Szürkület (Móra Ferenc)
| Szürkület szerző: Móra Ferenc |
Nem tudom, hogy mért vagyok olyan fáradt,
Beteg vagyok és nem tudom, mi bánthat,
Nem kell a munka s nem tudok pihenni,
Se megfordulni, se előre menni,
Mindig azon egy gyűrűbe hajózva,
Álomvizeknek szomorú hajósa.
Ó, de rég volt, hogy ott hagytam a partot!
Rajtam azóta év évre viharzott,
Verve előre, ki az oczeánra
S nem volt eszemben soha: nézni hátra.
Már ma hiába. Végkép csukva vannak
Aranykapui fiatal koromnak.
Alig hajnallott, már barnul az este,
A dér fejemet már nyárba' megeste.
Épen elég volt. Evezőm leteszem
S magam a sorsra rábízom egészen.
Mindegy, az ember bárhova igyekszik,
Viszi a vízár, merre neki tetszik.
Vigyen, mit bánom! de ne vigyen durván:
Lágyan, szelíden ringasson a hullám,
Hogy csónakomban heverészve lustán,
Álmodjam álmot, éberen aludván,
A mesebéli tündérszigetrül,
Melyekrül hozzám édes zene csendül.
Nem kérdem: addig elérek-e, vagy sem?
Csónakom alján gondtalanul fekszem.
S ha besodródnám az örökös éjbe,
Sorsomnak úgyis hálát adok érte:
Hogy álmodhattam legalább a távol
Tündöklő, zengő, boldogabb világról
S hogy a kik áldott partjára kikötnek,
Egy darabig még el-el emlegetnek.