Szakértők
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Sok mindenféle szakértője van most a hazának és én azokat mind egyformán tisztelem. Nem is mondanék rosszat róluk a világért se, hiszen varjú a varjúnak nem ássa ki a szemét és én magam is szoktam szakértő lenni, a házi tűzhely határain belül és kívül. Nemcsak azt kell eldöntenem, hogy melyik vendég lehetett már az megint, aki a virágvázákba verte a pipájából a hamut (és ez nagyon nehéz föladat olyankor, mikor az összes tanúvallomások szerint egész délután egyedül pipáztam otthon a magamra zárt ajtó mögött), hanem hivatalból azt is nekem kell megállapítanom, hogy egy kostól származó dohányzacskó, amelyen Magyarország címere látható K. L. monogrammal, a Kossuth Lajosé volt-e, vagy Kún László királyunk háztartási cikkei közé tartozott.
Ez a szakértő-történet, ami most igazán minden különösebb ok nélkül jutott eszembe, a családi tűzhely határain belül marad. Még a háború előttről való, abból az időből, mikor az ember nem csak a mosóasszony kedvéért tartott bort a háznál, hanem a vendégei örömére is.
Hát abban az időben történt, hogy egyszerre három szakértő vendégünk volt ebédre. Az egyik kedves, öreg falusi plébános, a másik nyugalomba vonult színigazgató, a harmadik kvietált huszárkapitány. Természetesen borszakértő volt mindahárom.
Ez kiderült mingyárt az első pohár bornál.
– Kutya jó bor, – rázkódott meg a színigazgató, mint Hamlet-korában szokta, mikor az apja lelkével találkozott.
– Az, – hagyta helyben mérgesen a huszárkapitány, – verte volna el a jég a tövit utról-utra.
A páter csak mosolygott, mint az olyan ember szokott, aki túlesett valami nehéz dolgon.
– Valóságos lacrimae Christi, – törülgette a szemét.
De hogy el ne bízzam magam vendéglátó mivoltomban, azt is hozzátette, hogy ez nem azon a tőkén termett lacrimae Christi, amivel Rotschild itatta Heinét.
– Mondja, Heine, – kérdezte Rotschild, – tulajdonképp mért hívják ezt a bort Krisztus könnyeinek?
– Azért, mert a Jézuska mindig sírva fakad, mikor a zsidók ilyent isznak, – etimologizált Heine.
Felokosítottak, hogy az én borom miért lacrimae Christi. Mert aki issza, annak eszébe jut a Krisztus szenvedése akit epével és ecettel itattak.
Nekem mondhatták, mert én az italozásban nem igen megyek tovább a koccintásnál, azt is mindig eszembe kell juttatni. Hanem a feleségem nagyon a szívére vette a csúfolódást és az a csodálatos, hogy nem a vendégekre haragudott, hanem énrám. (Gondolom, más férj is tapasztalt már ilyesmit.) A szemében egyszerre kinyíltak a kisbicskák, amelyek a legszelídebb aszszonyi szemben is megtalálhatók és azok mmr! én felém fordultak heggyel.
– Ó, te cégéres gonosztevő! – villogtak a kis bicskák – hát mért nem parancsoltad te azt meg énnekem, hogy ne a Némedi Vince kocsmájából hozassam a bort, hanem a Támadi Vituséból?
Nagyon nehéz szembeszállni egy családanyával, aki azért teszi felelőssé az embert, amit ő hibázott. Elborult homlokkal gondoltam a jövendőre, amely csak azt várja, hogy a vendégek kihúzzák a lábukat és a kétségbeesés megihletett.
– Nini, hátha megkóstolnánk a csókai bort!
Az ám, csakugyan, a csókái bor még megmenthetné a ház becsületét. Sok esztendeje annak, hogy azt ajándékba küldte nekem a csókái pap. ő meg a plébánia pincéjében talált belőle egy hordócskával, amit talán még a Marcibányiak felejtettek ott, a néhai való kegyes uraságok. Misebornak használta el, de egy üveget nekem is juttatott belőle. Pedig biz azt az ilyen tökéletlen ember meg nem érdemli, mert hiszen ha megérdemelné, már régen megitta volna.
A feleségem szemében egyszerre becsukódtak a kisbicskák.
– Hozd be csak, Panka lelkem, a csókai bort! A spájzban van, a kis polc alatt a sarokban egy fekete üvegben!
Panka még akkor kis lány volt, de nagyon értelmes kis lány. Amint behozta a poros, pókhálós üveget és az anyukája megcsóválta a fejét, Panka rögtön elértette, hogy az annyit tesz:
– Ejnye, ejnye, hogy lehetett már ezt az üveget behozni!
Persze a világi huncutságokban járatlan emberek nem tudják azt, hogy az ilyen boroknak a piszok és pókháló a nemesi címere s amelyiken meg nincs, arra azt rárögtönzik az igazi előkelő háznál. Panka úgy hozta be újra a kibontott üveget, hogy ragyogott, mint a tükör s megláttam benne a hosszura nyúlt arcomat, míg teleöntöttem a három szakértő poharát.
A megnyúlt arc nem egészen az üveg optikai játéka volt. Kicsit hüledeztem a filtrától, amely nagyon lassan csorgott ki belőle. Sűrű volt, fekete volt, inkább olvadt szurokhoz hasonlított, mini nektárhoz. A nektár szagát is mindig másformának képzeltem én. De hát a macska tudna eligazodni az istenek gusztusán.
Ellenben a borszakértők egyszerre megérezték, hogy itt a halhatatlanság itala van jelen.
– Hű, micsoda odor! – tágultak papom orrcimpái.
– De micsoda valőr! – csettintett és cuppantott a színidirektor, lehunyva a szemét a gyönyörűségtől.
– Ugyan hogy nem resteltek ilyenkor beszélni! – dörrent rájuk a katona. – Hanem azért ezt lassan igyuk, urak, hogy soká tartson.
De azért akkorára tátotta a száját, hogy pántlika után tekintgettem, amit a pohárra kössünk, hogy az is le ne szaladjon. (Amúgy az ördög bánta volna, de szervisz-pohár volt s annyit a leggyámoltalanabb férj is tud a családi élet titkaiból, hogy mit jelent az, ha a szervisz csorbul.)
Ahogy a feleségem rámvetette a szemét, a hála nefelejcsei mosolyogtak rám belőle. Meg is érdemeltem, mert ritkán ültek olyan boldog emberek az asztalunknál, mint a három borszakértő. Azon ugyan nem tudtak megegyezni, hogy Olaszországból hozta-e ezt a bort Marcibányi, vagy Franciaországból, vagy Spanyolországból, de akárhonnan hozta, még a kapuban is áldották az emlékezetét. Nagy ember volt az, Isten nyugtassa, csak azt tette rosszul, hogy az akadémiai alapítványokat is borba nem fektette.
Másnap aztán jelentkezett a negyedik borszakértő is: Mari néni, a mosóasszony. Még pedig panasszal jelentkezett, azzal is énnálam, mert még akkor nem gyógyultak ki a ház alkalmazottai abból a rögeszméből, hogy a ház feje én vagyok.
– Panaszom van, tekintetös úr, – mázolta a kezefejét a szájához a vénség.
– Mondja no, lelkem Mari néni.
– Hát nézze, mért nem abbul a borbul adatott mán a nagysága most is, akibül a multi mosáskor? Azon mégis csak érözte az embör, hogy bor, mert az legalább karmolászta a torkát, de ez a mostani csalt úgy simogati, mint az olaj. Nincs ennek, lelköm, se íze, se bűze.
Rosszat sejtve szólok a feleségemnek, rohan a spájzba, mint a sólyommadár, visszatámolyog, mint az ólommadár.
– Rettenetes, rettenetes! – tördösi a kezét. – Képzeld, Panka tegnap elcserélte az üvegeket és a csókai bor helyett azt az üveget hozta be, amiben a Mari néni borát tartogattuk.
– Hát aztán? Bor: bor.
– Hiszen ha bor lett volna! De össze volt abban öntögetve minden asztali maradék, bor, sör, málnaszörp, meggylikőr, ami egy hónap óta megfordult a háznál. Valóságos moslék volt. Ilyen szégyen, ilyen szégyen!
Azóta megnőttünk, meg is öregedtünk, de azt hiszem, ezt a tévedését ma sem bocsátotta meg a feleségem nekem. Pedig hiszen mindenki jól járt vele és az asszonyok tudhatnák legjobban, hogy ha az ember szakértőnek érzi magát, akkor a többit elvégzi az illúzió.