Szép asszony a Kovácsné!

{{fej | szerző = Gárdonyi Géza | cím = Szép asszony a Kovácsné! | szakasz = | előző = | következő = | kulcs = Szepasszonyakovacsne

| megjegyzés =

       Februáriusi olvadós havon, szánkótalpas kocsin igyekeztünk egy borsodi faluba. A társam kasznár ott. Odavaló is.
Ahogy a falu felé közeledünk, – délután három óra lehetett, – az egyik ló egyet botlik, s rá minden lépésre ejtegeti a csípejét.
A kocsis káromkodott.
Megállítjuk a lovakat. Hát a sántítónak a lábán oldalt lityeg a patkója.
No nem is olyan nagy baj. Itt a kovács a falu végén, – fölveri egy perc alatt.
A kocsis lefeszítette a patkót, és hát a ló vígan poroszkált tovább mezítláb, a műhelyig.
A kovács éppen lőcsöt vasalt a hóval borított fekete műhely előtt. Ritka szép nagy ember: egy szürkülő Toldi Miklós bőrkötényben. Kissé ragyás ugyan, s eldurvult kezű, de hátha Toldi Miklós is ragyás volt és eldurvult kezű?
- Csak ezt az előbbi patkót üssük fel, – mondotta a kasznár, – aztán majd bejön a kocsis a lóval.
A kovácsház ajtajában egy fehér-főkőtős asszony dugta ki a fejét.
Vén birka-arc. A szeme pillája is fehér, mint a birkáé. És hogy a kendője a tarkóján volt megkötve, szokatlan nagy sárga két füle méginkább eltorzította az arcát.
Hogy Palit meglátta, mosolygott, kilépett és alázatosan bókolt:
- Jónapot kívánok kasznár úr! Tessenek talán bejönni addig...
Könyékig sovány meztelen karját a kötényébe takarta. – kenyeret vagy mit dagaszthatott odabent, – s közben rám is vetett egy alázatos pillantást.
- Tessenek.
Tiszta és jó asszony lehetett. De a milói Vénusz egyszerre megfordult volna a fal felé, ha ez az asszony elébe áll!
- Köszönjük kovácsné asszony, – felelte Pali, – hiszen már megyünk tovább.
A kovács patkolás közben odaszólt félvállról a feleségének:
- Hát legalább széket hozzál ki Katókám, hogy az urak leülhessenek.
Egy büszke fiucska állt nagykomolyan a mühelyajtóban, kicsi mása a termetes kovácsnak. Az anya hívó pillantására egyszerre megelevenült. Befutott és széket hozott ki, kettőt.
Aztán egy mosolygó szemű szőke leányka is kilesett az ajtón, de csak egy pillanatra. Az meg az asszonynak volt a megszépített mása, noha fekete szemű, mint a kovács.
A kasznár rákiáltott:
- Bujj elő csak kis nyúl! bujj elő! Krajcárt kapsz!
A kis nyúl szemérmesen bujt elő. Öt éves lehetett. A kovács mosolyogva pillantott rá a munkájából.

• 
  

Nekem ki nem múlt a fejemből az az aszszony, az a két gyerek. az a gyöngéd hangja a kovácsnak: "Széket hozzál ki Katókám!"
- Hallod-e, – mondom Palinak vacsora előtt, – hogyan vehette el az a Toldi Miklós azt a birkafejű asszonyt! Nem talált magához illőbbet?
Pali hümmentett:
- Nem ajánlanám, – felelte, – hogy a kovácshoz intézd ezt a kérdést.
És szinte ijedten nézett rám.
- Tudod-e, – mondotta, – hogy egy embernek eltörte a lábát? El ám. Ült is érte. Valami szamár vidéki ember volt, vagy ittas. Az is azt kérdezte: Hogy tudott ilyen csunya asszonyt elvenni majsztram? Hozzá sujtott egy nagy súlyos harapó-fogót.
Vacsorára hívó szó zavarta meg a beszélgetésünket. Az asztalnál gyermekek is ültek. Minden más egyébről folyt a szó, csak kovácsékról nem. Ámbár nekem ki nem ment az a házaspár az eszemből. Hogy kerültek össze? Pénzre házasodnak falun is? Minek a pénz a falusi kovácsnak? Így is úgy is csak az üllőt döngeti napestig. Minek annak a pénz? Nem is lehet az, hogy pénzért vette el. Talán bosszuból vette el, hogy egy szép leány nem ment hozzá? Talán ostoba ember, és valami ravasz család beugratta a házasságba? Vagy olyan volt a gusztusa?
A gyermekeket korán lefektették. Szivarra gyujtottunk. Pali kártyát ajánlott. De én utálom a kártyát.
- Hallod-e, – mondottam, – nekem ki nem megy az eszemből az a kovács. Valami érdekes a házasságuk története?
Pali nevetve legyintett.
- Érdekes a fenét. Nagyon is prózai!
- Mégis hát mért vette el azt a csúnya asszonyt?
- A manó tudja! Elvette, hát elvette. Ha éppen olyan nagyon érdekel, elmondhatom:
Fiatal kamasz voltam, mikor a kovács először házasodott.
Az első felesége szép asszony volt, feketeselymes szemű halványka asszony. Fehér fecske. Azt mondták azért olyan fehér, mert szívbajos.
Egy nyári napon, éppen Szent Anna napján, meg is halt. Hírtelen halt meg, a kertben. Valami krumplit vagy mit kapálgatott, aztán egyszercsak leült, lekonnyadt a feje, meghalt.
A város messze van tőlünk. Koporsót a szomszéd faluban szoktak a mi embereink csináltatni.
Átkocsiz a mi kovácsunk is. Az asztalos komája is neki. Elsírja neki a baját, mint valami gyermek. Asztalosék is sírnak egyet.
Aztán az asztalos megtörli a szemét.
- No ne búsulj, – mondja, – csinálok én neki olyan koporsót, hogy a grófnék se fekszenek különbbe.
Azzal bevezeti a kovácsot a félszerbe, ahol a deszkáit szokta tartani. Mutat neki egy falhoz támasztott avas rossz zongorát.
- Ihol e. A meghótt kántoré vót. Szekrénynek szántam. Hát ebbül...
Azzal mingyárt le is roppantja a zongora födelét. Fűrészel, méreget, gyalulgat.
Közben pálinkát hozat a kocsmából. Iszogatnak. A kovácsnak csöpög közben a könnye. Asztalosék vigasztalják amennyire szivökből, szavukból telik.
De a kovácsnak minduntalan megered a záporessője:
- Micsoda asszony volt!... Milyen bablevest főzött!... Hogy reszketett értem, mikor a hideg lelt!...
S remegő mellel folytatta:
- A fiacskám... Az Imruskám. Ki viseli most már gondját az árvának? Senki asszonyatyámfia nincs olyan, akire rábízhatnám. Az öreganyám jött el. De az mán nyócvankét esztendős. Mindig ül. Reszketős a lába. Asztalosék megajánlják, hogy magukhoz veszik a gyermeket, legalább addig, mig uj asszony nem kerül a házba.
Uj asszony? A kovács hallani se akar arról! De a fiát sem adhatja oda. Merthiszen egyetlen fiu, és nem tudna nélküle enni se.
A sok tanakodásban kitalálja az asztalosné, hogy Székely Kati lenne oda jó, ha elmenne. Székely Kati időske árva-leány. Annak is a mult héten temették az anyját. Az apja kertész volt, hát éppen mesterember házába illő. Tiszta, dolgos, becsületes teremtés. Főzni is jól tud, kivált bablevest meg turós rétest. Arra rá lehetne bízni a házat is, a gyermeket is.
Délutánra megvan a koporsó. Politúros, rézszegekkel pazarul kivert pompás gyászalkotmány. Székely Kati is előkerül. Fizetést nem is kíván, csak ne cselédképpen bánjanak vele. Mert ő még sohase szolgált. Nem is volt szándéka. De mivel azt mondják, hogy jó ember...
A kovács kezet nyujtott neki:
- Hugomnak foglak tekinteni. Csak a fiammal bánj jól, hogy ne legyen nagyon árva!

• 
  

A temetés után való napon búsan csiheli ismét a kovács a vasat. A szeme vörös. Az arca szintelen. A haja fésületlen.
Nem is dolgozott volna aznap, de valami pánt eltörött a csézánkon, – az apám ráküldte. Más sürgős megcsinálni való is torlódott össze a halottas napok alatt. Aratás idején nem lehet halogatni a munkát. Bíz a kovácsnak szögre kellett akasztania a gyászköntöst, és fel kellett öltenie a szennyes bőrkötényt.
Hát dolgozik. Veri a vasat a Feri legénnyel. Emberek érkeznek jobbrul is babul is. Ejtenek egy-két vigasztaló szót. Isznak egy-két korty szilvóriumot a tori maradékból.
A kovács is iszik velök, noha éjfélutón ugyis ivott. Minden vigasztaló szóra megvizesedik a szeme. Sóhajt nagyokat:
- Isten, ha ez a kis kölyök nem vóna!... Érezni lehet az elhallgatásban a fekete gondolatot. Az öreg Irhóczi meg is rójja érte:
- Nem lú az ember majtsztram! Aki erős, ne csak kívülről legyen erős, hanem bévűlből is.
Veri a kovács a vasat.
Falu-helyen a kovács-műhely a kaszinó. Aratás idején is ott ül mindig egy-két dologtalan ember. Tuskón, keréken, vasalni való rúdon, ki hol helyet talál.
A vakációs napokon magam is gyakran ellátogattam oda, s hallgattam, miket beszélnek.
Mert a jövő-menő kocsik, szekerek, lovas gazdák gyakorta patkoltatnak, vasaltatnak ottan, s mondanak híreket. Ki merre járt, mit hallott? Ősszel a gabonaárakat is ott lehet megtudni hiteles számokban. No meg odajár a dolgatlan óráiban a sánta suszter is, a falu humoristája.
A falubeliek csak Dolfínak hívják, noha se nem Dolfí, se nem zsidó. De göndör a haja, és ő is elbérmál mindenkit.
Aznap délután is elősántikál a házából. (Az alsósoron lakott akkor, egy nádfedeles házban, a műhelytől vagy ötszáz lépésnyire.)
Hát csak biceg felénk, a tányérszélű ócska szalmakalapban.
Máskor mindig mosolyogva vártuk. Elibe is kurjantott némelyik jókedvű. Most azonban...
Dolfi is kedvetlen. Nem is a szokott sietéssel hányja befelé-kajmós lábát, hanem csak lassacskán jön. A nyári szurtos elejű gyékény-színű kabát van rajta, és az örökkétartó, buggyos térdű pepita-nadrág. Szőke-vörös arcán gondolatok komolykodnak.
Nem fogadja mosolygás, se tréfa-szó. Ő se kiabál. Csöndes jónapot mond, hogy hozzánk érkezik.
A kovács a csézára való uj pántot fényesíti szurokkal. Szótlanul nyujtja neki a kezét.
- Hát barátom... -– szól remegő lágy hangon a suszter, – majd leszünk jobban is.
A temetésen nem volt jelen, sem a toron. Annyit figurázott a halállal, halotti énekekkel, – nem érezte illőnek, hogy mutatkozzék.
Leereszkedett a kovács-eresz ámyékába, a csézának félretett bőr-ülésébe, s elővonta a kabátja belső zsebéből kis szutykos tajtékpipáját.
Furcsa volt az arca, hogy komolyodott. Sohse láttam másképp, csak hunyorgó szeműnek, rókásan mosolygónak, vagy kikerekedett szemmel kacagónak. Aznap mintha kicserélték volna. Az arca megrútult, meghosszabbodott. Kiálló vékony orra is mintha lejebb konyult volna. Butának látszott és vénnek.
De nagy barátságban éltek ők a kovácscsal. Nyáron különösen, mikor senkise varrat csizmát, és nem foltoztatnak. Dolfinak félrevágott ócska szalmakalapja naphosszat ott volt látható a műhely előtt. Vasárnap meg a kovács látogatott el őhozzá. Ittak, kártyáztak, szidták Tisza Kálmánt.
- Pronty! – kiáltotta a suszter.
Ma sem tudom mit jelent ez a szó. Megvetés, rosszalás egyaránt van benne. Olyankor szokta kiáltani, mikor hazafias elkeseredésében rácsapott az asztalra.
De ritkán történt ez. Csak akkor történt, ha már harmadik liternél tartottak. Annyit pedig csak kettős ünnepeken ittak, amikor a kovácsnak az öccse is átlátogatott a szomszéd vármegyéből. A kovácsnak az öccse bognárságot művelt. Sovány, gyomorbajos ember volt. Pápaszemet viselt, és vasárnaponkint valami hazafias néplapot olvasott.
Hát a bognár elmondta nekik, hogy az országot osztrák kézre juttattják a miniszterek, hogy a katonaság nem az országot szolgálja, hanem a császárt, hogy a császár nem a magyarok javát nézi, hogy háboruba keveredünk előbb-utóbb, hogy a magyarok falkánkint költöznek át napról napra Amerikába, s egyszercsak azt látjuk, hogy csak a mi falunk maradt itthon meg Tisza Kálmán.
Dolfi suszter az ilyen beszédekben sűrűn verte az asztalt, s kiáltotta a prontyot. A kovács csak morgott:
- Iszen csak én foghatnék meg egy minisztert! Az üllőre a fejit... rá a pörölylyel, mig csak olyan lapos nem lenne, mint a palacsinta!
A bognár aztán hazakocsizott, s ők ketten hetekig kérődzöttek a hallottakon.
Azonban a műhely előtt nem sokat politizálhattak. Ott a kovács nem ülhetett le. Zörgős mesterség a kovácsság. Különben is a Dolfi esze csak bor mellett járt a politikán. A műhely előtt évődtek, humorizáltak.
Kezdetben nem voltak ők annyira jó barátok. Mikoriban Dolfi a falunkba telepedett, nem szívelhették egymást. A kovács nevető tyúknak nevezte el a susztert. A suszter meg táncos bikának a kovácsot. Nem is beszéltek egymással. A kovács mindazonáltal nem gyűlölte a susztert, csak lenézte, mint a herkulesek szokták lenézni az erőtlen embert.
A suszter azonban gyűlölte a kovácsot. Valahányszor elsántikált a műhely előtt, tüntetőleg törülgette a orrát a vörös zsebkendőjébe és megrázta a zsebkendőt, mintha poros volna.
Hanem egyszer a kovácsnak sürgősen kellett új csizma. Valami lakodalomra hítták násznagynak, s nem volt ideje arra, hogy a városba kocsizzon csizmáért. Rá kellett fanyalodnia, hogy a Dolfi műhelyébe ellátogasson.
- Nem alkuszok, csak szép legyen! meg szerdára meglegyen, – mondta méltósággal.
A Dolfí suszter aztán varrt neki olyan egy pár csizmát, hogy nincs az a cseh harmonika, amelyiknek a ráncai egyenletesebbek volnának, sem az a kenetlen talyiga, amely cifrábban nyikorogna. A szárát lakbőrrel szegte be. A talpán meg rézszegekkel verte ki a B. P. betűt, a kovács nevének a kezdőbetüit (Bagost Pál). Táncos embemek igen tetsző az ilyen. No a kovács úgy megszerette akkor a sántát, hogy a lakodalmon tepoharat is ivott vele.
Attól fogva a suszter gyakorta megjelent a műhely előtt. Sőt mikor kitavaszodott, át is költözkődött a felvégről az alvégre, hogy közelebb lakjon a kovácshoz.
Hát mondom akkornap is megjelent. Öt vagy hat ember lebzselt már a műhely előtt. Valami verekedésről beszéltek, amely tőlünk nem messze az aratók közt történt az előbbi vasárnapon. Dolfi csak hallgatta őket szótlanul. Foszlott szélű ócska szalmakalapját a térdére tette, s pihegett a melegtől.
Akkor láttam, hogy a kabátjának mind a négy gombja más. A Legfelső katona-zubbonyra való sárgaréz-gomb, a legalsó meg porcellán gomb, amilyet paplanra szoktak varrni. Legényember szegény ember. Hát még ha falusi mesterember? Ámbátor... nem az a szegény, akit mi nézünk szegénynek, hanem, aki magát érzi annak. Hát ott piheg a suszter szótlanul.
Ékközben a leány, – akit asztalosék szereztek, – betér a kertből a házba. Papucs a lábán, virító-sárga szoknyája ferdén lóg. A haja boglyas. A szeme is vörös. Látszik rajta, hogy álmatlanul töltötte az éjet. Bizonyosan a gyermek miatt.
Egy kosárka apró uborkát hozott be a kertből. A karján a kovács kis egyéves árvája. Aludt a kis feketeszemű gyermek a leánynak a vállán. A suszter rábámul.
A leány egy perc mulva kifordul, és nagy félénk juhszemeivel hogy megáll a kovács előtt.
- Hotzzak-e még tszilvóriumot? – kérdi pöszén, kedvetlenül.
- Nem kell több Kati, – feleli a kovács.
- Hanem a korsót töltsd meg vizzel.
A leány visszatassog a papucsban a konyhába.
Mink már a tszilvórium szóra is elmosolyodtunk. A Dolfi arcán is megjelentek a vidámság ráncai. Egykét percig csak fojtogatta a szót, de aztán kipattant belőle:
- Hol szedted Pali ezt a gyönyörű gyöngyvirágszálat?
Valamennyien nevetésre fakadtunk. A kovácslegény elfordult, és a tenyerébe szorította a száját, de csak kitruccant belőle is a nevetés.
A kovács csodálkozva nézett ránk. Közben a leány kitassogott ismét a korsóval.
A kovács ráfordítja szemét a leányra. Bízonyára akkor nézte meg voltaképpen először. Mert az asztalosnál a gyásza meg a pálinka meghomályosította a látását. Nem bánta ő akármilyen vászoncseléd, csakhogy megbízható. Egy-két szóval megalkudott vele, s estefelé maga mellé ültette a kocsira. Másnap meg, a temetés napján, megint nem látott ő se eget, se földet, úgy összezavarodott a fejében a világ.
Hát csak a suszter szavára nézte meg jobban. Bizony maga is furcsálta. Fejet csóvált rá:
- Passzorkányos!...
- No ritka szép gyöngyteremtés! – folytatta a suszter, mikor a leány bement. Elküldjük Pestre a szépségversenyre!
Erre méginkább nevettünk. A kovács is megmosolyogta. A legénye levágta a kalapácsot, s hajlongott röhögtében.
- Ne bántsd, – szólt aztán a kovács visszakomolyodva. Mikor megjöttünk, a kisfiam egyszerre az ölibe kívánkozott. Bánja a manó akármilyen a pofája. Majd megszokjuk.
No attól a naptól kezdve volt min mulatni a műhely előtt.
A Dolfi suszter mindennap uj ötlettel állított be a félszer alá.
- A kegyes-asszonyok tanácskoztak, hogy lefestetik a Katit oltárképnek.
Vagy: Egész éjjel nem alhattam. Azt álmodtam, hogy a Katit el kell vennem feleségül.
A kovács is szerette a tréfát. Szívesen fűzte tovább:
- Dejszen hiába álmodtad: a Feri mán szemet vetett rá.
- A világbúl is kifutnék – kiáltotta a legény.
És nevettünk ezeken az ostoba beszédeken. Egyszer a leány éppen akkor fordult ki a konyhából, mikor nevettünk. Dinnyehéjat vagy mit vitt a hízónak. A konyhaajtó a műhely mellett volt. A disznóól tulról. Köztünk kellett elmennie.
Hogy a nevetésben akaratlanul is ráfordult a szemünk, megérezte, hogy őt nevetjük. Egyszerre elvörösödött, még a füle is.
Bedobta a héját a disznónak, és sokáig ott állt mozdulatlanul. Aztán visszatért sebesen, csakugy suhogott a szoknyája. De már akkor sápadt volt, szinte kékesen sápadt. Még a füle is. Ahogy elhaladt mellettünk, fájdalmasan pillantott ránk és gyűlöletesen.
De nem ügyeltek rá. Talán csak magam láttam azt a pillantást.
Negyedóra mulva ujra kilépett a házból. Rákszinü uj rékli virított rajta. Egyik karján kis kosár, másikon a gyermek.
Bement a faluba. Bizonyosan a kovácsnak az öreg anyja küldte, hogy valamit hozzon a boltból. A következő napokban is rákszínű réklit láttam rajta, a lábán meg magas sarkú fűzős cipő. A haját már akkor gondosan fésülte. A nyakán valami kék kláris, nem tudom kőből való-e, vagy csak üvegből? Félig parasztos volt a ruhája, félig mint az iparos lányoké szokott lenni. De mindig ünnepi.
A suszter figyelmét nem kerülte el a leány öltözködése.
- Ugy tszép a lány, ha tczinos! – szólalt meg, amikor a leány ellépett.
- Szerelmes ez! – vélekedett tréfásan egy falusi legény, aki a csizmáját patkoltatta.
A suszter komoly színnel felelt:
- Nem olyan természetű: csak a szőke legényt sohajtja meg a barnát.
A kovács is megszólalt.
- Én már gyanakszok, hogy Feriér öltözködik. Nem látjátok, hogy Feri is hogy pislog rá? Nevettünk persze.
Az öregasszony künn ült az ajtó előtt, s babot pirgált. Ráncos-kezű, görbe kis vénasszony. Rászólt a fiára;
- Ugyan ne rágjátok mindig azt a szegény leányt! Már panaszkodott. Ha elmegy, nem tudom, kit találsz a fiad mellé. A fiad az anyját se szerette jobban.
A leány csakugyan sürgő-forgó dolgos teremtés volt, s a gyermekkel édesdeden bánt. És lompos se volt, mint az első napon, sőt nagyon is gondosan öltözködött.
De ha már valakit kikezd a tréfa, nem lehet azt többé komoly szemmel nézni.
- Tszeretlek Ferikém! – szólt Dolfi suszter a leány beszédét utánozva. – Tszeretlek tszivem tszép tszerelme.
És ujra nevettünk.
A leány csakhamar visszatért. Az öregaszszony még ott ült vén-komolyan az ajtó előtt. A leány elmondta, hogy mit kapott a boltban, mit nem kapott, és utána véletlenül a Feri legényre pillantott, s véletlenül sóhajtott is egyet, mint a nyomott lelkűek szoktak.
Erre persze olyan nevetésre fakadtunk, hogy dőltünk belé. A Ferí legény levágta a kalapácsot, és nagyröhögve befordúlt a műhelybe.
A leány ismét elhalványult. Ránk nézett merőn, aztán a kovácshoz lépett.
- Majszter úr, elmegyek. Még ma elmegyek, – rebegte könnyes szemmel. Csak kocsit kérek. Annyit kérhetek... Annyit megérdemlek talán, hogy ne a magam költségén...
- Mégy a fenébe! – kiáltotta elkomolyodva a kovács.
- Akkor elmegyek gyalog.
S megfordult. Bement a házba.
A kovács arcán látszott a megdöbbenés. Letette a reszelőt, s bement a leány után.
Bent időzött néhány percet. Boszus volt. mikor visszatért. Még a kutyáját is megrugta, hogy ott hevert a küszöbön.
- Ménkű belétek! – ripakodott a legényére meg a suszterre.
- Ne bolondozzatok avval a leánynyal!
S nagy lökésekkel reszelte tovább a vasat. Akkoriban már sűrűn kerülgették mindenfelé házassági ajánlatokkal. Öregasszonyok, jóbarátok tanácskoztak a kovács háta mögött, hogy kit kellene elvetetni vele? De mások is, akik munkát vittek oda, nem mulasztották el a kérdést:
- Hát meddig tart az özvegyi élet?
- Hóttig, – felelte rá a kovács.
- Én tudnék egy magának valót.
A kovács csak ellegyintette a folytatást. Ránk következett szeptember. Vissza kellett térnem a városba. Ahogy mögöttem maradt a falu pora, mögöttem maradtak a falusi érdeklődések is.
Csak karácsonkor jutott ismét eszembe a kedves kovácsműhely. De a téli hidegben nem igen kaszinóztak a műhely előtt. Csak az ablakban láttam a kisgyereket, – ahogy arra jártam a vadászpuskámmal, – s láttam a kicsi mögött Katinak az arcát, nagy sárga két fülét, fakó birka-szemét. Tehát még mindig ott van. Az öregasszonyt is láttam a templomban. A kovács tehát még özvegykedík.
Hanem a husvétí szünetben ujra megindult a kaszinózás. A suszter ismét ott ült a kutyarágta szélű szalmakalapban, szurtos sárga kabátban, és az örökké tartó pepita-nadrágban. Mindössze annyi változott rajta, hogy a kabátja első fehér gombja felülre került, a fölső rézgomb meg alulra.
Az öregasszony is ott ült a zsámolyon a konyhaajtó előtt. Az előbbi napon kelt csibéket rakta ki a verőfényre a szitából. S a vén lompos kutya is ott sütkérezett a küszöbön.
Utálatosabb kutyát nem ösmertem annál. Csupa szőr, hosszu-fürtös szőr, fekete-fehér vén kutya. A szemét se lehetett látni a ráhajló fürtök miatt. Valamikor még a kovács legénykorában csatlakozott a gazdájához az országuton, és nem maradt el tőle többé. A kovács meg nem űzte el. Pedig nyáron, még most is, ha eszembe jut, vakaródznom kell egyet.
A kovács éppen patkolást végzett. A nehéz körömbűz még ott terjengett. De nem zavarta a kaszinót a beszélgetésben.
Akkor éppen négyen pipáztak ott, Dolfi körül. A negyedik Gede, az erdőkerülő, tatárpofáju, vállas ember, – bekecs rajta, és a fején az apámnak egy régi neki-adott zöld vadászkalapja. Gede láthatóképpen csak parázsért fordult be a műhelybe. hogy pipára gyujthasson. A hűvelykujja körmével nyomogatta a mogyorónyi szénparazsat a pipájára, és beleszólt a beszélgetésbe:
- Én is tudnék egyet majsztram, az igazán jó teremtés, magának való.
A kovács félvállról ránézett és felvonta szemöldökét:
- Kit?
A műhely előtt nagy kocsi-zörgéssel-robogással két megvadult ló dübörgött el. A Dávid boltos ült a kocsin vagy jobban mondva állt, mint mennydörgéskor a macska a háztetön. Ragaszkodott-kapaszkodott teljes erejével a kocsi oldalába meg a saroglyába. De meg az is látszott rajta, hogy ki akar ugrani. Azonban a kocsisa még szemünk láttára megfékezte a lovakat, s a kocsi rendesen haladt tovább.
Jó ideig néztünk utána, aztán Gede mintha mi sem történt volna, folytatta:
- Hát a Zágóczi jányát, az özvegyet. Az ám jó dógos asszony!
A kovács a fejét rázta:
- Iparos vagyok én. Nem hozhatok parasztasszonyt a házamba.
A kerülő nem hagyta abba:
- Hász tudok én mesteremberfélit is, a ki alkalmatos lenne. De az mán...
- Kit?
- Hát a Vitéz bognár özvegyit.
A suszter a levegőbe rugta az ép lábát s krákogva nevetett.
- Az éppen neked való Pali! Annak a szavát meghallod ha megsiketülsz is.
- Nono, – szólt indignálódva a kerülő, – senki se mondhassa, hogy nem szép asszony.
A kovács boszusan legyintett:
- Mi fenét akar kend minden özvegyet az én nyakamba varrni! Hogy nekem mindig az első urát emlegesse!
Egy hosszu száraz gazda állt a pípázók között; Sulyán Mátyás, – fecskefarku bajszos, kehes ember. Megszólalt:
- Mondok én annál hozzája illőbbet. Az se nem özvegy, se nem hangos, se nem paraszt. Oszt akar a tavaszi gyöngyharmat...
- Ki az a gyöngyharmat?
- Hát a nyárádi vasuti bakternek a jánya. Minden szem a kovácsra szegeződött.
A kovács nyugodtan válogatott a szerszámai között. Csak egy perc multával felelt:
- Nem oskola az én házam. Mit akar kend olyan fiatal leánynyal? Meg aztán azt gondolja, hogy én csak úgy pénz nélkül fogok másodszor házasodni?
- Hisz annak van valamelyes.
- Mennyije van?
- Kétszáz forintja. Magátul az apjátul hallottam.
A kovács megvetön nézett Sulyánnak a térdére:
- Kétszáz forint? Kántornak a lányát se venném el annyiért. Nem vagyok én már olyan éretlen, hogy tőtelék nélkül fogadjam el a káposztát.
S az öt ujjával hátra igazította a homlokába hajló fürtöket.
- Hát aztán mennyi tőtelék kéne majszter uram?
- Sok!
- Mégis.
-Hát legalább is nyócszáz forint.
Sulyán megbotránkozva nézett. Szótlanul verte a markába a pipáját. Zsebre tette a pipát, szájába a bagót, és haza ballagott.
- Ezt a bakterék küldték ide, – szólt a suszter, mikor már Sulyán távolacskán járt.
Husvét ünnepén telegyűlt a templom néppel. Nekünk, – tudod talán, – az oltár mellett van a padunk. Ahogy ott ülök apám mellett, körülnézek persze. Megáll a szemem egy uriforma fiatal asszonyon.
Fehér cipó-képű nő, gyászbodros kabát rajta. A fején pörgeszélű hollótollas kalap. Az első padban ült az ispánné és a kántorné között. Két lósóska között fehér bazsarózsa!
Ki lehet? De ismerős!
Néhány perc mulva rávilágosodtam, hogy Etelka, a molnárunk leánya.
Nini, hát megözvegyült?
De milyen más a nő leánykorában és aszszonykorában!
Leánynak barnabőrű és sovány volt Etel, mint a szarka, és a nyaka hosszu. Még a beszéde is olyan rekedtes, mint a szarka szava. Ahányszor a malom felé jártam vadászni, mindig a kert sarkán állt, és a távolból mutatta merre lappang a vad. Egyszer varjat lőttem ott, és csak a szárnya sérült meg. Oda mentem hozzá és bedobtam neki.
Hogy örült!
A városban lám megfehéredett, meggömbölyödött, megpofikásodott, tokát is eresztett. A nyaka meg úgy megrövídült, hogy szinte nincs is nyaka.
A mise alatt folyton rajta pihent a szemem, vajjog miért halt meg olyan fiatalon az ura? Délután egy béresfiu jelentette, hogy szalonkát látott a réten. Szokott ott tanyázni a vízárokban minden tavaszon. Az idő is napos volt. Fogtam a puskámat és ki a rétre.
Ahogy ott járom a vizes füvet, három embert látok, hogy megyen a malom felé, meg egy kutyát. Elől a mi Toldi Miklósunk, mögötte a kutyája; aztán egy kistermetű szemüveges ember, s leghátul a sánta. Mind a három ünneplős ruhában. A kovács a cifra acélfokosával darutollas hortobágyi kalapban, a másik kettő is feketében.
S azért lépkednek egymás mögött, mert az út kissé sáros. A kovács olykor lábujjhegyen lépked, mintha tojások közt járna. Olykor megáll, néz, és utána hosszút szökell. A kutya is megáll, néz, és szökell egyet. A másik két ember még tétováz, de azok bizony nem bírnak olyan hosszút szökelleni. Inkább kerülnek egyet-egyet. Csak ahol jobb az út, ott lépkednek a kovácsnak a lába nyomába.
De csak nem molnárékhoz mennek tán?
A kovács a molnárral esztendők óta haragos. A harag oka egy talyiga troszka volt. A troszka arra kellett a molnárnak, hogy az udvarát beszórja vele. Értéktelen valami az. A kovácsok örülnek, ha elhordják a műhelyük elől.
De a kovácsné is kért egyszer valami szívességet: tyúktojást vagy négyet a molnár bóbás tyúkjáéból.
Molnárék meg is adták a kívánt négy tojást, s nagy volt az öröme a kovácsnénak. Mert ritka faja tyúk volt a molnáréké: fehér mint a galamb, de a bóbája fekete. Mindenkinek a szeme megállott rajta. Egy csendőrőrmester azt tanácsolta, hogy küldjenek belőle egyet vagy kettőt a királynak.
Debizony molnárék nem küldtek. ki is tudná azt, hogy hogyan mimódon küldhető valami a királynak?
Hát a kovácsné szép vigyázatosan alája rakja a kotlósnak a négy tojást. Várja várogatja a huszonegyedik napot. Még álmodik is felőle. A nap végre elérkezik. Repedez a tojás: bujnak ki egyenkint a csirkék. Sárga és sárga, és megint sárga, és megint sárga! Bóbás egyse.
A kovácsné csaknem sírt mérgében. A kovács is morgott, boszankodott:
- Hálátlan rókák! No megállj molnár, iszen eljősz te még hozzám!
Nem is kellett sokáig várnia. Beállít egyszer a nagypípáju molnár. Hoz egy nagy lapos vaskarikát. A karika el van törve. Össze kell forrasztani.
- Mingyárt tűzbe teszem! – feleli színlelt nyugodtan a kovács.
S bedug a kohóba két vastag rudvasat. Beszélget nyájasan. A legényét elküldi borért. Mikor a vas már fehéren izzik, odaugrik a kohóhoz:
- Hopp elég a vasam! Fogd meg emezt! Kapd ide az ülőre. Tartsd mig össze-kovácsolom.
A molnár leteszi a pipát a szerszámos asztalra, kirántja a vasat. Kapja az ülőre. A kovács is kirántja a másikat, csapja szintén oda. Azzal csihi-puhít A vasat úgy veri... hogy a szikra záporként pattogzik a molnárnak a szeme közé!
- El ne ereszd! – kurjantja közben.
De a molnár se nem lát, se nem hall. Tán épp az orrába szökött egy szikra. Csak elkapja a fejét, eldobja a vasat. Két tenyérrel kap az arcára. Elfordul. Akkor meg a nyakába, fülére, hátára zúdul a tüzesső.
A molnár a falnak is nekiment, mig kitalált az ajtón. Még a pipáját is ott feledte a műhelyben.
A kaszinó persze röhögött.
A molnár is értett annyit a kovácsolás tudományában, hogy a vasat lefelé szokták verni, s nem oldalt a kalapácscsal. Megszakadt köztük a barátság.
A molnár aztán hetek mulva engesztelő kedvűnek mutatkozott: köszönt a kovácsnak a községházán, mikor adót fizettek. De a kovács csak elnézett a feje fölött.
- Három veszedelemtűl mentsen meg az Isten, – mondotta másnap a műhelyben, – tűztűl, víztűl, veszettkutyátul meg a hálatlan természetű embertül.
Ez ugyan négy veszedelem volna, de a kovács bizonyára egybeértette a veszett a kutyát a hálátlan emberrel.
Dehát íme a kovács mégiscsak molnárék felé lépeget. Nézem. Csakugyan odamennek. Meg se állnak a kapu előtt, csak befordulnak.
Összebékültek? Minden megtörténhetik faluhelyen. De hogy épp a kovács... Hátha most meg a molnár ugrasztja őt valami lisztesládába, vagy épp a zúgóba?!
Tűnődve néztem utánok. Arra is vélekedtem, hogy a kovács szintén meglátta a templomban molnár Etelkát, és egyet gondolt!...
De az ünnep után való kedden megfordultam a műhely előtt, s hallottam, hogy ellene nyilatkozott minden házasságnak.

- Mán én nem házasodok meg, – mondotta féltréfásan, – majd csak Dolfi után.
Magát a susztert is meglepte ez a nyilatkozat.
- Énutánnam?
De csakhamar visszatalált a kerékvágásba:
- Nem is kell soká özvegykedned. Én csak Ferit várom meg, úgy fogadkoztam. Megvárom mikor elveszi a tszölke bazsalikumot.
És Katira pillantott.
A leány ott ült a konyha-ajtó előtt, az öregasszony mellett, s a kovács Imruskájával játszott. Úgy játszott vele, mint a kisleányok szoktak a bábúval. Hol fölvette, hol letette. Dédelgette, csókolgatta.
A gyermek már akkor másfél-esztendős volt. Barnafejű és aprószemü, mint az apja. Csak éppen hogy az apjának kicsiny a feje a testéhez képest, – azért is visel tán olyan nagy üstökös hajat, – a gyermeké meg olyan nagy volt, hogy alig bírta. Akkor kezdett járni. A feje hol jobbra húzta, hol balra, de legtöbbször előre. Olyan volt, mint aki részeg.
A leány azzal mulatott, hogy el-elbocsátotta, mikor a gyermek elesett volna, megkapta. Máskülönben tisztán volt öltözve Kati is, a gyermek is. Katin rózsaszínű karton ruha volt, – amilyenben a falusi lányok járnak: szűk szabásu, hogy csaknem repedt a vállán meg a hátán. A gyermeken meg térdig érő szoknyácska volt, meg píros cípőke.
A bazsalikom szóra gyűlölettel pillantott a suszterre, aztán meg rám is. Mikor rámpíllantott. elvörösödött. De nem felelt.
Később tudtam meg, hogy két cserép bazsalikumot öntözgetett folyton, s azért bérmálták el bazsalikomnak.
- Hát én el is veszem, – fűzte tovább a tréfát a legény. Pünkösdkor esküszünk. Igaz-e Kati?
Kati helyett az öregasszony felelt:
- Nyughassatok mán!
Kati sóhajtott és behunyta fehér szempilláit. Ismét halavány volt, olyan sárgás halavány mint szokott lenni. A gyermeket az ölébe fogta:
- Álmos vagy édes? álmos?
- Álmos, – felelte a gyermek.
És átölelte a leány nyakát. A fejét a keblére hajtotta.
A leány bement vele a házba.
Az öregasszony dohogott:
- Örökkön-örökké ezen a leányon köszörülítek a nyelveteket. Csodálom, hogy állja. Én már nem soká élek, talán csak hetekig, talán csak napokig. Kit találsz helyibe?
És ő is betért a házba.
- Hát ne izéljetek mán, – szólt rájuk a kovács. Aztán nem is igaz, hogy olyan csunya, formás ennek minden tagja. Termetre az Isten nem alkotott szebbett.
- Csak a fejét cserélte el! – vágott rá a suszter.
- No Feri, elcsapja a lányt a kezedrül a gazdád!
Akkor meg a kovácson nevettünk.

• 
  

Az érettségin is átjutottam. Egyszerre más lett nekem a világ. Mint a hernyó mikor átvedlik és szebb bőrrel jelenik meg s vígabban éli tovább az életét.
Az öreg kocsisunk jött értem az állomásra egymaga. Az apámat már lekötötte az aratás.
Hogy víg lélekkel ültem a kocsinkban, beszélgetést kezdtem az öreggel:
- No Márton, hát hogy vannak otthon? Azelőtt Márton bácsinak szólítottam. Most csak úgy magától elesett a bácsi szó.
- Ekkis himlő jár a faluba iftyuram, – felelte az öreg.
- De csak nem veszedelmes tán?
- Dehogy is iftyuram. Mindössze két ember fekszik meg egy legény. Meg igazis egy asszony, a Jósvai kanász felesége.
A himlő kevéssé érdekelt. Alig van tavasz, hogy egy két ember meg ne ragyásodna. Kívakaródznak belőle, aztán dolgoznak tovább.
- Hát a Pajtás ló megvemhezett-e mán?
- Meg, szerencsésen. Csődört.
- Hát ez, hát az, – eszembe jutottak a kovácsék is.
- Hát a tszölke bazsalikom férhő ment e mán!
Márton hűmmentett:
- Dehogy ment. Ki venné azt el? Ámbátor amilyen dógos leány, asszonynak se lenne rossz.
- Kend elvenné, ha legény vóna?
- Én ugyan el nem venném. Ha más faluba lakna, talán még el lehetne venni. Jólélek az iftyuram!
- Dehát mér éppen a mi falunkban nem lehet elvenni?
- Nagyon kikezdték. Ha mán eccer valakit kikezdenek, soha abba nem hagyják hóttáig. De ű az oka. Mer akárhogy csúfolják, semmit se felel, csak sóhajt vagy könyvezik, vagy az eget bámulja. Nem úgy kéne.
- Hát?
- Neki tíz körömmel a csúfolódónak! Akárki, az istenfáját! Akkor osztán elhallgatnának.
Megpöccintette a lovakat, s folytatta:
- De ott a hiba, hogy maga a kovács is figurázza. Most Szép Ilona a legujabb neve. A leány, a bolond. ahhelyett hogy elmenne, csak kóvályog, mint a beteg kisértet. Mindenféle cifraságot szed magára. A képit egyszer kipirositotta valami píros ronggyal. Attul még csunyább lett szegény.
- Dehát mért is nem hagyta ott kovácsékat!
Márton vállat vont:
- Mán egyszer összehányta mindenit a ládájába, hogy elmegy. De a gyerek ríva fakadt, mikor mondta neki, hogy elmegyen. Nem bír tőle megválni.
Hallgattunk egyideig. A lovak vígan poroszkáltak a kocsiuton. Aztán az öreg ujra megszólalt:
- Pedig csak meg köll tőle válnia. A kovács mán jegybe jár.
- Kivel?
- A mónárék Etelkájával.
- Elveszi? Az jó lesz neki!
- Élnek-halnak egymásér.
- No lám!
- Az Etelka mindennap megfordul a kovácséknál. Mán rendezgeti a baromfi-ketreceket. Mindig tanácskoznak az öregasszonynyal. Kávét főz neki.
Mély gondolatok következtek, – bizonyosan a kávé irányában. Aztán meggyíhikelte a lovakat. Látszott már a kastélyunk tornya a távolban.
Arra gondoltam, hogy fognak örülni otthon a megérkezésemnek. Szivart is hoztam magammal. Rágyujtottam. Vajjon mit szól az apám, ha meglátja, hogy szivarozok? Bizonyára nem szól semmit. Hiszen már ember vagyok, az érettség bizonyítványa az arcomon is pelyhedzik. Márton ujra megszólalt:
- Tyhe! Katit is megtartaná. Kati csak a lakodalmat várja meg. Most már igazán elmegy. Bántam is én már Katit, a kovácsot, meg az egész műhelyt, csakhogy egyszer hazajutottam, s kicsaphatom a bizonyítványomat az asztalra!
A férfi-embernek hét boldog napja van az életben. Köztük az egyik bizonyosan az, mikor utolszor lép ki az iskolából.
Annak a boldogságnak napokra, hetekre kiterjed az édessége.
Én is boldog voltam azokban a napokban. A boldogságomat csak az zavarta meg, hogy a hugaimat elvitték a háztól. A doktor ajánlotta, hogy vigyék el őket. Jósvaíné meghalt a himlőben, s utána a szomszédaira is ráragadt a himlő.
A hugaim ugyan be voltak oltva, de ha csak egy két szem himlőcske is kitör az arcon, – riadtan siettek a Tátrába, az anyámmal együtt.
A házunk hát kongott az ürességtől. Vendég se jött hozzánk azokban a hetekben. Rosszul is éltünk, hogy nem az anyám szeme előtt főztek.
Az apám darabig csak tűrte a szakácsaszszony hibázásait, de egyszer hogy töpörtő nélkül tette az asszony az asztalra a túrós csuszát, az apám kifakadt:
- A teremtésit! Hát még csuszát se tudnak ezek főzni! Te Pali, eridj át délután molnárékhoz. Hátha az Etelkát ideadják egy-két hétre? A molnárék jól élnek. Ha egyebet nem, a csuszát megcsinálják rangosan. Mindennap csuszát eszünk mig anyád vissza nem tér!
Fogtam a puskámat. Mentem mingyár ebédutón.
Etelkát nem találtam a otthon.
- Kovácséknál van, – mondotta az anyja. – Tudja tán urfi, hogy vőlegénye. Mindennap csuszát főz neki is. Ma meg perecet is vitt. Tessék mán megkóstolni.
S elém tett egy kosár illatos omlós perecet.
- Persze maga azt gondolja molnár néni. Hogy nem eszek belüle.
S neki ültem. Azalatt beszélgettünk mindenfélérül, legtöbbet Etelkáról. A kovács úgy szereti, hogy az első feleségét se jobban. Etelka csaknem az egész napját ott tölti, a kovács meg esténkint mégis eljön, s beszélget Etelkával néha éjfélig is. Tíz nap mulva lesz a lakodalom, szombaton.
Beszélgetés közben előfordult a szegény Jósvainé halála is.
- Minden halál szömyű, – mondta a molnárné, – de a himlő-halál a legszömyűbb. Nekem egy bátyám halt meg himlőben. Még most is ha rosszat álmodok, hallom a nyöszörgését: Vizet, vizet! A pokol minden parazsa bennem ég! Nem győztük vízzel. Utoljára fölkelt, kitámolygott éjjel, mikor mindenki aludt, és beledőlt a zúgóba. Ott fulladt meg.
Szörnyű elbeszélés volt. Még most is borzong bele a hátam.
Nodehát megyek a kovács-házba Etelkáért. Mióta hazajöttem csak egyszer jártam a műhely felé. A kaszinó véletlenül nem ült együtt, csak Dolfí pípázott ott egymaga. Meg egy parasztgazda ráfoltatott szekérkereket.
A ráfot éppen akkor huzták rá nagy vasfogókkal a kerékre. Füstölt, bűzölt.
A kovács kedvetlen volt és zavaros szemű, mint dorbézolás után szokott lenni.
Mellette ott állt Etelka is, és aggodalommal nézte. Még tokásabb volt mint husvétkor, s a gyászruha volt még rajta. Aggodalmas szemmel kérdezgette a kovácsot:
- Dehát mitől? mitől? Hiszen még délelőtt nem volt semmi baja.
- Bizonyosan jól bevermeltél a csuszából, – mondotta rá Dolfí. Fene abba a csuszába, egyszer vándorló-legény-koromba nagyon zsíros csuszát adtak Érsekujvárt. Egy egész tállal megettem. Félesztendeíg sanyarta a gyomromat.
- Az lehetetlen! – szólt rá hevesen Etelka. Ami csuszát én főzök, azt megeheti a beteg is. Az öregasszony is kilépett a konyhából. Vizes kendőt hozott.
- Kössük be a fejedet.
A kovács a fejét rázta rá. De Etelka vette át a kendőt, s mosolyogva kérte:
- No ha én kőtöm rá.
A kovács engedett. Még csókot is cuppantott az Etelka képére, amitül az szemérmetesen sikoltott, és pofonra emelte a kezét.
- Ugyan hát, jegyeseknek szabad! – mentegetődzött a kovács. De nézd, már is szűnik a forróságom.
Akkor mondtam el aztán én is, hogy mért küldőtt az apám.
Etelka öröm-arccal hallgatott:
- No lássák, – mondotta diadalmasan, – az urak nem félnek a csuszámtól. Jó hát holnap elmegyek. De csak úgy, ha a vőlegényem...
- Eleresztelek! szívesen eleresztelek! – szólt a kovács. Hadd ízlelje meg a kasznár úr is a főztödet.
A suszternak egyszerre csak elváltozik a képe. A térdére csap.
- Te Pali! Nem-e a himlő kezd ki téged?
- Ördög! – feleli félválról a kovács.
- De a Pilátusát! Így kezdődött ez Jósvainén is. Be vagy-e ótva?
- Nem vagyok.
A suszter fölkelt. A fejét csóválta, s elbaktatott köszönés nélkül, be a faluba.
Másnap reggel a kovácsék Katija jött hozzánk.
- Izeni Etelka asszony, hogy bocsánatot kér, nem jöhet: beteg a vőlegénye.
- Mi baja a kovácsnak?
- A keresztcsontja fáj.
- No lám, – mondta az apám, – nyáron is meghűlhet az ember.
Az orvos éppen a faluban járt. Etelka elfogta a műhely előtt. Könnyezve kérte, hogy nézze meg a vőlegényét.
Már akkor feküdt a kovács. Csak a díványra dőlt le azon bőrkötényesen, ahogy volt. Boszankodott is, hogy az orvost behítták.
- Nincs nekem semmi bajom! – mondotta fölkelve. Nagyot emeltem: megerőltettem a derekamat.
- Forróságot nem érez?
- De olyan hideglelés félét. Elmúlik az magátul is.
Az orvos bólintott:
- No csak vetkőzzön le majszter! Feküdjön le. Az ilyen erős ember kibírja – a himlőt.
Az öregasszony még azon órában kocsit fogadott.
- Én már öreg vagyok, – motyogta, – fölösleges is vagyok már itten. A fiatalok majd elgondoznak.
S visszatért a falujába.
A Feri legény éjjel megszökött a faluból. Etelka másnap délelőtt hozzánk jőtt főzni.
- Nem vagyok bolond, – mondotta, hogy rám szedjem a himlőt.
A kovács-műhely két héten át be volt zárva, aki véletlenül odament is, meglátta a piros cédulát a házon, ijedten fordult el onnan.
Mi történt a két hét alatt a házban? A jó Isten tudja.
Én is irtózva kerültem azt a tájékot. Mindig a molnárlegény kisértett, aki nyöszörögve kért vizet, s utoljára beleölte magát a zúgóba.
A harmadik héten aztán láttam a kovácsot, amint egy kantával ballagott a patakra. A szakála kinőtt. A képe sötétvörös volt messziről is.
Aztan megint láttam, ahogy ott ült a konyha előtt és sárgarépát tisztított. Mellette a kisfia játszadozott a kutyával. A fiucskán nem látszott semmi baj, de a kovácsnak a képe olyan tarka volt, mint az üvegházi ananász. Alig lehetett ráismemi.
A következő héten Kati is előbujt. Annak még cifrább volt az ábrázata. A konyhaajtó előtt állt, és a falu felé nézett, miközben a kezével ernyőzte a szemét, hogy a nap bele ne süssön.
Valami tiz napra rá betértem a suszterhez, hogy a cipőm sarkát kijavíttassam.
Ahogy ott ülök a csiriz-szagu nyomoruságban, belép Gede is, és hoz a hóna alatt egy pár rongyos csizmát.
- No, – mondja vígan, – hát látták-e a kovácsot?
- Nem, – feleli Dolfi buzgón kopácsolva a sarkat. Mióta lefeküdt nem láttam.
- Most mentek el itt a ház előtt Katival. A suszter rábámult:
- Katival?
- Avval ám. A papho mennek.
A suszternek kiesett a cipő a kezéből.
- A papho?
- Ahho. Kihirdettetik magukat.
- Pronty! – kiáltott a suszter.
S olyat csapott az asztalára, hogy minden szerszám zörgött belé.
A kihirdetés csakugyan megtörtént.
A suszter még azon a héten átköltözött a falunak a másik végébe.