A lap feldolgozottságának foka

Szép Jolánka

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Szép Jolánka
szerző: Bajza József

             I.

Hóvihar zúg, fúja éjszak,
A metsző hideg szelet,
Káldi a vadászsereggel,
Járja künn a bérczeket;
Vára csendes és körötte
Nyugszik a sötét vidék,
Egy teremnek ablakában,
Csillog a bús lámpa még.

    "Nincs, ki a rabló kezéből
Engemet kimentene,
Hozzád esdeklem, tekints rám,
Irgalomnak Istene!"
Így sohajtoz a teremben,
S álmatlan virasztva ül,
Szívrepesztő gyötrelem közt
Szép Jolánka egyedűl.

    Szép Jolánka, kit, bolyongván
Egykor a Vág partjait,
Koszorúba fűzve dal közt
A tavasz virágait,
Káldi lángoló szerelme
Vad dühében elrabolt,
S évet sír le néma búban
Mint felhők között a hold.

    Gondolatja messze szállong
Honvidéke halmain,
Apja ősi csarnokában,
A Vág bájos partjain;
S ott, hol vért áldoz honáért
Kendi a harcz bajnoka,
Aki szívének szerelme,
Aki élte csillaga.

    S ím a várnak udvarában
Tompa nesz kél s zaj riad,
És fülébe lónyerítés,
Patkók dobbanása hat.
A sötét előteremben
Férfiléptek konganak,
Ajtó nyílik, és berobban
Egy magas vitéz-alak.

    Felsikolt a lyány ijedve:
"Kendi, Kendi, szent egek!"
S a bajnokra dől, szemében
Forró cseppek rezgenek.
"Lelkem sírt, epedt utánad,
Mély, ah mély kínt szenvedék!
Mennyi éjem volt virasztva
Látta hű tanúm, az ég.

    Ámde itt vagy, és enyém vagy ─
Boldogító gondolat! ─
Egy pillantat karjaid közt
Meggyógyítja kínomat.
Honnan, oh te kedves, honnan
Hajt e zordon förgeteg?
Fürtiden mint csillog a fagy,
Arczod, ajkad mily hideg!"

    "Fürtimen bár csillog a fagy,
S arczom és ajkam hideg,
Hagyd, ó hagyd leányka, kedves:
Bennem a szív lángmeleg.
Jöttem érted, hogy kezéből
Rablódnak kimentselek;
Jer, ne késsél, míg a zordon
Éj homályi rejtenek."

    "Jaj nekem, szivem szerelme,
Jaj nekem, ha itt talál
Rablóm, a vad, a kegyetlen,
Sorsod rabláncz vagy halál,
Tagjaimban mint hül a vér!
Szívem mint szorúl, remeg!
Fuss! veszélyt hoz minden óra ─
Lesnek áruló szemek."

    "Lyány, azért küzdék viharral
Futva messze földeket,
Hogy zsarnok kezekbe' tudjam
Hervadozni éltedet?
Lyány, szerelmem lángja gőz-e,
Melyet szellő elfuvall?
Bajnokodnak nincs-e lelke
Víni érted százakkal?

    Ülj nyeregbe, hajnalig még
Messze száll velünk a mén;
Szűn a vész is, csillagokból
Int felénk a jó remény!"
Mond a bajnok, és nyeregbe
Tenni ölbe vette őt,
Haj de késő! ─ lárma zúg már,
S kürt rivall a vár előtt.

    Megjövének ─ s hallja Káldi:
Udvarán egy mén nyerít,
Hallja s bosszulángra lobban
S felriasztja emberit.
""Fel, legények, a kapukra,
Rabló dúlja váramat!""
S gyorsan szökken a nyeregből
Mint felhői csattanat.

    "Isten, Isten, itt a vég!" mond
S összeroskad a leány.
S már rohan be Káldi népe
A teremnek ajtaján.
Felbőszűlt tigrist ha láttál
Párduczokkal küzdeni,
Kendi úgy ví rablókézből
Kedvesét megmenteni.

    Gyászvilága a teremnek
Mérges harczaikra süt;
Látni vérnek áradását,
Látni dúlást mindenütt;
Kendi rakva már sebekkel,
Ámde karja még erős,
S holtakat holtakra hányva
Bástyaszirtként áll a hős.

    Hajh de aki többek ellen
Víni győzne harczvihart,
Érczből Isten nem teremte
Törhetetlen férfikart:
Gyorsasága végre lankad,
Lángja csökken és kihűl,
S száz csapások záporában
A holtakra halva dűl.

               II.

    Mit jelent e víg zajongás?
Ki ül fényes ünnepet?
Mért lepé meg ennyi vendég
A magas vártermeket?
Nász van, tánczosok sürögnek
Szívderítő víg zenén,
Szép Jolánka a menyasszony,
Büszke Káldi vőlegény.

    A termek fölékesítvék,
Száz szövétnekfény ragyog;
Jöttek nagy számmal leventék,
Hölgyek és országnagyok.
Minden arcz örömben úszik,
Villogók a szép szemek;
Szűzek, ifjak boldogító
Mámorban merengenek.

    Egy arcz van csak ennyi sok közt,
Melyen gyászjel látható:
A menyasszony arcza oly szép,
Melyhez nincsen fogható;
Lelke mintha messze vágyna,
Messze égiek felé,
Mert földön reményvirágit
Balsors összetépdelé.

    Rég imádság tárgya ő már
A szelíd pórnép között;
Régi hit, hogy földi létből
Égi honba költözött.
Élhet-e utált karok közt
Ily felsőbb világi lény?
Élhet-e mátkája szörnyű
Gyilkosának kebelén?

    Mint vésztől letört virágszál
A nap hervasztó hevén,
Fáklya elhaló világa
A sötét bolt éjjelén:
Egy kicsiny szellőfuvallás,
És a fény többé nem ég:
Olyan ő; vélnéd szivének
Minden dobbanása vég.

    Nagy zsivaj van a teremben,
Zajlik a táncz és zene;
A menyasszony szép fejével
Pamlagára pihene.
Környezői szétmenének,
Kímélvén a szenvedőt,
Egy vagyon csupán, ki folyton
Vizsga szemmel nézi őt.

    E körben hivatlan vendég,
Senki őt nem ismeri,
Harczfinak mutatja módja,
Öltözéke, fegyveri.
Réz sisak borúl fejére,
Mellét vas pánczél fedi,
Tőrszemével a menyasszonyt
S vőlegényt kémlelgeti.

    Most egyszerre elsötétül
A lovag tekintete,
S felnyúlván ülőhelyéből
Daliás szép termete,
A menyasszony pamlagánál
Ünnepélyesen megáll,
Vége táncznak és zenének,
Minden szem feléje száll.

    "Szép Jolánka vőlegénye!
Merre andalog szemed?
Jer kedves menyasszonyodhoz,
Nézd meg mesterművedet!
Itt fekszik némán, halottan,
A kezed-rabolta nő;
Most lehelte végfohászát
Szíve, a rég vérező.

    A szülék szemfénye volt ő,
Tőlök durván loptad el;
És miatta bánatában
Megszakadt két agg kebel.
Mátkáját megöldökölték
Udvarodnak őrei,
Őt magát halálra kínzák
Zsarnokságod tőrei.

    Megkondúlt halálharangod,
Vérrel élő szörnyeteg!
Bűneid menyasszonyodnak
Bátyja bosszulandja meg:
Váradat hadam keríti,
Téged kardom éle vár:
Nyúlj fegyverhez! vétkeidnek
Eddig terjed a határ."

    Elszörnyedve e szavakra
Szétfut a vendégsereg,
Káldi s a lovag kezében
Már villognak fegyverek.
Forr a két bajnok haragja
S bőszülten egymásra csap,
Mint midőn két hím oroszlán
Martalékon összekap.

    A lovag harczol szilárdan,
Ámde társa már remeg,
Egy csapás még s a lovagnak
Karja Káldit ölte meg.
Ajka nyílt, de szólni többé
A halál már nem hagyott,
Völgybe roskadó szoborként
Omlott össze a halott.

    Káldi vára puszta rom lőn.
Kő kövön alig maradt;
Szerteszórvák omladéki
Vad bokrok s cserjék alatt.
Élő lény nem jár körűle
Gyakran hosszu éven át,
Néha a völgy fülmiléje
Sírja ott el gyászdalát.

    A várról a táj lakói
Több regéket mondanak;
Vannak, akik ott az éjben
Zokogást hallottanak.
Egy igaz csak: életen túl
Gyűlölők és szeretők,
Ha egy hant fedezte is be,
Békében nyugosznak ők.