Szérün
szerző: Petőfi István
Asztag oldalában ülök nagy magasan,
Egerek czinczognak fölöttem, alattam;
Mindegyik muzsikál, tánczol is egyuttal,
Mit sem törődnek ők a jövővel s multtal.
No csak mulassatok szegény Isten-adták!
Boldog napjaitok már ugy is számitvák;
Szemgazdag kévékből épült palotátok
Maholnap lerontják s hült helyét látjátok.
Lennt szemeim előtt vagy négy karikában
Kerengőt járatnak mének s paripákkal.
Csak rajta!… hadd járja az oktalan állat,
Hogyha a… eh de ez maradjon talánynak.
Hajnal óta már a másik ágyás járja;
Kirugva a szeme, megtörve szalmája.
Háromszor forditva s megrázva az ágyás,
Törek-tisztitáshoz készül minden villás.
Rángatni kezdik a vasfogu gereblyét,
Meggyülve elöttök, törek buza, szemét;
Magok és fölfelé rántják a gyült rakást:
Kettőt rugnak bele s tesznek annyi rántást.
És ezt mind fütyülve csinálják az ifjak,
Mig az öregebbek dörmögnek, mormognak;
Majd, igy tedd; majd, ugy tedd… járják teremtették!
Hiszik, hogy ők mind ezt nagy kanállal ették.
Magam is unom a pörölést pattogást;
Távolabb tekintek; – hadd lásson szemem mást –
Hol a kövér ugart vetés alá szántják,
Vetnek is egyuttal, be is boronálják.
Ide hallatszik a taliga-nyikorgás,
Ökrök szóllitása, az ostorpattogás,
Ostoros-gyerekek vig füttye és dala.
Boldogok!… nem tudják, mi az élet baja.
Ha elillant az ősz, s beköszöntött a tél,
Fült kemencze mellett nagyobb része henyél;
A jobbja, serénye fur avvagy faricskál,
Serdülő lyánkáknak rokka-szeget csinál.
Száraz barlangkórót kerget felém a szél,
Láttára lelkemből fájdalmas sohaj kél!…
Azokra gondolok, kiket messze, távol
Balsorsok igy üldőz, …jó Isten tudná, hol!
Tarló s sárgult gyepek mellett zöld vetések.
Őnkénytlen megnyilik szivem a reménynek;
Hisz hol most halál van, élet lesz ott ujra:
Jó az Isten! …ad még derüt a borura.
De mi zúg fölöttem, mintha vihar kelne
Fönn a levegőben, …meg is érint szele?
Ah! egy holló sereg végzi repülését,
S ellepi a remény zöldellő vetését.
S a földre, melly előbb ollyan ékes zöld volt,
A leszállott sereg fekete fátyolt vont,
S tépik az ujkelést, a csirát kivájják…
Mért nyitá meg Noé hollóknak a bárkát!
Hová nem jutottam, …most látom csak végre:
Asztag oldaláról, Ararát hegyére.
De ha volt Ararát hegye a világnak,
Ararát hegye ez asztag a pusztának.
Innen küldöm én szép árva gondolatim,
Az én szárnyaszegett szelid galambjaim.
Lesz-e valahol hely, a hol majd leszállnak?
S hoznak-e magokkal számomra zöld ágat?
Fájdalmam felhője meg fog-e szakadni?
Bánatom özöne meg fog-e apadni?
Lesz-e hely hol élet-bárkámat kikötöm?
Avvagy csak bujdosó maradok e földön?!
De mig a fejemet illyeténkép töröm
A jövendő fölött, és csomóba kötöm
Zavart gondolatim szaggatott fonalát:
Megdézsmálhatják a rám bizott garmadát.