Szónya
| Szónya szerző: Krúdy Gyula |
Egy vidéki színielőadás után, ahol az "Ördög" című darab főszereplője macskanadrágban és tollas vadászkalapban dúlta fel a női szíveket, vacsorázni a "Béká"-ba mentünk búskomor falusi barátommal, és a petróleumszagú étteremben hallgatagon üldögéltünk. Barátom azok közül az emberek közül való volt, aki mindent megfordítva csinált eddig életében. Kövérnek, egészségesnek és jókedvűnek kellett volna lennie, mert ilyen volt apja, nagyapja; sőt szerelem dolgában sem kellett volna neki továbbmenni valamelyik kedves és takaros falusi kisasszonyka szerelménél, mert azt bízvást megtalálhatta volna. Barátom azonban sovány volt, sokszor beszélt az idegeiről, és Sarah Bernhardtba volt szerelmes. Kedvenc szokása volt "elátkozott embernek" nevezni magát, máskor "szegény vándorló" volt, de szemhunyorítás nélkül mondta ki azt is, hogy a legszebb dolog az életben a halál. Ugyanezért egy fokkal szomorúbb lett még a szokottnál is, midőn a színésztársaság tagjai a szobába léptek, és olyan élénken kezdtek egymással társalogni, mintha nagyon hosszú idő elmúltával találkoznának, és ezerféle kérdezni- és elbeszélnivalójuk volna. Mindnyájan ismerjük a vándorszínészeket, újat bajos róluk mondani. Elégedjünk meg tehát ennyivel: élénken társalogtak, mintha a színpadon lettek volna, és a gulyásokat és pörkölteket úgy játszották el, mintha utasításuk lett volna erre nézve. Majd eljátszottak egynéhány pohár savanyú bort, és már éppen ahhoz készülődtek, hogy eljátsszák magukat a "Béká"-ból, midőn új vendég lépett az étterembe, és búskomor barátom köhintett mellettem:
- Még egy felvonás lesz ma - mormogta, és érdeklődése jeléül hátat fordított a belépőnek, s mind az ideig, amíg az kezével vállát nem érintette, úgy tett, mintha nem látná.
- Szervusz, Lő Bargyi, szervusz, Lő Bargyi, szervusz Lőbargyi - ismételgette ekkor, és mereven rám nézett, hogy jól megértsem szavait.
Az újonnan érkezett elég érdekes fiatalember volt. Fekete szakálla olyanformán volt lenyírva, ahogyan Magyarországon csak a borkereskedelmi utazók viselik, de külföldön talán így járnak a márkik. Hunyorgó, kis szeme boldogan ragyogott, amikor a "Lőbargyit" hadarta, és hosszú haját oldalt választotta, mint a pesti kávéházak bohémjei. A ruházkodása is elütő volt az itteni ruházkodástól. Törpe cilinderkalap a fején, és a mellényén színes üveggombok. Galambszürke kesztyűitől nehezen látszott megválni, és az óraláncán egy kínai figura himbálódzott. Testhez álló felsőkabátját olyanformán vetette le, hogy hosszabb ideig látható volt az aranyos selyemdarabka, amely a szabófirmát jelezte, és azután a körmeit szemlélte meg, amelyek hegyesre voltak vágva.
- Lőbargyi - ismételgette előbbeni barátom -, maga Lőbargyi... Vagy ha akarod, Wilde Oszkár. Mutasd csak meg a levéltárcádat, amelyet egy indián nő bőrébe kötöttek...
Lőbargyi úr ennek a felszólításnak készségesen tett eleget, aztán körmeit nézegetve ült az asztalnál, míg szomorú barátom mereven rám nézett. Az újonnan érkezett a pincérnél vontatott és csendes hangon pohárka whiskyt rendelt, miközben nagy figyelemmel nézte cipőjét, mintha most látná először. Szomorú barátom pillantása is a cipőre terelődött, és elismerően bólintott, miközben így beszélt:
- Lőbargyi nálunk a civilizációt képviseli. A nagy nyugati áramlatok, a rendkívüli eszmék és a legmodernebb gondolatok Lőbargyi útján érnek célhoz nálunk, ha ugyan célhoz érnek valamikor. Csupa ideg, csupa finomság és misztikus világfelfogás ez a fiú. Szegénynek ugyanaz a baja, mint nekem. Él olyan környezetben, amely egyelőre meg nem érti. Különben a helybeli bankigazgató fia, és kénytelen az apja bankjában hivataloskodni. Lőbargyi fiam, voltál-e ma este a színházban?
A megszólított elgondolkozva nézett a whiskys pohárba, és látható undorral emelte ajkához.
- Tudod nagyon jól, hogy itt nem járok színházba - felelt, és különösen húzta a szavakat, mint aki rosszul beszél valami idegen nyelven. - Az idevaló hisztriókra igazán nem vagyok kíváncsi.
Szomorú barátomnak felvillant a szeme.
- Pedig, ugye, az öregeid az egész szezonra kibérelték a páholyt?
Lőbargyi lankadtan intett:
- Az öregeknek mindegy, akár paprikajancsit, akár egyebet néznek. Nekik egészen közömbös, hogy mit játszanak. El akarják tölteni az estéjüket. Ennyi az egész. Én viszont az én nagy angol mesteremnek egyik újabb művével gyönyörködtetem magam. Pincér, kérek szépen még egy pohárral!
Majd suttogó, rendkívüli hangon fűzte tovább:
- Ha a könyveim nem volnának, igazán el kellene szöknöm ebből a városból. Az idegeim mindennap felmondják a szolgálatot, és egyszer mégiscsak elkövetkezik Bedlam vagy talán éppen Reading. Kérlek szépen, makacs neuraszténiám ellen azt találták ki az orvosok, hogy jöjjek ide a papához a bankba. Az öreg pénzváltó bizonyosan megdolgozta az orvosokat, mert különben nem mondhattak volna ilyen szamárságot. Jöjjek haza a bankba, amikor nekem London vagy Párizs kellett volna, ahol a bérkocsis Maupassant-t olvassa. Vagy legalábbis Budapest, az ő forrongó, kavargó, izzó fiatal társadalmával, ahol a pincér is jobban ismeri korunk nevezetes eszméit, mint itt a polgármester. Fogadni mernék, hogy Guszti a Trieszt kávéházban többet tud a fiatal németekről, mint itt az apátplébános. Nem csoda, ha előbb-utóbb Bedlam lesz a végem.
Szomorú barátom, aki, mint már említettem, egy kicsit maga is kozmás volt Sarah Bernhardt körül, mereven szögezte reám a szemeit, és csakhamar olyanformán kezdte hangsúlyozni a szavakat, mint a derék Lőbargyi.
- És a nőink, Lőbargyi, nemde a nőink nem mások, mint tehenek, akikkel szóba állani sem érdemes? Azt hiszem, hogy Gogol vagy talán Csehov írta meg valahol, hogy egy vidéki körorvosné azért szeretett ki az urából, mert az mindig pétervári barátairól beszélt neki. És belészeretett a kerületi írnokba, mert az írnok az ő szemében a buta, ész és lélek nélkül való állati életet jelképezte, és ha beszélt valamiről, az csak enni- vagy innivaló lehetett. Ilyen körorvosnék a mi nőink, aki érdemesnek tartja őket meghódítani, legalábbis tűzoltónak kell felcsapnia... Kivéve talán az öreg Sorvaynét, aki minden modern költőt elolvas. De ő meg folyton a fiatal színészeket uzsonnáztatja. Ilyen ízetlen asszonnyal nem lehet szóba állni.
Lőbargyi, midőn a nőkre terelődött a beszélgetés, ivott poharából, és most már nem is titkolta undorát, amelyet a fertelmes ital keltett benne. De úgy tett, mintha az undort a nők miatt játszaná, a helybeli hölgykoszorú miatt. S így beszélt:
- Az asszonyok valóban megcsalnak minket ebben a fészekben. Mintha nem is abból a nemből származnának, amely nemet még némely modern írók is a finomságok, túlhevített álmok és zsongó idegek nemének neveznek. Háziasszonyaink még A falu jegyzőjé-nél tartanak, vagy az ambiciózusabbak Jókai figuráit játsszák, bár vannak már Nórák is közöttük. Mon cher, hol vagyunk ma már az öreg Nórától? És különben én magam részéről az asszonyokkal sohasem törődtem valami sokat. Szép, de lelketlen állatok. A patikusné a minap Dorian Grayhez hasonlított engem. Szegényke, Dorian Graynek nem volt szakálla.
A szála lassankint kiürült, és Lőbargyi, miután megint magába erőltetett egy pohár pálinkát, a levegőbe bámult, és olyanformán viselkedett, mint akinek messze, nagyon messze kalandoznak a gondolatai.
- Csupán egyetlen nő van a városban, akiről érdemes talán beszélni - mormogta vontatott hangon, és az ujjaival a homlokát simogatta, mintha valamely borongós gondolatokat akart volna onnan elűzni. - Hiszen te ismered. Szomorú ember... Szónya.
Szomorú barátom ásítást szimulált.
- Szónya társadalmilag lehetetlen.
Lőbargyi nagy szemeket meresztett.
- Te társadalomról beszélsz? Van-e egyáltalán társadalom, és ha van, akkor talán nálunk van? Eddig azt hittem, hogy bizonyos mértékig egyéni életet élsz te is, mert hiszen sokszor megállapítottuk, hogy az egyéniségét az embernek nem szabad feláldozni még a törvényeknek sem. Hát nem éppen te mondtad a minap, hogy ha egyszer jólesne megölni valakit, hát megtennéd?
Szomorú barátom a füléig elvörösödött.
- Az mindegy. Mégis helytelen, hogy Szónyát komolyan emlegeted. Szónya egy szegény kis megtévedt teremtés, egy kedves kis játékszer, akinek mindegy, hogy ki játszik vele. Szónya saját magát sem veszi komolyan, mert megszokta, hogy az emberek se vegyék komolyan.
Lőbargyi úr keserűen felnevetett.
- Hisz éppen ez a bökkenő, ez a Szónya tragikuma, hogy az emberek elhitették vele, hogy neki nem szabad önmagát komolyan venni. Bezzeg, egy más társadalomban... Azazhogy komolyan kell venni minden embert, hívják azt Szónyának vagy a patikusnénak.
A szomorú ember még mindig nem adta meg magát. Így replikázott:
- Vajon gondol-e Bacsó, a vaskereskedő, Szónya emberi mivoltára, mikor ötven pohár rumot megiszik allaschsal a kassza mellett?
- Az egy állat - felelt megvetően Lőbargyi. - A Bacsókról egyáltalán nem szokás beszélni. A Szónya alakja számtalanszor előfordul a világirodalomban. A Bacsóké soha. Szónya egyéniség, Szónya egy szimbólum. A meg nem értett, megvetett, de egyéniségük szerint élő nők szimbóluma. Éppen úgy lehetne hercegnő, mint a Stovitzer kávéház kasszírnője. Talán mennénk el hozzá.
Az étterem ekkorára már kiürült, elment az az utolsó színészpár is - a hölgy nagy kalapban és merengő ábrázattal, a férfi szmokingban és szürke nadrágban -, aki hosszú ideig mesterkedett azon, hogy barátságos üdvözlését átadhassa Lőbargyi úrnak, a gazdag bankigazgató fiának, de Lőbargyi úr gőgösen nézett el felettük, míg végre csüggedten eltávoztak. Fizettünk mi is, és miután úgyis a hajnali vonattal szándékoztam elutazni, semmi kifogásom nem volt azellen, hogy az éjszaka egy részét a Stovitzer kávéházban töltjük. Különben is régen tudom, hogy a vidéki városokban éppen olyan kötelező az éjjeli vizit a város divatos kasszírnőjénél, mint a délelőtti látogatás az atyafiaknál. E hölgyek azt már elvárják úgy az átutazó kereskedelmi utazóktól, mint a jámborabb vándorlóktól. Rendesen tőlük tudja meg az ember, hogy mit gondoljon azon férjes asszonyok felől, akikkel napközben megismerkedett, és gyakran tűnt el már egy-egy kezdődő árnyék a szívünk faláról e hölgyek mindentudása révén. Hallgassuk meg tehát a Stovitzer kávéház jelentését is a városka erkölcsei felől, mielőtt a hajnali vonat talán örökre elrepít e helyről.
Megindultunk, és szomorú barátom Lőbargyi úrral a holdvilágos utcán még egy darabig vitázott a társadalmi rendről, de úgy látszik, Lőbargyi úr maradt most a győztes, mert azon kijelentésével, hogy "a társadalomnak nincs joga ahhoz, hogy kiküszöböljön önmagából értékes egyéniségeket", szomorú barátomat elhallgattatta. Szomorú barátom is értéknek tartotta Szónyát.
Azt hiszem, mindnyájan ismerjük a Stovitzer kávéházat héjatekintetű patronjával, sarokban kártyázó cigányaival és regényt olvasó kasszírnőjével. Azazhogy a kasszírnő nem tartott regényt a kezében, hanem fejét fél karjára hajtva, valamely merengő és az első pillantásra rendkívülinek látszó, búskomoly, de nem szomorú tekintettel nézett a semmibe. Azt hiszem, hogy ez a mélázó tekintete a kasszírnőnek volt az a körülmény, amely a városkában egyelőre nevezetessé tette. Az est folyamán többször is alkalmazta ezt a tekintetet, és Lőbargyi úr ilyenkor mindig elhallgatott. Egyéb sajátságai nem voltak; nem tudott fütyülni, sem nevetni, sőt értelmetlen szavakat sem alkalmazott beszélgetés közben, amely sajátságok más kasszírnőknél feltalálhatók. Ült a kopott kasszatükör mellett, és olykor a levegőbe nézett.
Lőbargyi úr csakhamar hosszú és titokzatos beszélgetést kezdett Szónyával, miközben sokkal élénkebb és vidámabb kifejezést öltött arca, mint előbb. Szónya nyugodtan, az elismert nők komolyságával felelgetett Lőbargyi úrnak, és csöppet sem volt meglepetve, midőn a kiváló fiatalember kezet csókolt neki. A szomorú ember egy darabig mellettem ült, és bizonyos izgalommal részletezte, hogy Lőbargyi úr - akinek természetesen nem ez volt az igazi neve - megrontója Szónyának. Mert a vége mégiscsak az lesz, hogy apja, a bankigazgató, eltoloncoltatja Szónyát a városból, ha Lőbargyi sokáig hangoztatja a társadalmi egyenlőséget.
- Az öregúr az ilyesmiben nem ismeri a tréfát. Lőbargyinak nemsokára meg kell házasodni. Szinte látom már szegény Szónyát... Hja, ő mégse társadalmi lény.
A szomorú ember elérzékenyült, és mintha csak szórakozottságból tenné, a kassza felé fordult, és néhány pillanat múlva csendesen odasompolygott Szónyához - a másik oldalra -, az arca pirosodni kezdett, majd csakhamar olyan élénk gesztusokat tett kezével, amilyeneket tőle azelőtt sohasem láttam.
Szónya kisasszony egy bálkirálynő gyakorlottságával fogadta hódolóit, és semmi meglepetést nem mutatott a szavakon, amelyeket két oldalról fülébe sugdostak.
A háromhetes képeslapok szemléléséből arra riadtam fel, hogy a kávéház ajtaja nagy robajjal felnyílott, és néhány boros huszártiszt nyomult be.
- Szeparé - sziszegte a héjaszemű kávés Szónya kisasszony felé.
Az szótlanul elhagyta trónusát, bizonyos méltósággal fogadta a katonákat, és a kávéház fülkéjébe kalauzolta, ahonnan nemsokára víg zene hangzott.
Barátaim erre nem kívántak tovább maradni, és hazamentünk a kávéházból.
A néma utcán Lőbargyi emberelte meg magát, hogy hamarább megszólaljon:
- Mit gondolsz, Szónya örül annak a buta katonatársaságnak?
A szomorú ember elkeseredve hajtotta le a fejét.
- Én utoljára voltam ebben az éjjeli putikban. Nem a magamforma gondolkozású embernek való, hogy olyan helyre járjon, hol minden részeg őrmester vagy boltoslegény grasszálhat.
Lőbargyi elkeseredve bólingatott:
- Igen, ez a vidék, ez Magyarország... A falu. A Szónyáknak el kell bukniok.
S ebben megállapodva, elváltunk egymástól.
Hajnalban, mikor kocsimmal a vasúti állomás felé igyekeztem, az éjjeli kávéházból vad zene hangzott ki és egy rikoltó leányhang. Szónya kisasszony énekelt.