Szabolcska: Dalok hazulról
szerző: Tóth Árpád
"Vágyódás" című versében azt írja Szabolcska Mihály, hogy úgy vagy ezer év múlva szeretne ismét szétnézni e változó világon. Megnézné, járnak-e még csillagok az égen s merengenek-e még rajtuk? Lesznek-e még virágos, bólintgató akácfák s alattuk szerelmes párok? Zendül-e még magyar nóta a Tisza-Duna táján? - Egyébbel nem törődném - mondja s ezzel vége is van a költeménynek. Kétségtelen, hogy rossz, igen rossz ez a vers, de ezen is, meg Szabolcska új könyvében található sok rosszvers-társán is valami különös zamatú szeretetreméltóság érződik, mely eleinte arra késztet, hogy megbocsátón, fölényes mosollyal lapozzunk tovább, utóbb pedig egyszerre foglalkoztatni kezd s mint a leggyarlóbb soroknak is titkos átmelegítője, mint Szabolcska verseinek egyénítő erejű jellemző értéke jelenik elénk. Ezt a szeretetreméltóságot az a különös, de kétségtelenül költői naivságú túllendülés érezteti velem, mely Szabolcska egyszerű verseit egyszerre ellebbenti, ha olykor alig-alig konstatálható távolságnyira is, az unalmasság, szenzációtlanság rögétől, melyhez tapadni látszanak. Költeményei, ezek e legtöbb esetben esetlen berregésű, erőtlen motorú, céltalan cikk-cakkozással nekiszaladó rím-monoplánocskák, egyszerre, hogy-hogynem, röpülni kezdenek, könnyeddé, finommá, kecsessé válnak. Túllendülés - ezzel a szóval próbálom magyarázni a dolgot. Ez a túllendülés a rosszabb dolgaiban mindössze annyiból áll, hogy jelentéktelen vagy elkoptatott, szenzációindításra már alig-alig alkalmas dolgok őt, friss naivságú, újra meg újra boldog elámulásra kész, egyszerű embert arra ragadják, hogy túlságosan fontosak és szépek módjára állítsa be őket. Ír öt strófát arról, mit szeretne megnézni ezer év multán s a csillagjárásról, meg az akácokról beszél. A vers ilyenkor, mondom, rossz, a túllendülés nem érték, de szeretetreméltó. Ilyenkor a szavai is kopogósak, nehézkesek. "Vezéri" "tájt" (= tájat) -, írja s ilyen fordulatai vannak: Hány édes, bús dalt s dalos álmot pazaroltam el könnyek alakjában! Mikor azonban szerencsés órában ír, megesik vele is a költészet édes, titkos csudája: a nehéz és tapadósan alaktalankodó szavak, hasonlatosképpen a legendabeli agyagmadaracskához, megzendülnek s szelíd ívű repülésbe fognak. Családi verseiben, mikor túlzón, de éppen ezért az olvasót is mélyen meghatva, feleségét egyetlenegy valóra vált reményének szólítja s mélységesen egyszerű szerelmét úgy jellemzi, hogy éjszakánként még most is a feleségéről álmodik, vagy mikor elég a cirkuszi kötéltáncos gyerek produkcióját látnia, hogy fájdalmasan, féltőn magához szorítsa a maga kicsiny leányát, éreznünk kell, hogy ez az igénytelen, pongyola verselő igazi poéta. Egyik falusi hírét pompás túlzású, zord vízióval fejezi be; elénk eleveníti az aranyos, rengő, hatalmas búzatáblákat, amelyeknek most nem örül senki, mert híre jött, hogy valahol túl, meseországban, Amerikában, beszakadt egy bánya. Sorai ilyenkor jó ritmusúak, képei bibliás nemességűek, a szeretetről ezt mondja: az eget és földet forgatod egy ujjadon.
Szabolcska új kötetének ez a címe: Dalok hazulról. Valóban, ezek a versek, a jók is, a rosszak is, mind arról tanúskodnak, hogy a régi műhelyből valók, ahonnan a többiek is kikerültek. Új képet Szabolcskáról nem adnak; ezekből is kitetszik, hogy Szabolcska értékes, de felületes költő, inkább ráhibáz, mint alkot. Nem törődik vele, mi kerül a tolla hegyére; ha írás közben igaz költészetet buggyant a tehetsége, ám jó, a verset nem igen rostálja, csiszolja; a dal szívünk virága - mondja, de azért gondatlan kertész. Elég egy jó-rossz pointe-ű ötlet s megverseli. A hold részeg ember s a csillagok pikolócskák - egy téma; egyetlen tücsök cirpel, miközben késő éjjel verselek: alighanem kollegialitásból teszi - másik téma. Kritikával, tudatosabb művészettel több nemeset és szépet nyújthatna Szabolcska, de úgy látszik, időtöltésformán ír. Elvégre ez is szeretetreméltó benne. Az "agyalágyult nyugati titánokról" is írt nehány bökverset. Ezekben is szeretetreméltó.