Ugrás a tartalomhoz

Szív és ész

A Wikiforrásból
Szív és ész
szerző: Madách Imre

(Borkához)

Bölcseség van, nő, a szerelemben,
Örülésnek nézze bár az ész,
Életünk folyóján révbe vinni
Egyedül szívünk szerelme kész.

Fontol az ész, kételkedik, keresve
Halvány gonddal biztosabb utat,
Mely az Isten rendelő szavára,
Mindörökre mély titok marad:

Míg a szív játékos szelleteknek
Engedvén át kisded csolnakát,
Jobbra-balra hányva gyors haboktól
Örvények közt menten szökken át.

Messze partot tűz az ész ki célul
S vágyó gond közt foly le a jelen,
A szív célja ott van önmagában
És e cél a boldog szerelem.

Frígyünket sem fűzte az okosság,
A világ illemtörvénye sem,
Önmagában, mint erős istenség,
Alkotá azt csak a szerelem.

Nem néztük, jó, rossz fog-e születni
A jelenből, melyet élvezénk,
Mért is néznénk a kétes jövőbe,
A jelen virága míg miénk?

A jövővel megjő vége úgyis
Mindeneknek, később vagy korább;
Mindegy, megbánás, halál-e e vég,
Üdv rezg-é át vagy bú férge rág.

S hát inkább ne nyíljon-é virágszál,
Hát inkább ne süssön-é a nap,
S mondjunk-é le inkább vágyainkról,
A vágyak hogy el ne hagyjanak?

Szerelemnek is romlás valója,
S téged is, nő, bizton eltemet.
Most gondold meg, szűd, eszed kövesd-e,
Hogy később ne vádolj engemet!

Aki engemet akar szeretni,
Az szeressen őrülten, vadon,
Vessen az meg minden oly sorompót,
Mit elébe Isten, ember von.

Aki engemet akar szeretni,
Légyen angyal és ördög vélem,
Hír, jólét ne legyenek előtte
Semmi, semmi, csak a szerelem.

S verve sorstól végig a világon
Áldja a szerelmet boldogan! -
Ily árért sem vásárolta drágán,
Melyben a menny üdvössége van!