Szőlőúton
| Szőlőúton szerző: Móra Ferenc |
Mely felénk int túlnan a garádon,
A virágos, gyümölcsös liget,
Fellegárnyat sugaras orcádon,
Mondsza, édes szívem, mért vetett?
Tudom én jól, bár nem mondja ajkad,
Értem én jól, nincs miért tagadjad,
Azt a vágyat, mely szívedbe kél -
Lesz még kertünk nekünk is, ne félj!
Látod, annyi álmomrul lemondtam,
Hogy a lelkem csupa temető:
A többinek sírjára borultan
Ez az egy vágy eleven fenyő.
Valahányszor éjnek éjszakáján
Szántogatva a papir-barázdán,
A betű-magot vetem, vetem:
Mindig kis kertünket ültetem.
Szinte látom: dombnak oldalában
Tarka-barkán mosolyog felénk,
Zöldre festett rácsos kapujában
Őrül állnak karcsu jegenyék.
Szinte érzem: a violaágyat,
Kerekébül édes illat árad.
Szinte hallom: a vidám rigót,
Örömében ahogy ránk rikolt.
Mint a tenger, langyos déli szélben
Szines hullámot vet a virág
És a szirmok tarka tengerében
Hintálódzik a gyümölcsös ág.
Országútra a sövényen átal
Ha kihajlik megrakott galyával,
Ért gyümölcsét hadd hullajtsa ki:
Tikkadt vándor lesz, ki felszedi.
Ne nevesd ki biztató beszédem!
Megládd, nem soká kell várnod azt,
Amikor már a magunk kertjében
Pirul, szőkül a csengő barack.
Édes terhét maga is sokallva
Húzza ágát a mosolygó alma
S te megéred, mikor érni kezd
Szóló szőlőn a tömött gerezd.
Te megéred s nékem is talán még
Jut valahol egy csöndes sarok,
Puha pázsit és fölötte árnyék,
Hol szeliden elmélázgatok.
Mig a füzek sátra rejt el engem,
A világot én is elfelejtem.
S ha közünk egymáshoz nem leszen,
Magamat tán újra meglelem.
Amely, isten tudja, hol veszett el,
Jó kedvem tán újra megkerül,
S megtanulom, hogy nevetni hogy kell,
A lugasnak gerlicéjitül.
Könnyű néki, mert övé a fészke -
Leszek én még a magam szegénye!
Ha előbb nem - ó, ne sirj, szivem -
Valahol az Isten kertjiben.