Szántóvető s fiai
szerző: Péczeli József
Egy paraszt feküdvén halálos ágyában,
Gyűjteté gyermekit gyászos szobájában.
Hogy testamentomot javairól tégyen,
S míg el nem költözne, tőlük búcsút végyen.
"Gyermekim! mond nekik, látom közel végem,
Megmondom hát nektek minden tehetségem.
A mi pénzecském volt, felét a szőlőben,
Más felét rejtettem ott kinn a mezőben.
Hosszú ásót kapát vegyetek e végre,
Ássátok mind kettőt egy lábnyi mélységre;
Az elrejtett kincset így megtaláljátok,
S gondos atyátokat akkor megáldjátok."
Atyjok holta után fiai így tesznek,
Egy-egy singnyi ásót kezeikbe vesznek.
A mezőt, a szőlőt négy ízbe felhányják,
Testök vércseppjeit egyikben sem szányják.
A mezőn a kincset hogy meg nem lelhették,
Azt tiszta búzával jókor bevetették.
Az apjok pénzére így rá nem akadtak,
De bő szüretjök lett, s gazdagon arattak.
A testamentomnak megérték erejét,
Hogy kiki dolgozza serényen mezejét.
Így izzadásának uzsoráját veszi,
Mert a jól szántott föld őt gazdaggá teszi.
Az arany bányának ritkán van ideje,
A szántás a pénznek az igaz kútfeje.
Szegény s vak ország az, s közel enyészete,
A szántóvetőnek hol nincs becsülete.
Hajdan egy Cátóban s egy Pomponellában
Szántóvetőt látott a világ Rómában.
A chinai császár egyszer esztendőben
Százezer paraszttal eszik egy mezőben,
Tudja hogy a szántás legfőbb gazdagsága,
S míg az becsben leszen, boldog lesz országa.
Be szép volt a világ, míg diktátort talált
Róma az ekénél, s Boáz a szérűn hált!