Szárnyas ismerősök
szerző: Gárdonyi Géza
Ebben a cikkecskében nem poétákról van szó, hanem tyúkokról.
A tyúkok általában megvetett teremtések, és én azért is szeretem őket. Ha egyszer nyugalomba vonulok, könyvet írok róluk. S nem aggaszt az a kérdés, hogy ki fogja elolvasni a könyvemet? Inkább az a gondolat aggaszt, hogy valaki elolvassa majd, és a fejét rázza rá:
- Micsoda haszontalanságok!
Dehát engem teljes életemben csak az efféle haszontalanságok érdekeltek. Nekem egy kis csirke érdekesebb szép Meluzinánál. Mert igaz. Mert a végtelenségnek egy titkocskája. Mint ahogy egy tollpehely szerkezete is csodásabb nekem a legkomplikáltabb gépsárkány szerkezeténél. Egy közönséges tyúktojás pedig többet mond nekem Istenről, mint Akvinói Tamás.
Hát a tyúkok életét kezdem most jegyezgetni, s az eddigi jegyzeteimből bocsátok ki ezuttal egynehány levelecskét.
A piacról öt csirkét hoztak. Lehettek már hathetesek. Három közülők fehér volt, mint a galamb.
- Hagyjuk meg őket: igen szépek.
A három csirke-szépség mindig együtt járt aztán a kertben. A tyúkjainktól féltek. A tyúk gyűlöli a csirkét, s ha közel éri, vágja. Hát a három kis árva külön járt, - kerülte a tyúkokat.
Az egyik különösen félénk volt, szinte vad. Az embertől is futott. Húsz méternyi távolság kellett neki, hogy biztoságban érezze magát.
Eleinte azt gondoltam, hogy csak tőlem fél meg a tyúkoktól. Később láttam, hogy természete a félénkség. Félénk, mint némelyik félénk leány. A szeme örökös aggodalmat fejezett ki, s a kifejezés rögtön a rémület kifejezése volt, mihelyt valamit mozdulni látott.
Vajjon lehetne-e ezt a rettegő állatkát megnyugtatni?
Búzát vagy kenyérmorzsát szórtam a baromfiaknak, - valamennyi hozzámfutott. Az idegen két csirke is szedegetett a háziak mögött. A vad csak állt húsz-harminc méternyi távolságban, és felnyujtotta a nyakát: nézett.
Ha feléje dobtam a csemegét, ahhelyett, hogy hozzákapott volna, elfutott.
Hiába próbáltam megérttetni vele, hogy javát akarom, félt, és mindenkitől félt.
- Miért olyan félénk ez a csirke?
A félénkség nem születik a háziállatokkal. Az erdei vadak is bizonyára az anyjuktól tanulnak félni. A kis nyúl nem fél az embertől, amikor kinyílik a szeme, de ha az anyját futni látja, maga is futásnak ered.
A háziállatot félni csak a szenvedés tanítja meg. A sokat kergetett, bántott kis állat bizony elvadul és menekül az embertől. De ez a kis állat az anyja mellől került hozzánk: mi bántalmak érhették? Éshát a csirkét nem bántogatja a gyermek se.
A félénkség vele-született.
Aki foglalkozott állatokkal, tudhatja, hogy az állatoknak éppugy megvan a maguk egyénisége, mint az embereknek. A tyúkfélékben is minden tyúk más természetű. Van köztük bizalmas, bizalmatlan, irigy, tolakodó, verekedő. Van köztük büszke, és van alázatos, van csendes, van lármás. Egy tyúkunk annyira karatyoló, lármás természetű volt, mint némelyik vénaszszony. Serpenyőbe került: az udvar csendességéért.
Egyszer aztán igen éhes lehetett az én kis fehér csirkém, s hogy a magot messze szórtam a többinek, a legmesszebb esőket nagyóvatosan ő is felszedte.
Ez volt a kezdete a szelídülésének.
Attól fogva mindennap bementem a konyhába, és szórtam valamit a tyúkoknak, vagyis hogy inkább őneki. Úgy intéztem a szórást, hogy mindig feléje hulljon a legtöbb.
Hát lassankint egyre közelebb és közelebb bátorodott.
Két hét nem telt belé, már oly közel jött, mint a többi, de még mindig megrebbent és felugrott, valahányszor a kezem mozdult, s a szeme mindig gyanakvó volt és bizalmatlan.
Volt már egynehány igen szelíd tyúkom. Le is írtam egyszer egyet közülők: a szakálas tyúkot, amely nem is tyúk volt, hanem kis tollas ember. Érdekelt, hogy meg lehet-e ezt a jércikét is annyira szelídítenem, hogy olyan legyen mint a szakálas tyúk!
Mindig arra szórtam a magot, amerre ő állt, és egyre közelebb magamhoz. De a kezemből nem akarta sehogy sem elvenni.
Végre úgy két hónap múlva ezt is elértem. Hogy a társai mohón kapogatták a szemet a kezemből, egyszercsak ő is odakapott. De olyan ijedten ugrott vissza, mintha megcsaptam volna. És ez napokig ismétlődött, ha egynap tízszer etettem is.
Végre minden félelme elmúlt. Annyira megjámborodott, hogy valahányszor meglátott, mindig kivált a tyúktársai közül és hozzámfutott. Járt utánam, mint a kutya.
De máshoz mindenkihez azután is bizalmatlan maradt. Sem az anyám, sem a cselédünk nem bírta hét méternyi távolságnál közelebb csalni, még esztendő múlva se. Tovább meg nem is élt. Egy reggel csak a tollait találtuk meg a kerti árokban.
Két kendermagos csirkénk volt egyszer. Szintén testvérek. Meghagytuk őket, hogy olyan egyformák voltak.
A két kis kendermagos mindig együtt járt. A többi tyúk gyűlölte őket: csípték, vágták mind a kettőt. Csontig leszedték a bőrt is a fejükről. Hát futottak tőlük. Csak mikor megnőttek, akkor fogadták be őket a tyúkok a társaságukba. Csunya két boglyas tyúk lett belőlük. Egynapon kezdték el a tojást és egynapon az első kotlást.
Ez a két tyúk ma is összetart. Akárhol járnak, mindig együtt lehet látni mind a kettőt, s akárhová tesszük az éjjeli szállásukat, bizonyos, hogy ők mindig egymás mellé ülnek.
Csak akkor váltak meg egymástól mikor az egyik másodszor kotlott és csirkét nevelt. Vigyázgattam, hogy az anyai féltékenység változtat-e a viszonyukon? Azonban erre vonatkozólag nem jegyezhettem fel semmit se, mert az a tyúk nem volt annyira féltékeny a csirkéire, hogy a többi tyúkot megrohanta volna.
Hanem azt láttam, hogy mikor a csirkék megtollasodtak s elváltak az anyjuktól, a két öreg tyúk megint összecsatlakozott.
Mi vonta őket együvé? Testvéri érzés? Nem gondolhatom.
Az állati világban nincs testvéri érzés.
De azt se gondolhatom, hogy csak az együttnövekedés és összeszokás a kapcsuk, merthiszen tizenöten is voltak ők testvérek. Azokkal együtt nőttek fel az anyjuk szárnya alatt, de ők ketten aztán különváltak.
És azt se gondolhatom, hogy a tolluk azonos színe tartotta őket egymás mellett, merthiszen gyakorta volt fehér vagy fekete tyúkunk, testvérek is: nem tanosítottak egymás iránt szeretetet.
Az ő kapcsuk nem lehetett más csak a barátságnak az a neme, amelynek neve nincsen, csak példája: Castor és Pollux regéjében. Mindig voltak és vannak a világon olyan emberek, akik magukban nem érzik magukat egésznek.
Mintha fél, azaz 1/2 lélek is volna a világon s mintha annak addig kellene bolygania, míg csak egy magához hasonló 1/2 lelket nem talál. Akkor azután azok együtt élnek tovább, mert csak együtt érzik magukat egésznek.
Nem gondolhatok mást.
- Van-e a tyúknak esze? Ez a kérdés mindig érdekelt.
Megintcsak a félénk fehér jércével kezdem. Hát az, hogy a többitől különváltan, magányosan járt, egyidőben gyakorta az ablakom alatt láttam: a kis kertben.
Egy Esti Újságnak a fele hevert ottan. A szél vitte ki még őszszel az ablakon, s hogy télen át senki se ment ki a kiskertbe, ott is maradt.
Valahányszor a tavaszi szél megmozdította azt az ujságdarabot, a kis fehér jérce mindig megrebbent, s odábbfutott.
Azután hogy ide oda kaparászott, megint visszakerült az ujságszelet közelébe, s mikor az ujság megint mozdult, megint csak éppen ugy megijedt, mint előbb.
Ő tehát nem tudta megkülönböztetni az élőt az élettelentől. Neki minden élt, ami mozgott. Ha a szél a fűszálakat, lombokat mozgatja, a tyúkok bizonyára azt hiszik, hogy azok is állatok.
Nem ismernek különbséget élő és élettelen között.
A számlálási tudományuk se terjedt tovább az egynél.
Mindennap egy fészekbe tojnak, s mindennap elszedik a tojásukat. De ők nem tudják számon tartani, hogy tegnapelőtt is tojtak: az egy otthagyott tojás megnyugtatja őket s bizalommal tojják melléje a másodikat.
A tulajdonjog érzése is hiányzik belőlük. Négy-öt tyúknak egyetlen egy fészke van, s valamennyi a magáénak tartja a fészkét is, a tojást is. Tavaszszal mikor legbuzgóbban tojnak, néha ketten is tipródnak az elfoglalt fészek körül, és be-benéznek: nyugtalanul várják, míg az aki letette a garast, leszáll.
Mikor költenek, akkor se tudnak különbséget a maguk tojása és a másé között. Pedig van különbség. A konyhán mindig megmondják, melyik tojás melyik tyúktól való. S a különbség szembeötlő.
A tyúknak mindegy, csak tojás legyen, ha fából vagy porcellánból van is. A kikelt csirkéket egyformán szereti.
Pedig az is bizonyos, hogy a tyúk némely dolgokon több különbéget tud, mint az ember. Tessék megnézni, mikor kapar: olyan apróságokat csíp fel, amiket mi a föld morzsáitól megkülönböztetni nem tudunk. Vagy tessék nekik magforma gyöngyeit szórni. Megnézik, de nem nyulnak hozzá. Török csibukszárról bontottam le egyszer apró sárga gyöngyöt. Éppen olyan volt, mint a köles. Bedobtam nekik a tyúkudvarra. Oda is futottag s meghőkölve bámultak rá s rám is. Még csak egy szemet se vettek fel, hogy megízleljék.
És hogy vizsgálódni ők is tudnak, azt akkor láttam, mikor egyszer tavaszidőben két házinyulat hoztak hozzám.
A két kis nyulat egyelőre az udvar egyik sarkába rekesztettem. A pince oldalába.
Máig is sajnálom, hogy le nem fényképezhettem a tyúkokat, amint a pince ormán megjelentek és kinyujtott nyakkal az elképedés és csodálkozás minden jeleivel bámultak le a két kis házinyúlra.
Persze félszemmel bámultak, mert a tyúk nem úgy néz, mint mink: egyszerre két szemmel, hanem csak félszemmel. S éppen azért is volt komikus a csodálkozásuk, mert hol az egyik szemükkel néztek lefelé, hol a másikkal. mintha próbálgatnák, hogy csakugyan jól látnak-e?
S negyedóránál tovább tartott a bámulásuk. Akkor is csak azért hagyták abba, mert valami kánya elrezzentette őket.
De miket gondolhattak ők, mikor a két nyulat meglátták?
Talán azt vizsgálták: veszedelmes-e az a két nagyfülű idegen?
Valahányszor a nyulak megmozdultak, a tyúkok elszörnyülködő kerrenést hallattak, s bámultak tovább kinyujtott nyakkal, aggodalmasan.
Hanem azért annak a kurta értelemnek fejlődését is meg lehet látni. A kis csirke három-négy napig nem tudja megkülönböztetni az embert, a bokrot, meg az anyját.
Ha az ember a kosár fölé tartja a kezét, csakúgy a keze alá bujnak, mint az anyja szárnya alá. s azt is láttam, hogy mikor az egyik tujabokrom mellett voltak, némelyik odabujt a földig hajló lomb alá, és ott szunyókált mindaddig, mígnem az anyja valamit talált és kreccsegett.
A kis csirke az első napokban mindenhez hozzákap. Egymás lábát is fel akarják kapni a földről, az anyjuk lábát is. Mikor az anyjuk először kotyog nekik, bámulva néznek reá, de csakhamar megtanulják, hogy hívja őket. Hozzákapnak ahhoz, amit az anyjuk oszt nekik, de hozzákapnak az anyjuk orrához és tarajához is. Sőt az első második napon ahhoz is csipegetnek, amit táplálékuk fölöslegeként pottyantanak el. Tehát az ösztön nekik se mond meg mindent. Tapasztalat is oktatja őket.
Az is érdekes, hogy a csirke, ha tököt vagy másefféle paszatos ételt kap, a földbe törli az orrát. A tyúk már ritkábban teszi ezt, a lábával is megszokta az orrát törülni.
Hát van azért valami eszecskéjük. De hogy még ebben is van köztük egyéni különbség, nem egyszer tapasztaltam.
Szólhatok egy igen okos tyúkról.
Van egy rút kis tyúkom. Az egész nyaka csupasz, tarkótól vállig csupasz, csúnya vörös mintha leforrázták volna. A tolla fakó, fahéjszín vörhenyeges. A feje, mint valami boglyas, ijedt vénasszony. Mindig olyan rémült képű, noha nem fél tőlünk. De mégis mintha azon aggódna, hogy ő van kiszemelve másnapra levesnek.
Pedighát kell a kutyának az olyan csúnya kopasznyakú!
Meghagyták. Tavaszszal kapirgálhatott a többi közt a nagykertben, nyáron bekerült a tyúkudvarba
No kicsike udvar. Zöld drótháló kerítés környékezi, s fölül is dróthuzatok vonulnak át rajta széltében, hosszában: nehogy kiröpüljön valamelyik.
Nem is röpül ki soha egy se.
De lám egyszercsak künn látom a kis kopasznyakút, a nagykertben.
Ki eresztette ki?
Senki se vállalja.
Beterelik, bezárják.
Egy óra mulva megint kint látom.
Vizsgálom a drótokat. Sehol nem látszik szakadás. Arasznyi szélesség sincs a felső huzalok között: hogy szállhat ki?
Már akárhogy, de fönt száll ki.
Nohát az az egy kis tyúk hadd éljen kedvére.
Él is. Sétálgat, bogarász, vatarász a fák alatt, virágágyak között, szőlőben, gyepön túl is. Csak estére kerül haza. Hogyan talál haza a sok kerítés között? Nem tudható. Elég annyi, hogy itthon van. Fölröppen a tyúkkerítésre. Tipródik, nézeget lefelé. Végre ráugrik a drótra, s bebúvik közte, leröppen. Ül a többi közé a tyúkülőre.
Másnap megint kint van.
A cseléd pedig boszankodik reá, mert mégis itt-ott földet kapar a kerti útra: söpörni kell utána. Megfogja este, elnyírja a szárnyát.
A kis tyúk egy hétig búsan raboskodik a többi között. Egy hét mulva megint künn látom. No furcsa!
Vannak a kerítésben nálánál kisebb tyúkok is: azok nem tudnak kijönni. Ő egymaga kijön nyírott szárnynyal is.
Tojni azonban bejár. Fölszáll a kerítésre. Nézeget a drótokra: jár ide-oda hol láthatna szélesebb hézagot, s végre beröpül.
De beröpülnie alighanem nehezebb, mint kiröpülnie, mert lám egyszercsak a sütőkemence alól búvik elő, s vidáman kotkodácsol.
Attól fogva ő egymaga odajár az aprófa mögé a kemence hajlatába és odatojogat. Sohse járt oda egy tyúkunk se. Nem is járhatott. De hogy találta meg az a kis tollas azt a legalkalmasabb fészket? ahova ember nem lép, esső nem ver, kutya meg nem eheti a tojását, se menyét, se egyéb nemtom-mi. Hogy talált ő arra a zugocskára? Csak kereséssel, gondolkodással választhatta azt a helyet.
Egyszer aztán tavaszszal anyai vágyak lepték meg: kotlott, vattyogott, nézegetett a konyhabeliekre: követelte a tojásait.
Elültették. Hanem az aprócsirke kellemetlen a házban. Kibujnak minden kis lyukon: eltévedeznek, csiápolnak. A sírásuk olyan éles, hogy áthatol ajtón, ablakon, falon is. Félkilométernyire elhallatszik a csirkesivás.
Hát tyúkanyó kosárba kerül a gyermekeivel együtt; s vitetik a pokolba. Azazhogy a paradicsomba: ki a messze tanyára. Ott szabadon élhet a csirkéivel. Hát ott is tölti az egész nyarat. Az őszt is. Csak télire kerül haza: be a dróthálók alá.
Tehát félesztendőnél több időt töltött távol. Félév alatt minden állat elfelejti az előbbeni állapotát. A ló, a tehén, a disznó, három nap alatt megszokja az uj helyét, a kutya is két hét alatt. Nem tudom: hogyan viselkedik egyikmásik félév mulva a régi helyén.
A mi tyúkunk másnap már a nagykertben volt látható. Ugyanazon nap a régi kerülőkkel beosont a konyhába, be a sütőkemence aprófái mögé, és a régi fészkén tette le a tojását.
Hát mégiscsak van valami ugye abban a buta kis tyúkfejben??
De egy másik tyúknak az emlékező-képességéről is van feljegyzésem.
Egy áprilisvégi napon egy vörhenyes csirkét látok a konyhaudvaron, kívül a tyúkkerítésen. Már tollas csirke, de még kicsi. Ott gunynyaszt egymagában. Mingyárt látom, hogy beteg.
Nézem, hát látom, hogy sebes a háta, az egész háta. Irigy vén tyúkok kegyetlenek olykor a csirkék iránt: lehet, hogy ennek a hátáról is azok szaggatták le a tollat. De az is lehet, hogy más a baja.
Kinyitom neki a kert ajtaját: behajtom. Bizony csak alig vánszorog.
S beszólok a konyhán:
- Ez a beteg csirke hadd legyen a kertben. A kis állat ott gunnyaszt tovább a fűben. Néha szétnéz maga körül és csippent valamit, de többnyire csak áll és a válla közé vonja a fejét.
Tán aznap délután történik: egy ásócskával valami lapu-gyökeret fordítok ki. A gyökér mellett kövér giliszta kerül napvilágra.
- Ugyan megenné-e az a csirke? Odaviszem neki az ásón.
Félre hátrál, de a gilisztát is meglátja: elkölti.
Másnap hogy megint sétálok, meglátom a csirkét. Gunnyaszt egy virágágy mellett. Fogom az ásót: a kert elején van egy nyirkos rész, kifordítok onnan egy nyomásnyi földet. Van benne giliszta három is.
Viszem a csirkéhez.
Megint hátrál, de elkölti a gilisztákat. Ások még neki.
Már nem hátrál, hogy hozzáviszem, sőt érdeklődéssel nyujtja a nyakát.
A következő napon már, hogy fogom az ásót, a csirke már megindul és jön utánam. Néhány lépésnyi távolságból nézi, hogy hol ások. Ahogy kifordítom a földet, odasiet és ott szedegeti ki a csemegéjét.
Már nem fél tőlem.
A következő napokban már akkor is jön utánam, ha nincs nálam ásó. Ha ások neki, odaáll és érdeklődéssel kandikál: mi fordul elő?
Időközben a háta szépen bevarasodik, egyre elevenebb, növésnek is indul, később kapargál is. Nohát akkor már letelt a gyöngyidő: mars vissza a tyúkudvarkába a többi közé!
Nem foglalkoztam többet vele. Elutaztam, elfelejtettem.
A következő év tavaszán történt: Márciusban és április elején szabad a tyúkoknak a kert. Bogarásznak is nagykedvvel.
A tavasz elején külföldön jártam. Mikor hazaérkeztem, már zöld volt a pázsit, s virágzottak a barackfák. Másnap reggel, hogy kilépek a kertbe, a négy-öt tyúk, elfut tőlem. A kert egy távolabbi részéből azonban egy vörhenyeges szakálas totyakos tyúk nyargal egyenesen felém. Az első pillanatban azt véltem, hogy valaki a kerítésnél megriasztotta. Azonban a tyúk egyenesen nekem jön.
Ismeretlen tyúk... Nem értem.
Azonban eszembe villan: hátha ez volt az a kis sebeshátú csirke?
Fogom az ásót. A tyúk követ.
Amint leszúrom az ásót a nedves földbe, a tyúk odaáll és érdeklődéssel kandikál az ásóra, ahogy vele a földet fordítom.
El nem hinném, ha másvalaki beszélné, hogy egy tyúk csirkekorától eszében tartja: kicsoda, mit és hol ásott neki? hogy annyi ember közül megismeri ki a jótevője s bizalommal és örömmel fut hozzá olyan nagy idő elmultával.
Dehát persze csak efféle irányokban nyilvánulhat a kis szárnyasnak az okossága. Már annyi esze aztán se neki nincs, se a társainak, hogy p. mikor nagy darab kenyeret, vagy liceumgallyat, vagy dinnyeszeletet kap, ráállana, lefogná mikor eszi. Könnyebben megehetné, ha ráállana. De nem áll rá, hanem ide-oda vagdalja, beporozza vagy besározza, s ha nem törik vagy szakad könnyen, vagy felfordul, otthagyja.
Csak a szemük különb minta miénk, vagy a kutyáé, macskáé. A madarak egyáltalán nem szorulnak Calderonira.
Megtörténik például, hogy a kakas néha valami különösen kísértetiesen kirrent.
Minden tyúk megriad. Bokor alá vagy födél alá szalad valamennyi.
Nézem : mi történt?
Nem látok semmit. Csak percek mulva tűnik elő a magasságban egy kis fekete ijjforma szárnyas: sas vagy héja. De még csak olyan kicsinek látszik mint egy kettévált köménymagvacska.
Egy márciusi napon megint ölnivaló csirkéket vett az anyám. Ahogy kieresztették őket az udvarra az egyik sárga jérce föltűnt nekem: szakálforma tollazat volt az álla alatt s a magatartásában volt valami hetykeség.
- Kár lenne elpusztítani azt a csirkét, - mondottam az anyámnak, - ez ha felnő hát amilyen szakála van még tán ember is lehet belőle.
Hát egy-két hónap múlva takaros tyúkká fejlődött a jérce. A szakála teljesen kinőtt. Széles nagy szakála kerekedett az álla alatt fel egészen a füléig, ahol széjjel-bokrosodott a szakál mint az öreg emberek szakála, akik borbélyollónak nem engedik át ezt a díszöket. Olyan volt mint valami őseire büszke vörös szakálu táblabíró.
Azon a nyáron hat tyúkot tartottunk. Nem is szokott több lenni soha. Nappal a hat tyúk künn bogarászott a páston, este meg szépen beült mind a deszkából készült tyúkházba. Nem volt velük semmi gondunk.
Hanem egy reggel csak öt jött elő a reggelire.
- Hol a hatodik?
Az bizony ott fekszik a tyúk ól földjén: a nyaka át van harapva.
Menyét volt-e vagy görény? - ma se tudjuk. A deszka mellett megtaláltuk a bejáróját. Azt persze be is csináltuk, tőrrel is elláttuk, hogy ne legyen máskor veszedelem. De fölösleges volt a munkánk: a tyúkok nem mentek be többet hajlékukba. Se csalogatás, se seprő nem használt. Széjjel futottak mikor azt látták, hogy megint ott kellene hálniok. És azon az éjszakán szanaszét aludtak a kerti fákon.
És ez a félelmök nem szűnt meg se másnap, se harmadnap: mégcsak közelébe se mentek többé a régi hálóhelyöknek.
Ha valaki más beszélné nekem ezt a történetet, a fejemet ráznám rá:
- A tyúknak nincs annyi esze, hogy napokig emlékezzék akármire is. Hiszen mindennap látja mikor a konyha előtt elvágják a testvére nyakát, s nem is éjszaka, hanem világos nappal, ott a többi tyúk szemeláttára. No bizony nincs ostobább állat a föld hátán ennél.
De hogy ez nálunk történt, azt kell mondanom, hogy nem értem mért fél a tyúk a gyilkos állattól és hogy mért nem fél a gyilkos embertől?
Persze ha pap volnék, mingyárt meg tudnám magyarázni az ájtatos olvasóknak, hogy íme ebből is kitetszik a Teremtő végtelen jósága és bölcsessége. A tyúk aláveti magát a konyhakésnek, mert arra van teremtve, hogy az embernek eledelül szolgáljon.
De én Uram Teremtőm mit eszik akkor a görény meg a menyét?
Hát hogy el ne vaduljanak a háztól, a cselédünk napalkonyatkor létrát támasztott az udvaron álló szederfához és az egyik tyúkot föltette a fára.
A tyúk elfogadta a szállást. Ide-oda ugrált az ágakon, míg végre az egyik mesze kinyuló ágat, amelyik a konyha felé hajolt, alkalmatosnak találta arra, hogy ott háljon: elült.
A többi az udvarra szórt kukoricát szedegetve, fel-felkacsintott a fán elhelyezkedő testvérre, és egynehány perc mulva megindult egyik a másik után: felugráltak nehézkes tottyos ugrálással a létra fokain és elültek a befelé nyúló ágon szépen egymás mellé.
Csak a szakálas tyúk nem ment fel közéjök. Az ha feltették is leszállt és nekirepült az ablakoknak. Boszusan kottyoltott és szaladgált ide-oda. Ha feltették is a fára, lerepült. Utóljára is inkább egy kerti barackfán töltötte az éjszakát, hogysem odaüljön a szederfára.
Másnap estefelé megint megkezdődött a nyugtalankodása, elégedetlensége. A barackfa se kellett már neki. Minden áron be akart jutni a szobába.
El kellett fogni. Így zárták el erővel egy kis ketrecbe. És ez az akaratoskodása mindennap ismétlődött.
- Most már meg kell ölni ezt a tyúkot, -mondottam boszusan.
- Ne bántsuk, - szólt az édesanyám, olyan jó kis formás állat. Majd felszokik kicsinyeskint ő is a többi közé.
Egy délután az édesanyám látogatóba ment valahová. A cselédünknek is dolga volt valahol. Én az erdőt jártam. A ház üresen állt.
A nap már leáldozott mikor hazaérkeztem. Még nem volt otthon senkise. Az ablakok látom, hogy be vannak zárva, csupán az előszoba ablaka van kitárva. Oda szoktuk tenni a kulcsot, mikor mindnyájan elmegyünk.
Hát ahogy kinyitom az előszobát, megkottyanik ám a fejem fölött az én szakálasom. Felpillantok, hát látom a homályban is, hogy ott ül a cudar az én szememfényénél drágább növénygyűjteményemen a szekrény tetején, a szép nagy élére állított folio-köteteken, amiket azért tettem oda, hogy szellős helyen legyenek.
No nem tudom hogyan történt, de a harag akkora lángot vetett bennem, hogy amint megpillantottam, egyszerre agyon is akartam csapni. Én bizony akkorát vágtam rá az esernyőmmel, hogy az esernyő vaspálcája meggörbült.
Mondom hogy agyon akartam csapni.
A tyúk ijedt burranással röpült ki az ablakon.
A harag sötét káprázatában állottam ott egy pillanatig. Én a tyúkféle állatokat sohasem szerettem: csúnya, lármás, tisztátalan állatok. De most mégis egy lesujtó érzés remegett át rajtam. Éreztem, hogy embertelenséget követtem el.
Mert az ember nem a bárón kezdődik, hanem azon a ponton, mikor megszűnt brutális lenni. Az állat mind brutális. A civilizálatlan ember is brutális, mert állat. A gyermek is brutális, mert az emberi lélek nincs még benne kifejlődve.
De íme sem állat, sem civilizálatlan ember, sem gyermek nem vagyok, s micsoda buta feldühödés vett rajtam erőt! Hát hol voltam én abban a pillanatban? S ki volt az, aki az én karommal cselekedett?
Nehéz, rossz érzés fogott el, szégyen és fájdalom, hogy azt a kis ostoba, védtelen állatot annyira megütöttem.
Mit tudja az, hogy mi az a herbárium? Mit tudja az, hogy mi a tisztaság? Ő szegény fél az éjjeli ragadozótól és az ember oltalmát keresi.
Az ember jó, az ember enni meg inni ad a tyúknak. Fészek van nála tojásra, költésre, védelem a sötét éjszakában. Hát hova huzódjék, ha nem az emberhez?
Bementem a szobámba, de a zárt ablakon át is percekig hallottam a tyúk elszűnő, meg-megújuló panaszos kiáltásait, olyan hangokat, aminőket tyúktól még nem hallottam. Hasonlítottak ezek a hangok az emberi zokogáshoz.
Elmondtam este az anyámnak, hogy mi történt. Jól esett volna, ha lepirongat, mint ahogy gyermekkoromban tette, mikor meg kellett igazítania cselekedeteimben. De az időváltozást érlel az anya meg a fiu kapcsolatában is. Ő csak a tyúkon sajnálkozott.
Én nem tudtam aludni se.
Mert hogy a tyúkot hiába hívták s keresték még lámpával is a kertben, azt gondoltam hogy elpusztult. Micsoda nagy szenvedésben pusztulhatott el a nyomorult kis állat! Hát mivel is vagyok én különb a hóhérnál!
De csak előjött másnap reggel. Előjött sántikálva. Odabillegett-baktatott a konyhaajtó elé és nézett be szomorúan.
No aztán azt végignézni, ahogy az anyám az ölébe vette, sajnálgatta, s megcsókolta a fejét, az elég volt nekem egész napra.
A tyúk hetekig sántított.
Az anyám azt mondta, hogy odaajándékozza valami szegény embernek, mert nem fog tojni többé soha.
- Hát mindegy, - feleltem. Ne ajándékozzuk el: legyen nyugalomban, mint az emberi rokkantak, tartsuk el holtáig.
És napról-napra szórtam neki a szemet, hogy magamhoz engeszteljem. Azt szerettem volna, hogy az én kezemből is egyék és hogyha szólok neki, hozzám jöjjön. De a tyúk ha engem meglátott, sietve sántikált tova és csak messziről nézte, hogyan lakmározik a többi az én kezemből.
Azóta egy esztendő múlt el. A szakálas tyúk kigyógyult a sántaságból, egyszer már csirkéket is nevelt. Olyan szelíd, hogy mindenkinek meglibben, aki csak feléje nyúl, csak engem kerül még mindig, s nem jön hozzám se szép szóra, se ételért.
A tyúk-szimpatiáról is van följegyzésen. Egy tavaszi napon ott kapargáltak a tyúkjaink a nagy-kertben a lugas körül. Látom ám, hogy egy paprikaszín-vörös tarajú kendermagos idegen tyúk buvik át a kerítésen, s a mi tyúkjainktól tíz-tizenöt méternyi távolságban szedeget. Én az első tavaszi nap melegében sütkéreztem ottan s még egy óra mulva is külön láttam az idegent.
Érthető: az idegen tyúkot nem türik maguk kőzött az összeszokottak, de az idegen se kivárakozik olyan társaságba, amelyik nem az övé.
Egyszer aztán látom, hogy valamennyi ott sütkérezik a méhes előtt. A fehér tyúk fürdik. A többi tollászkodik. Köztük van az, idegen is, mintha mindig velük élt volna. És talán beszélgetnek.
De ha nem is beszélgetnek, látnivaló hogy az idegen tyúk összebarátkozott a mieinkkel. Belékívánkozott a társaságukba, és a mieinknek nem volt kifogásuk a személye ellen.
Micsoda vonzalom egyesítette őket, ha nem a barátság? Hiszen ezek nem úgy vannak, mint az emberek, farkasok és marhafélék, hogy a veszedelem ellen keresnének biztonságot a társulásban. Ezek, ha veszedelem van, egymást nem védik, hanem annyifelé futnak széjjel, ahányan vannak.
Az öt tyúk napestig együtt volt. Este a kendermagos elvált tőlük. Ha összebarátkoztak is, tudta, hogy a mi házunk nem az ő otthona: hazasétált.