Szörnyeteg
szerző: Kosztolányi Dezső
Ő a világ legönzőbb embere. Hideg, kiégett, érzéstelen. Szíve körülbelül olyan, mint a hold krátere.
Ezt a csillagászati hasonlatot öntudatosan alkalmazom, mert vele némi fogalmat szeretnék adni közönyéről, mely már nem is földi, túl van minden emberi arányon, csak világegyetemi mértékkel mérhető.
Szentül hiszi, hogy a teremtés miatta jött létre. Nem lát meg senkit és semmit, csak amennyiben szüksége lehet rá. Mindenkit és mindent kihasznál. Megvárja például, hogy mások nyissák ki a kávéház ajtaját, csak utánuk megy be, hogy ettől a fáradságtól is megkímélődjék. Képes arra, hogy egy lángoló bérpalota üszkeiben főzze meg a maga lágytojását.
Egyébként művelt, okos ember. Kizárólag az ész kormányozza tetteit. Ennélfogva igen hasonlít egy őrülthöz.
Én általában nem tudok senkire se haragudni. Megvetni se tudok senkit. Embertársaimat a természet szeszélyes alkotásainak tartom, s egyiktől nem várom azt, amit esetleg a másiktól várhatnék. Tőle is csak azt vártam, hogy olyan legyen, mint amilyen. Néha még gyönyörködtem is benne.
Mindig ilyennek ismertem. Tehát eszerint kezeltem. Tegeződtünk, mert ismeretségünk messze ifjúkorunkba nyúlik vissza, de csak afféle jóakaratúan hűvös, köszönő viszonyban vagyunk egymással.
Múltkor Berlinben voltam. Este betértem egy vendéglőbe vacsorázni. Történetesen a forgóajtóval szemben kaptam helyet. Alighogy letelepedtem, belépett. Köszöntött, én is őt. Erre leült, oldalt, egy kissé előrébb, egy szomszédos asztalhoz.
Alighogy enni kezdtem, észrevettem, hogy rám tekint.
Megigazítottam szemüvegemet. Látni akartam, hogy nem tévedtem-e? Csakugyan rám tekintett.
"Érdekes - tűnődtem. - Úgy emlékszem, hogy még soha életében nem szentelt nekem ennyi figyelmet. Számára mindenki csak levegő volt. Én is az voltam."
De most valóban engem nézett, mégpedig figyelmesen, kitartóan, majdnem lelkesen. Minden tíz-húsz másodpercben rám nézett. Egyenesen a szemembe nézett.
"Lám-lám - gondoltam, s melegség öntötte el szívemet -, milyen helytelenül ítéltem meg eddig. Sohase szabad elhamarkodva pálcát törni valaki fölött. Otthon, a mindennapi hajszában bizonyára elfásult, azért nem törődött se velem, se senki mással. Itt azonban, idegenben, benne is fölébred valami. Milyen vizsgálódó szeretettel pihen meg rajtam a tekintete. Min töprenghet? Talán azon, hogy kerülök ide, mit keresek itt, vagy az életemre gondol, a pályámra és sorsomra, a múltamra és jövőmre, azzal az álmatag odaadással, mely megfeledkezve önmagáról egy másik ember lelkébe próbál átolvadni és elveszni, a testvéries azonosságnak azzal az alázatával, mely ezen a földön az irgalom legnagyobb csodája."
Megindultan viszonoztam tekintetét. Az egyre tüntetőbben és gyakrabban esett rám, átforrósítva egész valómat. Ilyenkor előrehajolt, szeme kigyulladt, és vele következetesen mindig az én szememet kereste.
"Nem értem - dadogtam magamnak, boldogan is, tétovázva is. - Meghíztam vagy lesoványodtam? Megöregedtem? Nem, nem. Otthon majdnem hetenként látjuk egymást, s azóta nem történhetett rajtam semmi különösebb változás. Vagy valami öltözködési hibám van: kócos a hajam, kormos az orrom?"
Elővettem kézitükrömet, s megbizonyosodtam, hogy erről se lehetett szó. Most már igazán elfogott az izgalom, és amikor néhány másodperc múltán ismét szemembe bámult fürkészve, meredten, mély és rejtélyes érdeklődéssel, elmosolyodtam, s nyájasan - egy új barátság reményében átszóltam hozzá a másik asztalhoz:
- Engem nézel?
- Nem téged - felelte. - Valakinek találkát adtam ebbe a vendéglőbe, s a szemüvegeden figyelem, hogy nem jön-e be. Én nem látok innen az ajtóig, mert háttal ülök - tette hozzá sátáni természetességgel.
Megdermedtem. Szóval a szemüvegem tükrét arra használta föl, hogy mennél előbb értesüljön annak a megérkezéséről, akit várt. Fejem, testem, mindenem, mely a szemüveget tartotta, csak erre szolgált.
Nem tudtam mit válaszolni. Egy darabig bénultan ültem, meggörnyedve az ámulattól és iszonyattól. Aztán lekaptam orromról a szemüvegemet. Utána többé felém se nézett.
Hát ilyen ő.