Szegény ember jó órája
| Szegény ember jó órája szerző: Gárdonyi Géza |
A városból jöttem hazafelé kocsin, s útközben az egyik ló elrúgta a patkót. Beállítottunk hát a legközelebbi faluban a kovácshoz.
Délután három óra volt akkor. A falut a délelőtti araszos hó borította. Minden fehérlett, csak a szurtos kis kovácsműhely volt fekete, meg az udvara.
A kovácsot nem találtuk otthon. Fogat húzni hívták a kántorhoz. Várnunk kellett. Nemcsak magunk vártunk: a műhely előtt ott ácsorgott már két paraszt is meg a cigány. A cigány nem állt, hanem ült. Egy abroncsa tágult keréken ült, az ajtó előtt. A kerék talán az övé volt, de az is lehet, hogy nem az övé, csak beszélgetésre telepedett oda.
És a műhely előtt ott álldogált egy kócos vén szamár is. Kétkerekű kordé elé volt kötve. A hóban persze nem legelhetett, hát csak mozdulatlanul nézett maga elé.
A két paraszt a szamárra alkudozott.
- De istenuccse, nem ér ez hat forintot se - mondotta az egyik.
- Márpedig én nem engedek a tízből - felelte a másik. A kordéval együtt megér tíz forintot.
Egy tüskés szemöldökű kis öreg paraszt volt az eladó. Száz esztendő zsírja és cérnája tartotta össze a bekecsét. Az egyik csizmája fején új folt feketéllett, s mivelhogy a csizma sohase látott kefét, a fakó bőrről leordított az új folt.
A másik paraszton suba volt. De az se lehetett jómódú ember, mert a süvege már ócska volt és szőre hagyott.
- De ha mondom, hogy van kordém - szólt szinte mérgesen a subás. Mi a csudának akarja kend rám tukmálni ezt a kordét!
- Legyen kettő - felelte csökönyösen az öreg. - Jobb kettő, mint egy. Mert lássa kend, ha nincs szamár, akkor nekem a kordé nem kell.
- De ha nekem se kell!
- Együtt jár a szamár a kordéval, tudhassa kend. Tehénnel a kötél, szamárral a kordé, mióta áll a világ mindig.
És rám nézett, mintha azt várná tőlem, hogy mellette bizonyítsak.
- Isten látja a lelkemet - folytatta -, meg nem válnék ettől az állattól. Hanem hogy tegnap unokám született, hát arra kell a pénz. Meg aztán, hej, nem sokat viszketett a markom ebbe az átkozott esztendőbe!
Szél támadt. Fáztam.
- Hát legyen hét forint - szólt a subás. - Vesszek meg, ha csak egy krajcárral is többet adok érte!
Arra gondoltam, hogy járkálok egyet, s ha előtalálom a kovácsot, megkérem, hogy gyorsan végezzen a lovammal.
Az út már ki volt taposva a házak előtt, s én kétszer is elsétáltam a falu egyik végétől a másikig. Végre is beszóltam a kántorház udvarán fát vágó cselédnek:
- Itt van-e még az a kovács?
- Nincs itt - felelte -, Kisgyuri Bálinthoz hívták. A Nacza volt itt érte, hogy tüstént menjen által.
- Ott is fogat húz?
- Nem. A Szegfűnek valami daganat támadt a torkában.
Tovább sétáltam, és bosszúsan tűnődtem, hogy a szegény Szegfű miféle állat lehet: bőg-e vagy nyerít? S hogy ez a kovács fogorvos-e, vagy állatorvos?
De hiába: meg kell várnom, ha mingyárt az egész falut végiggyógyítja is előbb. Mert az út köves és a lónak megromolhat a lába.
Fáztam már.
Hol lehetne kapni egy csésze teát?
Sehol.
Itt a kocsma: egy pohár forralt bort lehet talán kapnom.
Beléptem.
Hát lám, ott ül az én két emberem is a hosszú fenyőfa asztalnál. Mind a kettő szivarozik. Koccintgatnak a hosszú nyakú üvegekkel.
- Hóttig áld engem kend ezér a szamárér - mondja az öreg. - Mer ennél jobb szamár tíz határba sincsen.
- Kend se kap mindennap kilenc forintot ilyen vén szamárér - feleli a subás.
- Hát fiatalnak nem éppen fiatal, de vénnek se vén. Most van a javakorába. Olyan erő van a kutyába, hogy néha alig lehet megállítani.
- Talán inkább elindítani.
- Nem: megállítani. Ha az indulásba makacskodik, akkor csak tüskével ütögesse kend hátulról. Megy, mint a veszett fene!
Újságot vettem elő és olvastam.
Az ajtón egyszer csak becsusszanik az a cigány is, amelyik a kovácsműhely előtt hallgatta a parasztok alkudozását. A hátán egy kopott, fakó rozsdás húrú cimbalom. Nem is köszön, csak letelepedik a búbos patkájára, és hangolásba fog.
De a subást nem érdekli a cigány.
Fölkel és elbúcsúzik az öregtől. Estére haza akar érkezni. Ebből értem, hogy ő is más faluban lakik.
Az öreg magára maradt. Szivarozva hallgatta a cimbalmos nótáját. Egyszer csak egyet int neki a fejével és a mutatóujját föltartja. Rekedt torokhangon dalol:
Tisza mellett ne-he-hem jó lefekünni.
Hallgat egy percet, hogy jól kíséri-e a cimbalmos? Aztán elégedetten bólint. Folytatja:
Mer az árvíz (hej) ki tanál önteni.
Egyet szí a szivarján s úgy mondja tovább:
Az babámat el tanájja vinni.
Az asztalra üt az öklével, azután a fülére teszi a kezét, és a fejét meglóbálja.
Keservesen meg fogom siratni.
Láttam, hogy nótája ez az öregnek, és hogy a cigány is nem először pengeti neki. Értették egymást.
De milyen más az igazi parasztnóta, mint a színpadi. A színpadi paraszt a zenekarhoz igazítja az énekét és a szüneteit. Az igazi paraszt el-elmond egy-egy sort, közben iszik, pipázik, s ez idő alatt a cimbalom is holmi cifrákkal tölti be a nóta közeit.
A vers végeztével két üveg bort rendelt az öreg. Az egyiket a cimbalmosnak adatta. Szomjas lehetett a cigány, mert egy hajtásra kiitta a felét. Aztán tovább zöngicsélt szerszámán. Az öreg is ivott. Megtörölte a bajuszát; és ismét felintett az ujjával:
Mikor a betyárok világbúl kimúlnak
Gazdag kocsmárosok kódusbotra jutnak,
A cifra menyecskék mind lerongyolódnak.
Muzsikus cigányok hazaballaghatnak.
Még valami három nótát dalolt el az öreg, s eközben a nagy üveg bor előle is kifogyott meg a cimbalmos mellől is.
Akkor a cimbalmos azt a nótát zördítette rá, hogy:
Garibaldi, Garibaldi állítja a verbungot.
Az öreg összecsattogtatta rá a tenyerét, s egy intéssel megint két üveg bort rendelt.
Egyszer csak feligazodik az öreg és leveti a bekecsét. Kiáll a kocsma közepére. A keze a csípőjén. A süvegét félre! Táncra mozdul a cigány előtt. Lép egyet csöndesen hol jobbra, hol balra. A dallam bokrain hozzáütögeti az egyik rossz csizmát a másikhoz. A fejét hol fölveti és kevélyen ringatja a derekát; hol meg lehajtja és rácsapkod a csizmája szárára. Minden mozdulata más. Íme, most a keze fejét taktusra lógázza, mintha azt próbálná, hogy elég hajlékony-e a csuklója? A vén lábak ugyanily örömben részesülnek. De minél tovább táncol, annál mozgékonyabb. Lám, a süveget is levágja már nagy puffanással a sarokba. Az arca piros és komoly. Ősz haja előre-hátra lengedez. A kezét hol összecsattogatja, hol a mestergerendán veri ki széles tenyerével a neki tetsző taktusokat. Látszik rajta, hogy a lelke is táncol.
Mennyi méltóság és költészet van a magyar táncban! A lábakban gondolatok és ötletek fejeződnek ki. Az egész test zene. Minden mozdulat a zene kifejezése.
A kocsisom bámuló feje jelenik meg az ajtóban. Intek neki, hogy üljön le, és igyék egy üveg bort.
Az öreg se nem lát, se nem hall már. Rég elmúlt ifjúságának hamvadozó tüze lobbant föl az inaiban. Nekivadulva lejt és széleseket fordul a kocsma földjén. Most már a sarkába futott a kedve. Forgatja, kopog is vele, s ahogy összeütögeti, bizonyosan ráképzeli foltos, rossz csizmájára a legénykori sarkantyúját. Elnéztem volna sokáig a mulató öreget. De íme, mindennek vége szakad: egy rémlátó szemű öregasszony jelenik meg az ajtóban. Csípőre teszi a kezét és rikolt:
- Ej, vén lator! No lám!
Az ember abbahagyja a táncot. Pislog, mint aki álomból ébred, és egyet simít a haján hátrafelé. Szó nélkül engedi, hogy a fejére nyomják a süveget, és szó nélkül ölti fel a bekecsét.
- Mingyár gondoltam, mihent mondták, hogy eladta kend a szamarát! - prédikál az asszony. - Hová is ment vóna máshova...
Az öreg bágyadtan és kedvetlenül ereszkedik le a helyére. Az asszony a bekecs alá nyúl és az öreg mellényéből kiszedi a pénzt az utolsó krajcárig.
- Hány liter a bor? - fordul az asszony aggódó szemmel a kocsmároshoz.
- Öt - feleli a kocsmáros a szakállát hegybe simogatva. - Öt liter bor meg három szivar.
- Még szivar is! Nézze meg az ember! Még szivar is!!
Fizetett.
A cigánynak is odadobott egy hatost, aztán felhúzta az öreget a padról.
- Co fel, vén lator!
Az öreg fölkelt. Az asztalról fölvette a félbemaradt szivart és útközben odavetette a cigánynak.
Kilépett az ajtón szótlanul, engedelmesen.