Szép Olga
szerző: Kaffka Margit
Csakugyan tökéletesen szép volt; ha az ember ránézett, szeretett volna mélyen meghajolni, és tisztelettel, örömmel, szépen, komolyan kitérni neki. Mindenki érezte ezt a hatást, ha Olgát először látta, de csudálatosképpen a nők jobban és hangosabban méltányolták, mint a férfiak. Nemcsak, mert nem volt kacér, hanem a szépsége mivoltánál fogva is. Magas, karcsú, barna leány volt gyönyörű szemekkel, tiszta és finom vonásokkal; termetén, vállán, arcán és nyakán egy parányival sem volt több hús, több női lágyság és kerekdedség, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges volt e húszesztendős, pompázó virágzáshoz. Az ember szinte félt: jaj, így… így most gyönyörű, tökéletes, de egy hajszálnyi az istenért el ne múljon, el ne fogyjon, mert oly könnyen válna csontos-szikárrá, mereven, szögletesen aggszűzessé. De így elragadó volt ez az ökonómia; mintha a természet finnyás és tudatos, eszes művészettel alkotta volna remekbe. Húszéves volt; szeme sötéten tudott ragyogni komoly és szigorú tekintetében is, s ha mosolygott gyönyörű fogsorával, szeme alá halvány pirosság szaladt s valami furcsa, rejtőzködő, kamaszos és mégis szelíd báj, mint repkényen egy pillangó cikázása.
Az intézetben el voltunk tőle ragadtatva, nagy jövőt jósoltunk neki (szerelmi jövőt persze), s megesküdtünk, hogy ha fiúk volnánk, nem volna sürgősebb dolgunk, mint veszekedetten belészeretni Olgába s akár meghalni érte. Ettől eltekintve mindnyájan szerettük őt, mert e csudálatos formák alatt egyszerű, szerény, okos és kedves lélek lakott. Józan és becsületes lélek, cicomátlan és ökonómiás szintén, kevés és tiszta vonalú; néha parányit nyers, de fölmelegülni tudó kedély; sohasem kicsinyes, pletykás vagy bosszúálló, mindig megbízható és barátul őszinte. Néha kissé sokalltuk már túlzott lelki szemérmét, vagy halk józankodásait: de nem volt agresszív mindezekben. Mindnyájunkat „megértett”, tisztelt és méltányolt „zsenialitásaink”-ért vagy egyéb száz furcsa bogarunkért; bizalmunkat melegen fogadta, szívdolgainkért lelkesülni tudott; s végre is tisztelni kellett, hogy ily konokul megőrizte magát mégis olyannak, amilyen, „más”-nak, közöttünk – e sok lila szín hóbortú, lelkiekben és idegiekben oly túltengő, Európa minden irodalmát és művészetét (s csupán ezt) tanuló s több évre összezárt nagyleányok nyugtalan, fülledt, egyénieskedő (kicsit már-már drágán, izzóan félbolond) – társaságában. Mint egy okos, derék és tiszta életű ifjú, úgy járt, élt, figyelt s dolgozott köztünk. „Kicsit fiús csakugyan” – vallottuk be néha, s ezzel magyaráztuk a „kicsik”, a tíz-tizennégy éves felsőbbleányok már-már szerelmes rajongását a szép Olga iránt. De ő ezt sem szította az őrjöngésig, mint mások, sokan, kik ezen gyakorolták a sok kis gaz „asszonyi” művészetet, a férfibolondítás apró gyalázatosságait; mindazt, mit oly soká visszafogott és késleltetett s oly betegesen hevültté tett itt e könyvek közt töltött ifjúság; mikor e könyvekből a világ valamennyi versbe, képbe, kőbe írt nagy szerelme zuhogott, izzott felénk s tétlen emóciókra hevített. De szép Olga külön és független tudott maradni ezektől.
Őszintén dühös volt, amiért a kisleányok „imádták”; bíborszínűre pirult, ha ilyet emlegettünk neki, s ahogy finom vállát megrántotta – mintha valami kényelmetlen, viszketeges érzést rázott volna le magáról. „Pfuj, a buták… a majmok!” – sziszegte elkeseredve, s látszott, hogy legszívesebben végigverne rajtuk. Ösztönösen azokhoz húzódott közülünk is, akik már valamely férfiúba voltunk szerelmesek vagy azt képzeltük legalábbis. Olga szenvedéllyel kérdezett ilyenkor, velünk örült, lelkesült, sírt, vigasztalt, békített minden szerelmet; s mi úgy belementünk ebbe, hogy szinte erre használtuk, ezért szerettük utóbb, s már észre se vettük, hogy önmaga mindezekből önként kimarad, hogy természetszerűen és jó előre kihúzza személyét, s ifjúságát csak így általunk, velünk éli. Néha megszólalt mégis a lelkiösmeretünk, megpróbáltuk belevinni – s rendesen az ideálunk jó barátját szántuk neki. Azt a bizonyos derék és kicsit csámpás jó barátot, ki saját kis regényünk staffázs-figurája volt – egyszerűen belevezényeltük a szerelembe. S erről az oldalról ment volna is a dolog, mint a parancsolat, valamennyi bús ördög átizzott egykettőre – de Olga mikor észrevette, valósággal megvadult a felháborodástól. „Ó, az az utálatos!… A féreg!… De hiszen – rossz szagú!” – Ilyeneket mondott, s így, csaknem parasztian, egészen kikelt magából, minden hajszála külön undorodott. De tőlünk mégse kérdezte meg soha szegény kedves, hogy hát nekünk ugyan miért nem a jó barát tetszett meg, ha annyira kitűnő, ahogy neki ajánlgattuk. – Így hát végre is együtt csúfolódtunk Olgával rajtuk kegyetlen fiatalságunkban – lemondtunk mindenről Olgát illetőleg, s jelöltjeinket, a kitűnő ifjakat átadtuk a csalódás kínjainak. Néhány közölök pár csinos verset izzadt ki gyötrelmében; s ezzel vége volt.
Mi éltük tovább kis életünket a leckeórákon, a látogató-délutánokon s a kimenős napokon; néhányunk harmadéves korára csöndben el is jegyezte magát; szép Olga számára pedig nyugodtan vártuk a majdani Nagy Vőlegényt, valami époszi Férfiak Férfiát, aki okvetlen eljön leborulni elébe, mihelyt kiszabadul innét, s az „élet” pampázó szőnyegén végig, virágos girlandok és ragyogó ívek alatt megkezdi diadalútját. Valami híres művész lesz tán; vagy szörnyen előkelő ember, egy idegen, egy amerikai; nagyszerű oroszlánvadász – vagy hajós, ki már az Északsarkon állt – pénzkirály, nábob, mágnás… mert lehetetlen, hogy meg ne lássa, fel ne fedezze ezt a pompát, és magához ne váltsa minden áldozat árán. – Mert a „férfiúról” ez volt ifjúságunk balga képzete akkor; azt hittük, az egész világból csak a nő bírása s a nőből csupán a szép ábrázat fontos neki; – így ösmertük a teremtés urát, mert betűbe, képbe, kőbe írt remekművekből (furcsa dolog) csak ilyennek lehet megösmerni. Olga egyelőre nem látszott nyugtalannak mindezekért. A tantárgyakból rendes, ép és okos dolgozatokat írt, csak kissé rövideket; azokban sem volt egy szóval sem több az okvetlen szükségesnél; kerek, rövid, pontos szólamok; utólag mindég ideadta nekem, hogy rakjam bele a kellő számú jelzőket, s lássam el annyi határozóval és mellékmondattal, amennyit a tanárunk szíve kíván; – ilyesmikhez kiválóan értettem akkoriban. – Ha karácsonytájt holmi iskolás színielőadásban játszódnunk kellett, Olgának adták a fiúszerepeket, bárhogy szabódott; ő volt Hamupipőkében a királyfi – a kis felsőbbleányokat hetekig rázta akkoriban a hideg.
Ezek közben pedig letelt időnk – búcsúztunk, s kivonultunk az „élet”-be, mely tátott szájjal lesett ránk és hamm, bekapott az iskola kapuja előtt. – S ezt a híres nagyfene életet megösmerhettük végre úgy is, ahogy nagy művészek és író-mesterek nem rágták előbb írott vagy rajzolt, vagy muzsikált költeménybe; – így bizony nem volt annyira érdekes, de sokszor kissé megnyugtatóbb. Valami kevés lila szín, mákony és szenthóbort mindigre maradt azért bennünk, s erről megösmertük egymást, ha bárhol fürdőhelyen, vasúton, idegenben véletlenül találkoztunk. – Közben néhányszor eljegyeztük magunkat, néhányszor kicsit meghaltunk, s aztán szépecskén megint feltámadtunk; dolgoztunk is a kenyerünkért, s néhány becsületes prózai nyakonlegyintés ebből az irányból végre is egészen rendes emberré bérmált valamennyiönket. – Szép Olgával csak tíz-tizenkét esztendő múlva találkoztam: a véletlen akkor egymás mellé vetett bennünket hivatalból.
A leánynevét viselte még, holott néhányan közülünk kétszer is megcserélték azóta idegen férfi nevével. – A külseje voltaképpen keveset változott, úgy hiszem… de ez a kevés, ez hiányzott éppen abból a nagyszerű és merész tökélyű takarékosságból, mellyel a természet egy ihletett percben formálta. – Kissé szögletes lett, kicsit megkopott valóban – a komolysága néha úgy hatott, mint egy karcsú és sötét, de már kissé szürkülő és vedleni kezdő hollóé. Csak kissé és néha volt így még, csak mikor a munkában agyonfáradt, mert szédült bele néha, úgy dolgozott, oly görcsösen korrekt megbízhatóággal; a hatóságaink végtelen nagyra becsülték ezért. – De ha pihent egy napot, ha frissebben nézett ki – a mosolyában még mindig ott csillámlott az ifjú leány minden kedvessége; gyönyörű, komoly szeme alá még felszaladt az a halványrózsaszín árnyalás, és friss fogsora épen ragyogott; sötét hajából is – bár sok kihullt – maradt még elég. – „Gyönyörű lehetett!” – mondták, akik nem ösmerték régibbről, s én hévvel bizonygattam előttük: ó, igen, el sem képzelhetik, mennyire gyönyörű volt! – Az öltözködése is a régi; következetesen és nyugodtan elegáns: minden kedves furfang, bájos egyéni találmány, olcsó és zseniális pótlások nélkül való, de sohasem hanyag. Minden szezonban elkészíttette rendes és finom egy-öltözékét jó anyagból, szolid férfiszabóval; egyszerű fehér blúzokat készen vásárolt néha jó helyről; és vigyázva, rendesen hordta minden holmiját.
Története az elmúlt egy-tucatnyi év alatt? – Nem is volt történet! „Évekig otthon voltam, falun, rokonoknál – a szüleim, tudod, nem élnek, de nem hagytak egészen szegényen. Nem kellett volna okvetlen használnom a diplomát, jó dolgom volt igazán, nem éreztették velem az árvaságom, kedvesek voltak. Pihentem. – Sokat olvastam. De aztán mégiscsak meguntam idővel, dolgozni mégis jobb, az idő jobban elmegy, itt Pesten, van egy-egy színház, könyvek; az öregség is biztosítottabb így; az a kis biztos nyugdíj nem fog ártani azért!” – Így beszélt, okosan, józanul és szerényen; a régi Olga. De én tudni akartam egyébről is – hiszen férfiakkal csak találkozott! Megtanultam ugyan én is azóta, hogy egy kicsit másképp megy minden, mint ahogy odabenn gondoltuk, hogy a legtöbb dolog nem oly egyszerű, mivelhogy egyszerűbb. Mégis izgatott az Olga ügye. Hát soha – semmi?
„Ó, de igen, hogyne; udvaroltak, próbáltak utánam járni néha! De ha nem tetszettek meg mindjárt, ezt megmondtam azonnal, kereken, még idejében hisz ez kötelesség, ugye? Akkor hamarosan más lányhoz álltak, legtöbben igen boldogok lettek, megházasodtak; én szívből örültem, s ők nagyon tiszteltek továbbra is, barátilag szerettek, s örvendtek, ha a feleségükkel barátkozom. Ez volt a rendes, ismétlődő eset. Néha gondoltam utólag: kár volt elsietni, lehetett volna várni még, hátha később megjön?… De ha vártam, még rosszabbul ütött ki. Tudod, mikor úgy egy férfi nagyon belejön, és elkezd nyávogni, fő és fú és érzeleg – mikor úgy odavan, és beszél, hazudik összevissza, kicsavarja a rendes dolgokat… nem, azt nem bírom ki. A szemébe kacagok, de ütni szeretnék! Olyan undorítóak!… Nem tudom, lásd, nekem bizonyosan nem jött el az igazi, és mindez azért van, és most már jól is van így; a mostani életem megfelel nekem, és a nővéremnek olyan drága, szép, okos kisgyerekei vannak. Azokat imádom; nekik akarok élni.”
S mégis oly sajátságos volt, hogy minden idegen szerelmi történetet mily lelkes odaadással hallgatott Olga. Részt vett benne, izgult, sápadt és pirult; élmény volt számára minden szó, levél, találkozás, egy-egy forró dialógus, ahogy az érdekeltek, kivált a fiatalabbak, híven elmesélték neki. „Mondd, mondd, kérlek, tovább! Gyere, mesélj nekem! Hogy volt? – És mit felelt? Nem lett volna szabad, hogy oly ridegen beszélj; te vagy az oka! Írj neki, kérlek, mindjárt, itt félreértés van; írj gyöngéden egy kicsit, egy férfi néha bátortalan szegény!” Így biztatta azokat a lányokat is, kik csaknem cédulát hordtak a blúzaikra tűzve, hogy: „Férjhez akarok menni sürgősen, mindegy, akárkihez!” S az elmúlt, lezárt régi szerelmek történetei is színezni tudták Olga egy-egy napját. Néha halkan, puhán fölnevetett egy részletnél, másutt őszinte könnyekkel telt meg a szeme. Egyszer megint elővettem, hogy mégis kifaggatom önmagáról.
„Tudom, én az ilyesmikre nemigen vagyok alkalmas, azt hiszem! Én nem tudnék annyit… úgy… kiadni magamból. Nem tudnám, hol kezdjem, belesülnék, furcsa volnék, komikus; mit gondolsz? Annyit gondolkoztam már ezeken… Én folyton szégyellném magam. És tán ezért nem is tudok úgy igazán tetszeni, valamirevaló embernek is, mint ti, többiek. Tudod, mindig azok a bamba kis kamaszlányok jutnak eszembe, akik utánamszaladtak az intézet folyosóján, és imádtak, mert »fiús«-nak láttak, vagy mi az ördög… és nyögtek és kiforgatták a szemüket, pfuj…! Rúgni, ütni!… És mindig az a rémképem, hogy én is olyan lennék, olyan tapadós, utálatos, ha… nem-nem, az nem lehet! Ti mindezt bizonyosan másképp tudjátok, valami titkotok van, amit nem árultok el nekem, mert mindenkinek magának kell rájönni, csak nekem nem súgja meg semmi belülről… De mintsem hogy egyszer undorító legyek egy férfi szemében… inkább semmit, soha… És már az idő is elmúlik lassanként felettem, és ne hidd, hogy rossz az életem azért! Most angolul tanulok, annyira szeretem Dickenst. És nézd, tulajdonképp (ne haragudj, most őszinte leszek), én úgy magamban azért kicsit büszke vagyok rá, hogy leány vagyok. Nem tehetek róla, és nem tudnám megmagyarázni: én értéknek érzem; valami tisztaság mégis, valami megmaradás, erő. Igazad lehet: tán szüzességre születtem…”
Belenyugodtam. Már tudtam, hogy nincs két egyforma, még csak hasonló lény se a földön, s hogy minden generalizálás: ostobaság. Az idő pedig múlott, hol tarkán, hol szürkén tovább.
Egy kis kültelki vendéglőbe jártunk ebédelni akkoriban. Rendes hely volt, tiszta kiszolgálás, mindössze négy-öt fehér terítékes asztalka a belső helyiségben. A másodiknál rendesen katonatisztek ültek. De nem voltak kardcsörtetős, vidám és hangos úrfiak ezek, komoly, rendes emberek; a közeli helyőrségi kórház katonaorvosai és élelmezési hivatalnokai. Rendes, józan, egyenruhás tisztviselők, a szakmájukról beszéltek legtöbbször, egy-egy szép „eset”-ről tárgyaltak; aki nem orvos volt közöttük csendesen, közönyösen, komolyan eddegélt. Egyikük – nagy darab, sápadt fiú – szép, sötét, szomorú szemével néha-néha átbámult az asztalunkhoz. Csak jó idő múlva vettem észre, hogy ott is felejtgeti a tekintetét, s hogy ez a nézés mély, komoly, hű, áhítatos és meleg, ha Olgára száll. Pedig istenúgyse… a leány furcsa, oktalan pirulásaiból már előbb is észrevehettem volna valamit. Eh… olyan butaság!… – rázta meg Olga vállait, s az arca bíborszínre vált, mikor szóvá tettem. A szívem megdobbant; nem azt mondta, hogy: – Undok, féreg, kiállhatatlan! – mint egyébkor szokta: nem úgy mondta…
Faggatózással úgyse sokra mentem volna. Indifferens képpel figyeltem tovább. Igen, itt már valami légies összeköttetés állt fenn láthatatlan, ezüstös pókhálószálakból; halk és harmóniás, diszkrét szemjáték. Láttam, hogy Olga egy hajszállal sem megy túl a legrigorózusabb határokon; de az arca ez időben mintha megtelt, alakja kivirult, visszafiatalodott volna; egész mivolta frissebb lett, kedélye lágyabb és közlékenyebb. Rajtakaptam egyszer, hogy valami lélektelen, bús aktamunka fölött csendes, kedves alt hangján halkan dúdol egy régi operából.
Gondoltam nagy bölcsen: jobb lenne tán, ha egy időre elmaradnék a kis vendéglőből; de Olga nekem esett, szenvedélyesen kérlelt; nem is láttam még ilyen izgatottnak. – „Nem-nem, csak jöjj, ha jó akarsz lenni hozzám! Oly fontos nekem! Akkor én se megyek oda többet, ha nem jössz, úgy szégyellem magam… jöjj, az Istenért! Úgy félek! – De hát mitől, az égre? – Félek, hogy ez a… dolog tovább talál menni egy lépéssel, pedig az borzasztó lenne, tudod!… Félek, hogy megutálnám akkor… Lásd, így szép, így jó, ennyi éppen elég nekem! Így még sosem volt! Félek, ha egyedül leszek ott, egyszer merészebben talál nézni vagy éppen int, vagy szól valamit… átizen, borzasztó volna! Elveszíteném ezt… ezt a kis szépet is az életemből. Nem tudom megmagyarázni, lehet, hogy nem érthetsz...”
Reményt veszítve, de azért odaadással gardíroztam hát tovább az ebédeken; noha igazán nem látszott szükségesnek. A halovány, szépszemű főhadnagy semmi hajlamot nem mutatott rá, hogy „tovább” menjen. Tán beérte ő is ennyivel, tán maga is ilyenféle bogarú volt, töprengő, szemérmes, furcsa, halk ember. – Hát nincs is a világon két egyforma lény; annyira más mindenki! – mondogattam fejcsóválva, s közben arra gondoltam, hogy ezt a kettőt tán mégis legjobb volna vagy két hétre egy szép szobába összezárni.
De csak így, egyformán teltek el a fülleteg tél napjai; a kültelki kisvendéglő hagymás generálszaft-illatában, a vaskályhától pörkölt savanyú levegőben így feslett ki és teljesedett két furcsa, magányos szív kései, harmatos, gyenge virága.
Felzúgott a tavasz, és a kertekben, a busa bokrokon tarkább, bujább, életesebb virágok keltek, bimbultak és pattantak; a réteken is szanaszét pompáztak, hencegtek, komiszkodtak mindenütt. A helyőrségi kórház kertje is megbolondult, a kerítések lécén kibókolt az orgona száz selyemfürtje, azután jácint bódított, nemsokára gyönyörű kerti rózsák színei ragyogtak, s az illatuk szívigszúró édessége megfogta, aki arra járt. És Olgát egyszer, egyetlenegyszer sóhajtani hallottam akkoriban.
Egy szép napon akkor a kiskocsma „kerthelyiségében” (ott étkeztünk már), jelentős képpel somfordált Olga mellé a felszolgáló kisasszony. (Megkéstünk aznap; a tiszti asztaltól már mindenki elment.) Néhány gyönyörű, fiatal tearózsát tett elébe az abroszra.
– Ezt a főhadnagy úr küldi a kisasszonykának. Nem szólt egyebet, csak hogy adjam oda, és – azt mondta: ne mondjam meg a világért se, hogy kitől. De én már csak megmondom; miért ne mondanám? Ő úgysem fog már az életben többször idejönni, szegény! Elhelyezték nagyon messzire, Galíciába, valami furcsa nevű kis városba; én bizony el is felejtettem. – Pedig milyen áldott jó, szolid ember volt, kisasszony! Ma este már indulni is kell neki a vonattal; ide nem jön többet.
Szép Olga végighallgatta oly vérvörösen, oly halálos, fájdalmas zavarral, hogy megsajnáltam. Már kissé túl csontos, karcsú ujjaival reszketve, félszegen nyúlt a virágok után, s aznap alig evett valamit. Sietett, köszönés nélkül imbolygott ki a vendéglőből.
– Látod, így jó, így jó! – mondogatta az utcán gyorsan, egymás után s a hangja el-elfulladt. – Így most vége, most legalább nem romolhat el, nem fog undokká válni! Most szép maradhat, most vége örökre; igen! – Ránéztem, mert azt hittem, hogy sír. De nem; görcsösen, idegesen mosolygott, de az ajkával csak, a szemével nem.
Ezután nem beszéltünk többet az egész dologról; Olga ijedten kerülte, én csakugyan elszoktam abból a kis kocsmából, s ő most már nem marasztalt könyörögve. Egyedül üldögélt, s némán, rendesen evett a régi helyén; még véletlenül sem nézett a tiszti asztal irányába. Mint egy karcsú, sötét szép holló, mely lassacskán vedleni kezdi tollát, szürkül… ó, csakugyan; ami új frisseség, ruganyos, visszatért fiatalság volt rajta az utolsó időkben, mintha lement volna róla egyszerre.
Nemsokára egészen elkerültem onnét, s Olgával sem találkoztam; a barátságunk ilyen alkalmi volt, csak kartársi; ha nem adódott, nem kerestük egymást. Másfél év múlva hallottam hírét megint – ó, teméntelenül nagy idő múlva –, hisz a háború első, szörnyű félesztendeje végigdúlt már akkorra a világon. Egy közös, régi társnőnk újságolt róla nagy újságot, hallatlant; férjhez ment Olga, a napokban volt az esküvője. A háború, a vérszörnyeteg, s mindeneket elválasztó és megrontó, ez egyszer itt kegyes volt; atyai kerítő, szelíd gyám: egy szegény, vad szerelem jó térítője. E kettőt ő hozta össze!… Hogy történt?
Onnét Galíciából, ama furcsa nevű városkából mindjárt eleintén a frontra jelentkezett a szomorú szemű főhadnagy; pedig gyenge alkatával maradhatott volna végig kórházi szolgálatban. Előléptetés kedvéért tette-e, vagy csak mert unta magát; naivul kötelességet vélt teljesíteni az első idők buzdulásában, vagy csak mindegy volt minden, annyira egyedül állt? Bocsánat neki! – Félév múlva kapitányi ranggal és elég komoly tüdősebbel került haza; és ide épp, a régi, pesti kórházába, hol oly békésen illatoztak hajdan rózsák és jázminok. Olga e régi barátnője itt fedezte fel (kéneső-eleven, eszes, szemes asszony), mikor rokont látogatni járt a szomszédos betegágynál. Ő is ismerte a régi, légies regénykét, akárcsak én, de nem hitt oly naivul benne: az összezárás híve volt rendületlenül. A szomszéd ágy sebesültjébe is anyásan, ápoló testvérül belekötni – játék volt neki; s a huszadik mondatba (ó, asszonyi, fondorlatos jóság!) belefűzni szép Olga drága nevét. A többi magától ment. A beteg kapitánnyal egy hét múlva bizalmas barátnő; – de Olgának is s e csaknem halálba gubózott szűzi szerelemnek – tudta ő, mit kell mondania. Így támadt rá:
– És ez pedig nem emberség, amit te művelsz, érted. Az a szegény ember látni szeretne; most beteg és elhagyatott (végleg harcképtelen marad, ha meg is gyógyul), láttam a száján felbuggyanni a vért… De te most persze finnyáskodol! Talán bizony utálod, mert szenved? Azt hiszed, a bolondérián jár az esze egy ilyen komoly, derék fiúnak, ha még nagybeteg is? Ha nem érezne irántad tiszteletet, rokonszenvet és barátságot, a szépségeddel ugyan elmehetnél, fiam; nem olyan világ járja most! Ma emberséget, jó szót várnak a nőktől ezek a szerencsétlen, agyonkínzott férfiak. De te szép Olga vagy, kényeskedsz, mint hajdan; azt akarod, hogy a lábad elé boruljon, a termeted, arcod dicsérje, lihegjen, fújjon, nyögjön és sóhajtson, mint a régi, léha világban! Egy nemeslelkű embert meg se tudsz érteni!
Így végiggyőzte szemöldökráncolással a kedves imposztor; és Olga (csudák csudája), nem gurult dühbe, sőt! Lesütötte a szemét, csak halkan, tessék-lássék mondott ellent; az egész hosszú zsémbelést úgy hallgatta (– mesélte később a barátnő –), mint mennyei hárfazenét.
Mikor pár hét múlva elment vele a kórházba, a sötétszemű, halvány kapitány még feltornyozott párnák közt pihent… Nem volt olyan, mint egy finom márki, egy nyegle oroszlánvadász, angol sarkutazó, amerikai nábob vagy arrogáns művész; még olyan se volt, mint egy galíciai hős, szegény; csak egy derék, jó ember; egy szenvedéstől megszívott s a legszebb mélységes mély szerelemben magasztosult lélek. Bizony, nem lihegett, nem nyögött, és nem szavalt, mikor gyönge kezével megfogta a szép Olga már kissé csontos keskeny ujjait. A jó barátnő pedig, úgy látszik, jobban tudta, mint én, hogy mikor kell kámforrá válni.
– Legkedvesebb, legjobb, legnemesebb szívű teremtés! – mondogatta szelíd rajongással a beteg ember; és szót se egyéb gyönyörökről. – Jaj, Istenem, talán már nem is vagyok neki elég szép? – súgta Olga a barátnő fülébe, egy fellihegő, boldog, szabadult sóhajjal, és zizegve, frissen nevetett. – Nevetett és pirult és mégis elmagyarázta, hogy igen, lám, a szerelem… mégis egészen más, mint ahogy ő gondolta. – Nem is olyan nagy izé… hogy is mondjam? Egy cseppet sem félelmes és hajszálnyit sem utálatos, mert nem olyan… olyan! Sokkal inkább hasonlít ahhoz, amit egy jó férfirokonhoz érez az ember, vagy szegény apácskám – vagy a húgom kisgyerekei iránt… de hát ne nevess ki! Mert azért nagy, igazán nagy dolog, mindezeknél nagyobb; hisz mindez benne van… Olyan szépen fogta meg a kezem!...
S mikor egy hét múlva ott a kórházi szoba fülledt, karbolos levegőjében szép csendesen meg is kérték ezt a kezet – már bízón és szépen, egyszerűen és megoldódva tudta egy lábadozó ember halvány kezébe tenni. Igaz leányul és igaz asszonyul; mert jól tudta már, hogy e kettő közt nincs is olyan nagy különbség. – Kivált mikor így az embereknek egyéb és szomorúbb dolgaik is vannak, mint hogy örökké a pszichikai különbségeket firtassák.