Szébusz Janka
A tizenhét éves szépnek, jónak emlékezetére,
ki 1809. jan. 13-án a rajnai jégzajlás alatt,
a cleverhami nagy gátszakadáskor
mások életét mentve elmerült.
Reped a gát, zudúl a sik,
A viz, az ár, emelkedik.
«Kiviszlek én, anyám, ne félj,
Jól gázolok, a viz sekély.»
«Minket se felejts! Minket ki véd,
Zsellérnőt s három gyermekét?
Elmégy?» - «Ne félj! Egymás után!»
S anyját viszi már a hősi leány.
«Ti várjatok ott a domb tetején.
Mind megmenekszünk, igérem én.
Csak pár lépés van oda fel.
Kecskémet is hozzátok el.»
Olvad a gát, zudúl a sik
Az ár, az ár közeledik.
Anyját a partra tette le
És vissza fordul az ár fele.
«Hová? Hová? Megnőtt az ár,
Innen sincs, túl sincs partja már!
Maradj!» - «Maradásom nincs nekem!
Meg kell őket mentenem»
Merűl a gát, elűl a sík.
Tenger hullám reng széleig.
Szép Zsuzska a habnak ellenáll,
Ismeri az útat, odatalál,
Eléri az asszonyt, a gyermekeket,
De hajh, megmenteni még se lehet.
Eltünt a gát - a domb körűl
Tajtékzik az árvíz végtelenűl.
A forgó örvény sodorja el
Az anyát egyszerre gyermekivel,
Csak a kecske szarvába fogózik egy,
Jaj, hát mindnyája tönkre megy!
Szép Zsuzska áll erőbe' még -
Mentsétek meg! Oly szép, derék!
Szép Zsuzska áll magánosan,
De minden kérő messze van.
Öleli az ár, a csapkodó,
De nem evez feléje hajó.
Az égre tekint még, nem mozog,
Aztán befogadják az enyhe habok.
Se gát, se föld nem tűnik elő.
Csak egy-egy facsúcs, toronytető.
Az árvíz csillapodva reng,
De Zsuzska képe fölötte leng,
A viz letünt, a föld kigyütt,
Zsuzskát siratják mindenütt.
S ki a szépet, a jót dicsérni rest,
Temesse feledség az énekest.