Struccpolitika
szerző: Kosztolányi Dezső
Szívfacsaró látvány ez a sok munkanélküli.
Hasznos, képzett emberek lézengenek köröttem, lógatják a kezüket, alszanak az utcapadokon. Senkinek se kellenek. Naponta írásbeli bizonyítványt kapnak arról, hogy fölöslegesek a világon. Nehéz ilyesmit elviselni.
- Mit törődik vele? - feddett az orvosom. - Ezen sem ön, sem én nem segíthetek. Talán más se. Kár tehát idegeskednie. Teljesen hiábavaló. Menjen pihenni. Szórakozzék kicsit. Ne törődjék vele.
Megfogadtam tanácsát. Tényleg, legokosabb nem látni azt, ami fáj.
Elutaztam egy fürdőhelyre. Beledugtam fejemet a homokba. Struccpolitikát űztem.
Ragyogó délután érkeztem meg. Az ég kék volt, a víz zöld.
Elégedetten vettem tudomásul, hogy itt általában minden az, ami. Például a tó itt tó volt, és a tónak nem kellett teknőnek vagy mosdótálnak lennie. A fa is fa volt. Mindegyik fának volt állása.
Állástalan rigót se láttam. A rigók - akár hiszik, akár nem - mindnyájan mint rigók fütyöltek az erdőben. Sőt a kutyák is futkároztak, ugattak, megmarták a nyaralók gyermekeit. Szóval teljesítették kötelességüket.
Épp ezért kitűnően mulattam.
Másnap reggel bekopogtatott szobámba egy fiatalember, aki cirkuszi egyenruhába volt öltözve.
- Alázatos tisztelettel - köszöntött, azzal az új divatú üdvözléssel, mely mindjárt fölforralja vérem, mert nem fér a fejembe, miért viseltetik egyik ember a másik iránt minden különösebb ok nélkül "alázatos tisztelettel".
- Mit akar?
- Méltóztassék talán cirkuszjegyet venni.
- Nem veszek.
- A legalázatosabb tisztelettel esedezem. Én vagyok tudniillik a cirkusz szolgája. Sajnos, most ebből kell élnem.
- Különben micsoda?
- Kertész, de a mai szomorú viszonyok között...
Minthogy még soha életemben nem láttam olyan kertészt, aki cirkuszszolga lett volna, sietve vásároltam egy cirkuszjegyet.
Ettől kezdve azonban nem mertem a kertészre tekinteni, aki a parkot ápolta, mert attól tartottam, hogy ő meg állástalan cirkuszszolga.
Délben egy rendkívül rokonszenves, magas, szőke pincér szolgált ki. Worcester-mártással kínált. Meglepődtem, milyen hibátlan angolsággal ejtette ki ezt a szót.
- Angoltanár vagyok - rebegte, mikor borravalót adtam neki -, angol-német szakos. Londonban és Berlinben tanultam. Négy éve "elkészültem", a szó legszorosabb értelmében. Egyelőre, úgy látszik, még pár évet kell várnom kinevezésemre. Négyszázan vannak előttem, idősebb kollégák, sokgyermekes családapák is.
Délután arról értesültem, hogy kávéházi pincérem a békében egy erdélyi városban főispáni titkár volt. A főpincérről semmit se tudtam meg, de abból, hogy oly villámgyorsan számolt, azt következtettem, hogy legalábbis a felsőbb matézis egyetemi professzorával álltam szemközt.
Őszintén szólva, undorodtam ezektől a lángelméktől, akik kivétel nélkül több diplomával rendelkeztek, több nyelvet beszéltek, s tudtak kettős könyvvitelt, gyorsírást és gépírást is. Végre nem bosszankodni jöttem ide, hanem üdülni, felejteni. Hacsak tehettem, elkerültem őket, futottam előlük.
Estefelé kisétáltam a tópartra.
Ott egy motorcsónak vesztegelt.
Benne a csónakos ült, valami őszbe csavarodott, elhanyagolt alak, mezítláb, csíkos hálóingben, rongyos téli nadrágban, melyet vastag cukorspárgával kötött dereka köré.
- Mehetünk, barátom? - kérdeztem tőle.
- Igenis, parancsára.
Benn a tó közepén üdvözöltem a szabad természetet, a hegyeket, a csillagokat, melyek fönn az égen örök állást kaptak.
Már-már boldog voltam, mikor a motor egyszerre pukkant: bedöglött.
- Na - idegeskedtem -, most itt alhatunk.
- Kegyeskedjék teljesen nyugodtnak lenni - szólt a csónakos. - Csak egy kis motorhiba. Tüstént kijavítom.
- Hát maga ért hozzá?
- Hogyne, kezit csókolom - mondta. - Végzett gépészmérnök vagyok, kezit csókolom.
Éjszaka lidérces álmom volt. Azt álmodtam, hogy Rubens mázolja ki szobámat, és királyok tisztogatják cipőmet. Reggel hazautaztam.