ijedt volna meg. Aztán könnyes szemmel kifordult a szobából.
- De Liza - kiáltozott özvegy Macskásiné, és fölugorva Mányokiné után sietett. Csak az ajtóból fordult vissza, és tagadólag intett a kezével.
- Nem, kedves Emma, az én fiamból sohase lesz olyan ember, mint az apja volt. Hiába is mondja... Meg aztán maga jóval idősebb is, mint az én Gyurim.
Szólt az özvegy, és hevesen elrohant a barátságos házból, ahol mindenki jól érezte magát eddig, csupán csak ő nem. Emma az ablakfüggöny mögül utánalesett, és látta, hogy az özvegy megáll, mint akinek valami eszébe jutott. Valami mondanivaló, amely ha ki nem mondatik, hát nagy bajnak lesz okozója.
Szerencsére éppen akkor baktatott arra a sánta Kleinné, a gombaáruló asszony. Annak vetette oda Macskásiné a dühös szavakat.
- Az én vagyonomból mégse hord pávát a ruháján.
(Még aznap este Emma, nagykendőbe burkolva fejét, az alvégre sietett, és megtudta Kleinnétől, hogy mit is mondott az özvegy, mert a távolság miatt nem lehetett hallani. Ilyen volt Emma. Csendesen, elkomolyodva ment haza, de még akkor sem gondolt rosszat szerelme édesanyjáról. Mert ilyen is volt.)
A diák két napig nem mutatkozott (az anyja bizonyára bezárva tartotta), harmadnap szégyenkezve, lesütött fejjel sompolygott be a barátságos házba. Emma jó darabig szótlanul verte a billentyűket, aztán kissé fehér arccal fordult Macskásihoz:
- Kérem arra, hogy ezentúl a húgocskámmal beszélgessen. Azért mi jó barátságban maradhatunk.
Macskási afölötti boldogságában, hogy nem adták ki az útját, szótlanul bólintott fejével, és nyomban fölkereste Elzát, aki bár tizenöt esztendős már elmúlott, Mányoki bácsi intézkedése folytán a zongoratanítás után hajas babáival szokott játszadozni. Sokkal igénytelenebb, csöndesebb és szomorúbb volt Emmánál. Szentimentális, nedves tekintete mintha mindig azt látszott volna kérdezni, hogy miért is kell neki hajas babákkal foglalkozni, amidőn ahhoz semmi kedve nincsen. Éppen kalapot varrt az egyik babájának, amikor a diák megtalálta. Jó darabig hallgatagon ültek a fontos munka felett, mert hiszen Elza még nem tudta beszéltetni a férfiakat, mint a nénje.
Végre Elza fölemelte a szemét.
- Most már nekem fog ezentúl udvarolni? - kérdezte a diákot.
- Ha megengedi - felelt elpirulva Macskási.
- Helyes - szólt a kis termetű lányka, és komolyan elhelyezkedett a széken. - Arra figyelmeztetem, hogy már nem az első udvarlóm, másokat is örököltem Emmától. Igyekezzen túltenni a régieken.
Így történt, hogy Macskási diák mégiscsak megbukott abban az esztendőben, bár Emmával ezentúl nagyon ritkán beszélt.
Az esti sétákon, amidőn a barátságos ház vendégei, a növendékek vagy azoknak apái az uzsonna végeztével megindultak a kerti úton, hogy a ködben, árnyban, alkonyati fellegekben borongó ligetet megközelítsék, a menet élén Emma haladt. A vállára könnyű kendőt dobott, és a hajába virágot tűzött, amelyet egy útmelléki bokorról szakított le. Ábrándos, szép arcát előre fordította, és nem nézett sem jobbra, sem balra, hogy jön-e vele valaki. Mostanában, a diák óta, mintha kerülte volna az udvarlókat, az ablakon sohasem nézett ki, és a naplóírást is beszüntette. Ha kopogott is lépés az ablakok alatt - pedig kopogott -, csak félálomban hallgatta. Mintha megsértődött volna a szerelemtől, amelyen eddig nevetve, kacér kedvvel túlesett. Huszonhat éves lett, és mindig nyugodtan aludt éjszaka.
Krucsay Emánuelt hallgatta mostanában, aki esténkint a kert végében szokta meglesni, s tajtékpipaszínű bajuszát már egy órával előbb pedergeti. Az öregember, aki egy emberöltőn át ült dohos ügyvédi írások között, és a pennát csak akkor tette le, amikor utolsó kliense a temetőbe szökött előle, szinte nekifiatalodott a szép Mányoki Emma mellett. Görbe botján bicegve ballag a leány mellett, és kék szemüvegét sűrűn igazgatja az orrán.
- Mányoki Emma - mondja elgondolkozottan -, már régen hallom én ezt a nevet penészes irodámban. A báj, a műveltség, a szellem fogalma volt ez a név... De kár, hogy már előbb nem voltam kíváncsi viselőjére.
A virágos bokrok - itt mindig virágosak a bokrok - lila ruhában kísérik a növendék-kisasszonyokat és fiúkat a sétaúton. Ott jön közöttük a szomorú Macskási is, és javában gorombáskodik Elzával.
Már szól a fülemile a kertek alatt.
A menet végén ballag Mányoki bácsi a flótájával. Még egy-két perc, és a patak hídjára érve megszólaltatja hangszerét az alkonyi csöndben.
Emma megáll, és kutatólag hátrafelé néz a félhomályba.
A bokorból egyszerre kilép a diák. Emma a kezét a diák ajkához nyomja, erős, fehér ujjaival gyorsan megsimogatja az arcát, aztán elfordítja a fejét.
Ha egyszer, valamikor Emmát meg lehetne kérdezni e dolog felől, talán még kiderülne az is, hogy Macskásit, a diákot igazán szerette.