A lap feldolgozottságának foka

Szécsi Mária

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Szécsi Mária
szerző: Petőfi Sándor
Szatmár, 1847. augusztus 29-e előtt

Zordon, de ragyogó lovagkor! kiégett
Piros éjszaki-fény! ujra meggyujtalak,
Képzetem fáklyája ujra meggyujt téged,
S lángodnál látszik a tündérkert újolag,
Mellynek olly szép fája volt s olly szép virága:
Vitézség cserfája, szerelem rózsája! ─ ─

Idősb Rákóczi György két száz esztendővel
Ezelőtt elhagyta szép Erdélyországot,
S a hitszabadságért küzdő seregével
Bátran, elszántan a magyar földre vágott;
Gömör bérczei közt magas Murány vára
Rá s katonáira nyilt kapukkal vára.

Betlen szép özvegye volt, Szécsi Mária,
Ki megérkezésén ekkép üdvezelte:
"Üdvözlégy, fejdelem, Erdélynek hős fia,
Lelked rokon s Szécsi Máriának lelke.
Ugyanaz ügy köti össze lelkeinket,
Azért kezet fogni mi gátolna minket?

Itt van íme jobbom, add ide jobbodat,
Bátran szoríthatod, bátran megrázhatod:
Apám s férjem hős volt, hát sikoltásomat
Asszony létemre is hallani nem fogod.
Igy, Rákóczi bátya: most szent a frígy velem,
Barátod barátom s ellened ellenem!"

Tovább ment Rákóczi a frígykötés után,
Serege kis részét hagyván csak ott őrül.
Ha jön ellen, jőjön; csak mosolyog Murány
Rá a víhatatlan sziklai tetőrül....
Magas és meredek, fölnyúl a fellegig,
Tán még a villám is alatta születik.

Jött is az ellenség, pedig nem sokára,
A haragralobbant császár emberei;
Őket a pártütő várnak ostromára
Vitéz Veselényi Ferencz vezéreli.
Követet nevez ki, hogy a várba menne,
S vagy megadást hozna vagy harczot üzenne.

Elindult a követ, be is bocsáttaték,
Betlen szép özvegye kérdé: mit kivánna?
"Vár kapitányával szólni ohajtanék."
'Szólj, felelt a hölgy, én vagyok kapitánya.'
Elbámult a követ, hogyne bámult volna?
Illy kapitánnyal még soha nem volt dolga.

Azután elkezdé s mondta mondókáját,
Melly röviden hangzék, csak ennyibül állott
"Megnyitjátok-e ti nekünk Murány várát?
Vagy mi magunk nyissuk meg, azt akarjátok?"
Kurta megtagadás volt a válasz érte,
Azt is gúnyos, büszke mosolygás kisérte.

Visszakullogott a követ a vezérhez,
S eléje terjeszté, kivel és mit beszélt.
Veselényi maga sem tudja mit érez?
Mijét bántja e hir: szivét-e vagy eszét?
Lelkére sötéten, sűrűn jött a felleg,
És belőle illyen villámok löveltek:

"Ördög és boszorkány, még csak ez volt hátra,
Hogy fejkötő ellen szögezzem ágyumat;
Rá találok lépni, jó asszony, pártádra,
S majd pártáddal együtt fejed is leszakad.
Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod,
Hogy főzőkanál helytt most a kardot fogod.

Sohasem hallotta ez asszony híremet?
Veselényi hírét, hogy így ki mer kötni?
Holnap halvány lesz a hajnal, mert elijed,
Ollyan ágyudörgés miatt fog ébredni,
S mire ő elszalad és a nap föltámad,
Murány égő romján gyujtom meg pipámat.

Hm, fegyveres asszony! furcsa, furcsa lehet,
Ollyan forma tán, mint szoknyában a férfi.
Tehát amazonok csakugyan termenek,
Mellyekről nem egyszer hallottam regélni?...
S mondja követem, hogy szép és ifju asszony.
Meg kell látnom, igen, meg! el nem mulasztom."

A vezérnek hosszu volt ez a nap, hosszu,
Két madár szállott rá, türelmét ostromló;
Tarka kiváncsiság és fekete bosszu,
Kerepelő szarka és károgó holló.
Végre jött az éj s ment, viradni is kezdett....
A vár tetejéről lesz szép nézni eztet.

Jött az ifju hajnal, az ékes levente,
Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején,
S vállán újdonatúj piros bársony mente;
Igy jött elé fényes diadalszekerén....
Megölte az éjet, fejét vette: vére
Fölfeccsent egész a fellegek szélére.

A köd pedig, az éj csüggeteg tábora,
Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván,
S oszladozott számos apró csoportokra,
És elbujt a völgyek legtitkosabb táján,
Ott végső kétségbeesés szálla rája,
S fölakasztá magát fenyőfák ágára.

Ezalatt Murányon a nép talpon terme,
Látván, hogy ott kinn az ellenség sem alszik.
"Fegyverre! kiáltá a vezér, fegyverre!"
Szava, mint pacsirta éneke, ugy hangzik,
Mert Szécsi Mária volt a vezér maga,
Vagy talán leesett a hajnal csillaga?

Pej paripa tombolt, prüsszögöt alatta,
Békétlenűl rágván szájában a vasat;
Oldalán aranyos kardját csattogtatta,
Keblén aczél pánczél, fején aczél sisak.
Fényes volt pánczéla, sisakja, szablyája,
De legfényesebb volt szeme két gyémántja.

Állt sorban a sereg, s előtte vezére,
Várván, hogy megszólal a sok ágyútorok,
Mellyek, kitéve a szomszéd hegytetőre,
Néztek, mint a lánczra-kötött komondorok.─
De ím, a várba az ágyúdörgés helyett
Az ellenségtől egy új követ érkezett.

Szép ifju, a millyen csupán magyar lehet,
Tüzes két szeme a bátorság fáklyája,
Melly koporsóba vagy diadalhoz vezet....
Mégis, nézzétek, hogy Máriát meglátja,
Arcza piros vére futni kezd, ugy rémlik,
Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig.

Ott áll haloványan a vezérhölgy előtt,
És, mint a nyelvetlen harang, olly szótalan.
Mindenki gyávának, ijedtnek tartja őt,
Csak Mária tudja, csak ő: mi baja van.
Az asszony ne látna férfiak lelkébe?
Ne látná, mennyire hatott be szépsége?

S mellyik asszonynak nincs kedvére, ha tetszik?...
Egyet emelt fején a fiatal özvegy,
Ajkát rejtett mosoly vonásai jegyzik,
S a megzavarodott ifjuhoz közel megy.
Egy ugrással vitte mellé paripája.
Nagy nehezen megnyílt a követnek szája.

"Asszonyom, mégegyszer küld hozzád a vezér
Császári királyi fönségünk nevében.
Add meg magad, add meg a várat, a mig kér.
Megbánás terem a makacsság földében.
Nézd, ott állanak az ágyu-oroszlánok,
Mellyek tüzet hánynak s halált bőgnek rátok."

Mária mosolygott s szólni ekkép kezdett:
"Köszönöm vezéred szíves jó, karatját,
Hogy a fenyegető bajra figyelmeztet,
De mondd meg, hogy azt itt fölöslegnek tartják.
Küldje oroszlánit; mire ide jutnak,
Lábainknál, mint kis kutyák, meglapulnak.

Magasak a sziklák, erősek a falak....
És hogyha nem volna sem egyik, sem másik,
Itt vannak kardjaink, hogy ótalmazzanak
Vérünk kifolytáig, lélek-szakadásig!"
S megüté oldalán a fölcsengő kardot,
S lelkesedve tovább illy beszédet tartott:

"Jertek, ha jöhettek. Ha gyöngék falaink,
Megmutatjuk azt, hogy karjaink erősek.
Eldőlhet a sáncz, de bátorságunk nem ing.
Meghalhatunk, de úgy halunk meg mint hősek.
Ha itt e lobogó helyett más lengedez,
Mi már azt nem látjuk, mert szemünk hunyva lesz."

Végig hallgatá a követ e beszédet.
Vagy tán nem is hallá, csak azt asszonyt látta,
S szemeitől lelke meggyulladt s ugy égett,
Mint itéletkor majd az isten világa.
Meghajtá magát ─ vagy meg sem hajtá talán ─
Ment, s vitte mélységes sebét baloldalán.

Betlenné pediglen titkos kedvtelésben
Küldé tekintetét a távozó után,
S ezt gondolta: "Kár volt, tovább nem beszélnem,
Maradt volna még itt, s nézett volna... reám.
Szép ifjú! szemével több bajt okozhatna,
Mint vezére minden fegyveres hatalma."

Midőn már a követ a kapuhoz ére,
A hogy úgy fölszedte elszórt eszméletét.
És a porkolábtól iró-eszközt kére,
Írt, s illy szókkal adta át megírt levelét:
"Úgy jártam, barátom, mint járt hajdanában
A zultán követe Mátyás táborában.─

Tudod, hogyan történt? a nagy király elé
Vitték a törököt. "A zultán üdvezel."
Megzavarodtában e két szót hebegé,
S tovább nem mehetett elakadt nyelvivel.
Miket el nem mondtam, mik reám bizattak,
E levélbe írtam, add át asszonyodnak."

Ezt cselekedni a porkoláb nem késék.
Lóhátról olvasta a hölgy az iratot.
Jó, hogy meg nem láták nagy meglepetését,
Melly miatt a lóról csakhogy le nem bukott.
Le is szállt hirtelen, magát összeszedé,
S tettetett közönnyel ment szobája felé.

Alig várta, alig várta, hogy benn legyen,
És midőn beére, pánczélát ledobta,
Hogy könnyebb, szabadabb lélekzetet vegyen,
S zajló szíve meg ne repedjen alatta.
Sisakja sem kellett, messze félreveté....
Elég súly most szíve, mért terhelje fejét?

És ha már nincs pánczél, sem sisak fölötte,
Mit csináljon a kard egyedűl oldalán?
A kardot is többi fegyveréhez tette,
S olly kimélve, mintha félne tőle talán.
Igen, mellyet eddig kivonva forgatott,
Mostan félt a kardtól, bár hüvelyében volt.

Marsból Venus termett. Igy változik által
A haragos vihar bágyadt fúvalommá,
Igy változik át, melly gyujtott sugarával,
A tüzes nap, enyhe szelíd alkonyattá.
És a szem, melly elébb villámot lövelt szét,
Arcza két rózsáját harmattal füröszté.

Többször olvasá már a kapott levelet,
S ujra elolvassa.... reszket keze s lelke....
"Gyönyörű szép asszony, szép mindenek felett!
Egy eszem volt, azt is látásod elvette,
De ez egy ész helyett adott ezer szivet....
Csillagok csillaga, valamennyi tied!

Kell, hogy még lássalak, az ütközet előtt,
Mellyben eleshetem. Kell, hogy meglássalak.
A kárhozat keze vonna rám szemfedőt,
Ha már nem látnálak, dicső tündér alak.
Mutasd meg magad egy rövid pillanatban,
Csak amig előttem szíved egyet dobban.

Mondj akármilly utat, hogy hozzád mehessek,
Ha az alvilágon visz is az keresztül,
És ha ott leszek, ha láttalak: öless meg!
Szívesen veszem a halált is kezedbül. ─
Veselényinek irj vagy izenj, ha izensz,
Mert, ki előtted volt, Veselényi Ferencz."

E lángoló szavak voltak a levélben,
De ki írná le azt, leírni ki tudná:
Mi volt és mi nem volt Mária szivében,
A midőn szemeit e sorokon tartá?
Tengeri szélvész ment át zajongó keblén,
Fehér hullámait magasan emelvén.

És e hullámok közt egy kicsiny kis sajka,
A szív, hánykodott, de evezett vakmerőn;
Egy egész világnak kincsét vitte rajta
A félelmet hírből sem ismerő remény.
Messze látszott még a part, de immár látszott;
És, ha nem volna, ez adna bátorságot.

"Írok neki," szólott a szép hölgy magában.
Hosszan gondolkodott, gondolt is sok szépet,
De mikor azt hitte, hogy már ott tollán van,
Végre csak ezt írta válaszul hamarján:
"Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán."

Hogy ért Veselényi, hogy sem táborába?
Mint tudhatnám én azt, hisz maga sem tudta.
Bement, de nem soká maradt sátorába',
Ollyan kemény volt a medvebőr alatta.
Puhább fekvőhelyért indult ki a dőre,
S kapta magát, ráűlt egy sziklatetőre.

Magas volt a szikla, szemközt Murányvárral,
Hol leűlt a vitéz mélán elmerengve;
Fenyőfa borítá sötét árnyékával,
Mellette kis patak és kis madár zenge.
Azt sem tudta eddig, van-e madárének?
S most elhallgatta, s olly jólesett szivének.

Végre bosszankodva szóla: "Istenemre,
Ez asszony boszorkány, ugy megbüvölt-bájolt!
Egy a gondolatom, s ez ő.... szemeimre
Vont az egész földet betakaró fátyolt.
Nincs ezen fátyolnak csak egy kis nyilása,
És ez is azért van, hogy szemem őt lássa.

Olly szép, s ollyan bátor! énhozzám illenék.
Feleségem meghalt, és ezt bölcsen tette,
Nem szerettem, szegényt; jósága volt elég,
De nagyon sok gondja volt a feszületre.
Nem mondom, hogy nem lett volna jó apácza,
Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta.

Szerelem, szerelem, te kedves szép vendég,
Itt vagy végre, itt: de nem átkozlak-e meg,
Hogy álmaiból e lelket fölserkentéd,
Hogy megmozdítottad gránitkő-szívemet?
Ha hidegen felel a forró levélre....
Őrülés, ne vezess örvényed szélére!"

Fölugrott és szinte fenyegetve nézett
A vár felé, ugy ment vissza sátorába.
Csaknem összeroskadt térde, hogy belépett,
Mert ott Máriának levelét találta.
Nagy volt, amig bontá, nagy volt lelki harcza;
S mi volt halványabb: a levél-e vagy arcza?

Sokára ugyan, de csak eljött az éjfél,
A szellemeknek e fényes fejedelme....
Kinek koronája dúsabb az övénél?
S több csillaggal kinek van megrakva melle?
De most koronáját letevé, a holdat,
S mellén a ragyogó rendjelek nem voltak;

Egyszerű fekete felhőpalástban jött,
Tán mert ő is titkos kalandokra készül,
Miként Veselényi. ─ Sűrű bokrok között
Állt ez s gondolkodék szíve szerelmérül,
Rég gondolkodék már, midőn fenn az óra
Lomha nyelve végre tizenkettőt szóla.

Ollyan hatalmasan dobogott kebele,
Mintha azt belülről buzogány döngetné,
Mert ím kötélhágcsó indul meg lefele;
A vitéz elfojtott sohajjal köszönté:
"Mennyországba megyek... vagy vérpadra talán...
Mindegy!" ment, s belépett a vár kis ablakán.

Mária fogadta, egyedűl várt rája,
Egyedűl? nem.... együtt ezer szépségével,
Fehér kebelével, fekete hajával,
Piros ajkaival, sötétkék szemével.
Az asztalra téve reszketett a lámpa;
Tán szerelemféltés volt reszkető lángja.

"Eljöttem, asszonyom!" szólalt meg a lovag,
"Nagyságos kegyedért vedd köszönetemet,
Amit már megírtam, elmondjam újolag?
Elmondjam, mennyire földúltad eszemet?
Keblemnek egykori holt, rideg magánya
Most a szerelemnek hangzatos tanyája.

Reszket a szivem, de nem mint a rózsafa,
Melly fölött elsuhant az esti fuvalom;
Reszket a szivem, mint kárpáti szikla, ha
Földindulás tör át alatta szilajon.
Bástyás az én szivem; nagy szenvedély kellett,
Hogy meghódíthassa e pánczélos keblet.

Oh de te, asszonyom, szólj, miért hivattál?
Azért-e, hogy lássad kínomat s kinevess,
Vagy talán azért, hogy rajtam szánakozzál?
Inkább erre vagyok, mint arra érdemes...
Vagy talán azért, hogy szerelmem hegyére
Reményvárat építs... asszonyom, ezért-e?"

"Ezért, sőt még többért," szólt Szécsi Mária,
"Szeretlek tégedet, szivemet megnyeréd,
Szivem már tiéd és kész rá hajolnia,
Hogy bírd kezemet is.... de egy föltételért.
Ha igazán szeretsz, könnyü lesz a válasz:
Szerelmem s kezemért pártom közé állasz?"

"Nem!" szólt Veselényi gondolkodás nélkül,
Szólt ünnepélyesen és határozottan,
"Ezen föltétellel elmém meg nem békül,
Kivánj akármi mást, mi hatalmamban van.
Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint életem,
De becsületemet nem adom érted sem.

A melly zászlónak én hűséget esküvém,
Annak fogok élni, az alatt halok meg.
És ha másnak adott eskümet megszegném,
Hinnéd-e az esküt, mellyet neked teszek?
Ha szeretsz, asszonyom, úgy kivánj egyebet,
Különben, tört szívvel, de mégis elmegyek."

Mária csendesen, némán nézte a hőst,
Ajaka nem szólott, csak szíve dobogott.
"Illy nagynak hittem és ohajtottam is őt!"
Lelkének mélyében ekkép gondolkodott,
"Oh de most mit tegyek? mihez tartsam magam?
Én törjek hűséget, én szegjem-e szavam?"

Azután fennszóval mondá a vitéznek,
S szavában tettetett haragláng lobogott:
"Jól van; ha én értem nem jösz: kényszerítlek
Pártomhoz.... e várat elhagyni nem fogod.
Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi ágyam,
Erre fekszel, és ez nincs megvetve lágyan."

S megnyitván egy ajtót a vérpadra mutat,
Melly állott a szomszéd szobában sötéten.
Veselényi látja... a félelem utat
Nem talál szivéhez, de bántja a szégyen.
"Bolond, aki vagyok, szerelem bolondja!"
Ezt gondolja s tudtán kívül el is mondja.

"Oh én bolond! hisz ezt gyaníthattam volna,
Sőt gyanítottam is.... és mégis eljöttem.
Végeztesd, asszonyom, hol van a vérszolga?
Mert nem igen van több szó közted s közöttem.
Üttesd le fejemet, és ahol elásnak,
Tétess szamárfület siromhoz fejfának.

Gyalázat, gyalázat! kit a harcz istene
Nem mert bántani, ím asszonyi csel ejt meg.
De mért zúgolódom, miért ő ellene?
Hiszen minden ember úgy arat, a mint vet.
Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom.
Nem átkozlak téged, magamat átkozom."

"Nem, nem a vérpadra!" kiált föl az asszony.
"Ide karjaimba, forró karjaimba!
Nincs hatalom, ami tőlem elszakasszon,
Sorsom és sorsod egy csillagra van írva.
Ha már egyikünknek meg kell szegni hitét,
Én szegem meg, legyen sértetlen a tiéd.

Tudom, mit várhatok pártom híveitől,
De lesz annyi erőm, hogy eltűrjem érted,
S a jövendő tán majd szelidebben itél,
S ha le nem mossa is a foltot, melly érhet,
Legalább elfödi, s megbocsát a nőnek,
Hogy elfelejtette végét szerepének.

Mert csak szerep s nem más az asszonyvitézség,
Elhagyom a csata térét, a színpadot;
A kardot, a pánczélt nem nekünk készíték,
Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott.
Fölveszlek, szerelem eldobott rózsája,
Asszonyok fegyvere, királyi pálczája!"

És rövid nap mulva az ágyúk dörgének,
De csalatkoznék, ki ostromnak gondolná,
Lakodalmat adtak hírül a vidéknek,
A hős vezér s a szép özvegy lakodalmát.
Meddig tartott, meddig nem a lakodalom?
Nem tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. ─

Kétszáz esztendővel utóbb, hogy itt jártam,
Híre sem volt többé az egykori zajnak.
Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban
Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak.
Letörtem egy rózsát s magammal hoztam őt...
Talán a szép asszony szíve porából nőtt....─