Szavak szobrásza, én…

Szavak szobrásza, én… szerző: Tóth Árpád

(1916) Közlés: Nyugat 1934. 23-24. szám

Szavak szobrásza, én, ki sokszor álmodoztam
Faragva finom ígén, hogy egykor, ritka mester,
Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel,
Alázattal nyulok szerszámaimhoz mostan.

Egy ifjú, megholt férfit mintáz e gyenge ujj ma,
Ám míg kedves alakját idézem, gonddal mérve,
Meleg fátyol homálylik a művész bús szemére,
S halk tűnődéssé ernyed a fájó, lassu munka.

Oh légy hát engedelmes, szavak szeszélyes érce,
A szív, a hű kohó, olvasszon hő folyammá
S nemes formákba öntve, szelíden hűlj olyanná,
Minőt a gyarló mester édes ihlete érze.

Katona volt az ifjú, ám szók, csörögve zajlók,
Félistenné ne zengjék; mord "hős"-szó, el ne fedd
Riadt, ember-szívét, zord páncél, el ne vedd
Tartása hanyag báját, mellyel csevegni hajlott...