Szabados Béla – Rákosi Jenő: A bolond
| Szabados Béla – Rákosi Jenő: A bolond szerző: Bálint Aladár |
Szabados Béla zeneakadémiai tanár meg Rákosi Jenő arra szövetkeztek, hogy a materialistaságban megromlott embereknek megmutatják, miképpen kell megcsinálni a magyar operát.
Hogy megelőzzük azt, hogy Réz Mihály megleckéztessen bennünket hazafiságból, gyorsan és őszintén kijelentjük: igazán szükség van arra, itt volna az ideje, hogy valaki, aki elég erős és kemény nagy verekedésre felkészült, végre valahára előbbre vigye a magyar opera ügyét.
Esztendők óta várja az operajáró közönség azt a bizonyos magyar operát, amely az etnográfiai vonatkozások keretein túl terjedne. Valamit, ami magyar és külföldön is készérték lenne. Amelyre építeni lehessen, ami továbbfejleszthető. Évről-évre várjuk, hiszem, hogy nem hiába, de eddig még nem akadt ember, aki a kísérletnél többre vitte volna
Szabados Bélának sem sikerült, nincs benne egy operára való muzsikatartalom. A muzsikája a legjobb akarattal is középszerű, jelentéktelen produktumnak mondható. Bizony langyos színtelen középszerűség terpeszkedik ebben az operában.
Szabados kétféle elemből forrasztotta össze kompozícióját és kétféle módszerrel. Részben a fiatal olaszok szertárából ismert, részben pedig magyaros motívumokból. Részben melódiavonalakkal, részben pedig hangulatjelző, impresszionista foszlányokkal igyekezett e kétféle és kétfelé húzó elemet összeforrasztani. Nem sikerült.
E kétféle módszer paralizálta a kétféle elem hatásait és színtelen, amellett zökkenéssel, egyenetlenséggel elrontott felemás munka lett belőle. Szorgalmi dolgozat, úgynevezett középfinom opera, amelyről tíz év múlva azt se tudjuk, hogy valaha a műsoron volt.
Amikor a legerősebb, akkor Puccini vagy Mascagni másodrangú imitációjának színvonalára emelkedik. Melódiái nem nőnek ki a muzsikából, csak úgy véletlenül és a szöveg magyarázata kíséretében bukkannak fel. Az emlékezést nem akarom tovább folytatni, de ezek a dalon nagyon Thomas-ízűek.
Szóval nem is magyar opera. Csak némiképpen magyarkodó. Ott, ahol magyar szeretne lenni, nem a nép mélységesen tömör és színes muzsikaanyagát fejleszti operai méretekre, hanem hangszerelési bravúrkodással könnyen hozzáférhető, elromlott magyar motívumokat szorít bele muzsikájába.
Ebből a zenéből éppen az hiányzik, ami az operát operává teszi; a szuggesztív tartalom, ami a szövegen felül indokolttá teszi az éneklő emberek akcióját.
Ezért nem is egyéb, mint csak úgy tessék-lássék módra illusztrált szöveg.
Igazán természetes, hogy a belső összetartó és egységesítő energia híján zilált és elaprózott zenemozaik az egész. A részletek külön ötpercnyi életet élnek, aztán nyom nélkül a semmibe enyésznek.
Várjuk a magyar operát, várjuk azt, aki friss kifejezésmóddal, tömör konstrukcióval nagy vonalú, egészséges muzsikát hoz, kis invencióval, másokra való emlékezéssel nem lehet belefogni ebbe a munkába.
Kár volt ezt az operába erőszakolni. Visszavihetik oda, ahonnan idehozták, a Magyar Színházba illetve a Király Színházba.
A szereplők? Környeiből jó Göndör Sándor lett volna. Ilyennek képzelem őt a Hercegkisasszony című zenedrámában, Kulimász márki szerepében. Sándor Erzsi valóban szívhez szóló módon énekelte el a valláserkölcsi igazság magaslatára való felkúszása alkalmából a Szűz Máriához címzett imáját. Kertész énekét még nem láttam. A rendező urat megkérdezném, ha meg nem haragudna. Csakugyan kecses női napernyőkkel jártak a tizennyolcadik században a parasztok búcsúra? Én nem tudom, csak kérdem.