A lap feldolgozottságának foka

Széchenyi emlékezete

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Széchenyi emlékezete
szerző: Arany János


                        1

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
   Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
   És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
   Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
   Van-é még a magyarnak istene.

                        2

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
   Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
   Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
   A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
   Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

                        3

Immár az ég - ah, oly hideg korábban!
   Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
   Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta,
   Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
   Büszkén rohant le a szilaj patak.

                        4

S fölzenge távol a menny boltos alja,
   Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja -
   Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony:
   Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!...
Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon:
   Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

                        5

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
   Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
   Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
   Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! -
   Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

                        6

Megrontva bűnöd és a régi átok,
   Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
   Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
   Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
   Nem volt remény már, csak emlékezet.

                        7

De, mely a népek álmait virasztja,
   Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
   E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
   Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
   Önérzet, öntudat, feltámadás.

                        8

Midőn magát ez nem tudá szeretni,
   Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
   Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
   Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
   Kimondá: "a magyar lesz" - hogy legyen!

                        9

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
   Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
"Elvész az én népem, elvész - kiálta -
   Mivelhogy tudomány nélkül való."
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
   Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
   Felgyújtá az oltár szövétnekét.

                       10

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
   Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
   Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
   Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
   Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

                       11

De hogy' kövesse nyomdokát az ének?
   Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
   Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
   Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
   Abból alkosd Széchenyi jellemét.

                       12

Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
   Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
   Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
   Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja -
   Elég... a példa fáj: Széchenyi az!

                       13

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
   Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
   Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
   Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
   Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

                       14

Hitel, Világ és Stádium! ti, három -
   Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
   Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
   Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
   Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

                       15

S lőn új idő - a régi visszacsökkent -
   Reményben gazdag, tettben szapora;
A "kisded makk" merész sudárba szökkent;[1]
   Ifjú! ez a kor: "Széchenyi kora."
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek -
   De ne imádj: a munka emberé -
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
   Mily biztosan lejt a közjó felé.

                       16

Majd elborúlni kezde láthatára:
   Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
   Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! -
   S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal -
   Egy új Kasszándra Trója lángjain!

                       17

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
   Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
   Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
   Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? -
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
   Tagadnod kelle - a feltámadást?...

                       18

Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében
   Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
   Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
   A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
   Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

                       19

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
   Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
   Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
   Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
   Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -

                       20

Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja
   Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
   S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
   Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve - -
   Széchenyié mindez emlékezet!

                       21

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
   Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig
   Nem értők - Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
   Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
   Őrizze életosztó melegét.

                       22

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
   Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
   Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! -
   Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! -
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
   Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

                       23

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
   Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
   Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket;
   Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
   Reménnyé váljon az emlékezet.

                       24

Nem hal meg az, ki milliókra költi
   Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
   Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
   Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
   Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

                       25

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
   Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja -
   Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
   Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
   Van élni abban hit, jog és erő!


Megjegyzés
  1. „Minden jelenetek jövendő fényt mutatnak nemzetünknek, minek megjövendölésére semmivel több jóslói tulajdon nem kell, mint előre megmondani, hogy a kisded makkból, ha meg nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja”. Széchenyi. - A. J. jegyzete.