Szegény arisztokrácia
| Szegény arisztokrácia szerző: Krúdy Gyula |
A napokban egy novellás kötet került a kezembe, amelyiket a jó Heckenast adott ki az ötvenes évek végén. A szerző, az mellékes. Ismeretlen, rég elfeledett ember, aki talán talpig derék hazafi volt egész életében, és csak ez egyszer vétkezett. Elolvastam a kötetet, és végigkísértem a novellákon Mina grófnőt, ki sugár termetű volt és tüzes szemű, és Hermina bárónőt, aki lenge, szőke fürtökkel rendelkezett, melyek természetes csigákban omlottak gömbölyded vállaira...
Igen, Mina grófnő és Hermina bárónő és Alfonz, a barna fürtű, szomorú tekintetű ifjú hős már rég ott porladoznak együtt a novellás kötet szerzőjével. Az ő csillagaik letűntek végképp. Kiszorították őket a novellákból a vörös hajú és merészen rizsporozott arcú Renék és Lolák. Az arisztokrácia irodalmi csillaga letűnt. A téma kimerült, és már a legnaivabb jegyzőkisasszonykák sem lelkesednek a bárónők vagy hercegnők esti sétáin, melyek a kanyargós utú angolparkba vezetnek, hol a rejtelmesen susogó állék alatt ábrándozik egy sóhajtozó dalnokifjú, ki deli, mint általában a regényhősök, és szentimentális, mint a korai szőlő.
Igen, úgy van, olvasók! az arisztokrácia végképp kiszorult az irodalomból. Boldizsár úr például, a mátészalkai helyi közlöny szép reményekre jogosító tárcaírója, többé nem a grófkisasszonyok budoártitkait tárja fel a nyájas olvasók előtt, hanem Ettáról ír könnyen perdülő sorokban egy cikkelyt, Ettáról, ki nem romantikus, mint a holdsugár, hanem csintalan szavú, és legfőbb vágya minél előbb férjhez menni.
Tényleg úgy van, szíves olvasók. A regényírók többé nem ambiciózus fiatalemberek, kik egy magános gyertyánál róják az egyenletes sorokat kicsi szobájukban, hanem elegáns, többé-kevésbé kopaszodni induló gentlemanek, akik esetleg egy körúti kávéház márványasztalkájánál, barátaikkal fecsegve írják meg a négy kutyanyelvnyi regényfolytatásukat a holnapi lap számára.
A hercegnőket felváltották a színésznők, a színésznőket felváltotta az élet, az igazi élet. Többé nem titok már az olvasók előtt sem, hogy micsoda társalgás folyik esténként Ottóváry grófnő szalonjában, és arra sem kíváncsiak, hogy ha Matild bárókisasszony az első fejezet bekezdő soraiban elővezetteti Hektor paripáját, és lovaglásra indul, hogy vajon a kiserdő fasoraiban találkozni fog-e a magas, fekete gróffal, ki tegnap a szalonban egy levélkét kézbesített neki... Ó, az olvasók nem kíváncsiak, és gúnyos kacajjal dobják félre a regényt, amelyik így indult. A bárókisasszony kilovagolhat, és találkozhatik is a magas gróffal a jelzett helyen, az olvasók azt nem tudják meg. És ez jól van így.
Igen tisztelt uraim, a ráció korában élünk, mikor reálisok vagyunk, mint például Katz úr, a nemzeti kávéház bérlője, ki egy csésze pikolót sem ad az irodalmi sikerekért, és kíméletlenül leveszi Boldizsár úrról a felöltőt, ha nem tudja kifizetni a cechet. Kükemezey Stefánia hiába kocsizik végig reggelenként a kastély parkjának kavicsos utain, nem jegyzik fel többé a hosszú hajú regényírók. Boldogok vagyunk, hogy élünk, és Boldizsár úrból, a mátészalkai helyi közlöny munkatársából még jónevű ember is lesz valamikor, ha meglátja az életben a hangulatot és a színt, a fény és pompa helyett inkább a sötétséget veszi észre az életben, amit ő bizonyára ügyes kézzel fog keverni egy kevés kolorittal, hogy feltálalható és megemészthető legyen.
Afölött, hogy az arisztokrácia kibukott az irodalomból, nincs mit sajnálkozni. Ez volt a dolgok természetes rendje. Az arisztokrácia igen sok, hosszú éven át vitt vezérlő szerepet a közéletben. Az arisztokrácia elszegényedett, és többé nem érdekes. A legtemperamentumosabb őrgróf sem volna képes ma betölteni egy regényhős helyét, és csütörtököt vallana szereplése a legmindennapibb próbatémák előtt, melyeket például Lange úr, a Neustädter-és Tsa segédkönyvelője megold fényesen. Mert Lange úr, feltehetjük, ismeri az életet, és szemüveget hord, míg ellenben a szőke Elemér nem csinál egyebet a regényben, mint esetleg születik, elszegényedik, és főbe lövi magát. Elemér grófban nincs nyoma egy csipetnyi tragikumnak sem. Ő belepottyant a boldogságba, bársonybölcsőben született, míg Lange úr minden bizonnyal igen szerény és fakó fráter volt mindig, aki a gimnáziumi előtanulmányokat egy külvárosi kövér hentesné jóvoltából szerezte meg, akinek volt egy nehézfejű fiacskája, akinek Lange úr este héttől kilencig oktatást adott. Lange úr instruktoroskodott, és az instruktorok életében van elég tragikai anyag. És ezért szerintem Lange úrból ezerszerte könnyebben lehet egy kétkötetes regény hőse, mint Elemér grófból.
Szőjük tovább a fonalat. Elemér természetesen csábító külsővel rendelkezik, lő, vív, és nyelveket beszél, s a nőknél módfelett szerencséje van, mert pénze is van. Lange úr ellenben egy sovány, vézna testű komptoárista, akinek beesett a melle, és a feje előregörbült a sok írásban. Az arca szeplős, a kezei nagyok, s a plasztronja tintapöcsétes. És azért az ő szíve éppoly forrón tudna szeretni, mint az Elemér grófé, de az ő szívének ezt nem szabad tenni. Ő csak szegény másodkönyvelő, kinek rémítően sok a dolga, és azon kell lennie, hogy megkedveltesse magát a főnökeivel. Szűk szobácskája van a harmadik emeleten, hol esténként ábrándozik egy faládán, amelyik az ajtó mellett van jobbra. A hold besüt a hónapos szobácskába, Lange úr szíve megtelik, és a levegőből csodálatosan szépen suttog felé egy lágy melódia, amelyet valamikor régen hallott, nagyon régen, egy külvárosi tánciskolában, hol Schwalb úr vezette be őt a quadrille és a mazurka titkaiba, amit ő már rég elfeledett... A melódia tovább suhog felé. ─ Lange úr könnyűnek érzi magát. Énekelni szeretne és sírni hangosan, hogy hallja az egész világ, de nem mer, mert a szomszéd szobában egy rendőrségi díjnok lakik, aki már alszik ilyenkor, és roppant durva ember... Feláll: halkan dúdolja a régi melódiát, és néhány tánclépést tesz a szobában, a ládától az asztalig... Restelkedve ül vissza az ajtó mellé, a faládára. Nem tudna többé táncolni. Elfeledte, és többé sohasem fog tudni.
És míg Lange úr ily ártatlan mulatozással tölti az időt, Elemér gróf valamelyik főrangú szalonban szürcsöli a kifogástalan teát, és később valódi francia pezsgővel nyomja el szíve vágyait.
A regényben halad a cselekmény. Lange úrból egy reggelen első könyvvezető lesz. Kissé már őszül, és a járása nagyon görbe. Az utóbbi időben sokat köhög. Lange úr boldog. Délben valami előkelő étterembe megy, és a szokatlanul fűszeres ételektől és italoktól kissé becsíp. Délután sétál a korzón. Vidámnak, derültnek érzi magát. Virágot tesz a kabátja gomblyukába, és nyájasan rámosolyog a szembejövő hölgyekre. Valaki aztán gúnyosan a fülébe kacag, hogy elmúlik tőle minden mámora. Valamelyik irigy ismerőse volt...
Lange úr sápadtan megy haza. Boldogtalan. Szeretné megölni magát e pillanatban, de azt nem teszi. Élni fog, mint mások sokan. Agglegény lesz, és ─ édes istenem ─ az agglegényi életben benne van az élet minden tragikuma.
Elemér gróf pedig talán éppen azon a napon lőtte magát főbe a váltóadósságai miatt, miután fenékig élvezte az életet...
Nos, ki jogosultabb regényhősnek lenni?