Strófák (Bálint György)
szerző: Bálint György
Kezdetben teremtette az Isten a világot,
Azután jött automobilon a vezérigazgató,
És megvette az egészet.
Egymásba hullottak a távolságok,
A rádió-jazz nem hagyta aludni
A tigriseket a dzsungelekben,
A fiatal könyvelő letérdepelt a vastrezór előtt,
Így szólt : „Életünket és vérünket”,
És reszketőn borult a folyószámlakivonatra.
Pedig az asszonyok szépsége nem fakult ki,
A tél nem gyilkolón hideg,
A nyár nem őrjítőn meleg
És piros dombok és szikrázó, zúgó városok
Szépek az alkonyatban,
És bérkaszárnyák égbe és föld alá vesző
Rétegei között,
Az antennák és kábelek között,
Surranó árnyak néha furcsa ünnepeket ülnek.
De reggelenkint sár vagy dér vonja be
A rohanó sínek csillogását
És apró, piszkos márványlapok fölött
Kopasz fiatalemberek üres feketét reggeliznek ebédre…
Három ember nyitva hagyta a gázcsapot,
És a pattanásos arcú gépírókisasszony,
Aki Conrad Veidtbe szerelmes,
Megelégednék már pocakos kollégájával is,
„Házasság lehetséges” alapon.
Mert az elnyűtt és fényesre kopott vágyak
Már mind a zálogházban vannak.
Én nem tudom, hogy mit akarok,
Te sem tudod, hogy mit akarsz,
Pedig mindnyájan nagyon fiatalok vagyunk,
A ránk épített vasfalak, írógépek, zsákok,
Autók, szószékek és közérdekek alatt,
És az undor és gyűlölet között időnkint nőkre gondolunk,
És emlékezni szoktunk, de nem tudjuk mire.
És csak a husángok énekelnek,
Csak a verések visszhangoznak,
A harangok impozánsan konganak a semmibe,
És háromszor egy nap, mély meghajlással
Ezt kell mondani:
„Alászolgája, vezérigazgató úr,
Hogy méltóztatik?”
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!