Stefan Zweig: Ámok
| Stefan Zweig: Ámok szerző: Halász Gábor |
Folytonos fülledt izgalom, paroxizmusig fokozódó láz Stefan Zweig novelláinak alaphangulata. Olvassuk és egyszerre nehezen lélegzünk a fojtott levegőben, ahol szédítő a forróság, őrjöngők a vágyak, tobzódik a tömeg és halálosan beteg az egyén. A fokozás helyes és hasznos írói eszköz, Balzac legszebb hatásait ezzel érte el. De Balzacnál az emberek, indulatok, helyzetek a maguk egyéni valóságában nőnek hatalmassá és mert a kezdeteket is látjuk, átérezzük a feltörés ellenállhatatlan lendületét. Stefan Zweignál hiányzik az egyénítés és hiányzik az átmenet; alakjai rájuk erőltetett, eltorzulásig túlzott és örökösen egyforma szenvedélyek bábjai. Az első novella (Ámokfutók) még megtéveszt fűtöttségével, de a következőkben már unalommá bágyad a figyelem ; nincs egyhangúbb, mint a folytonos feszültség. A stílus is erőteljes, de fárasztó, mint a gőzkazán szüntelen dohogása. A sorsdöntő véletlenek, életkizökkentő hangulatok, rejtelmes irányítások és makacs elhatározások egész tömege sem tud levegőt teremteni az elbeszélések hősei közé. Lépten-nyomon halálos problémává súlyosodik számukra az élet, de kívülről hordozzák ezt a problémát, mint zsákhordó a terhét. Céltalanul rogyadoznak a súly alatt, míg az író azt hiszi, hogy belső láztól sorvadoznak és elégedetten néz reájuk : micsoda emberek ezek, akik szeretnek, lobognak, gyötrődnek, elégnek! Nem is emberek, nem tudnak azzá lenni. Nem az egyoldalúság a baj. Dickens legjobb alakjait egy kiragadott tulajdonság állandó kiélezése teszi feledhetetlenné. A módszerben és a végrehajtásban a hiba. Nem tudatosan nagyvonalúvá egyszerűsített, hanem tökéletlenül összerótt figurák Stefan Zweig emberei. Nem klasszikus áldozat, de romantikus tehetetlenség, formálni nem tudás teremtményei. Persze sokan azt állítják, hogy az alkotás hevületében az író sem ügyelhet alakításra és ezeknek az tetszik, ha tűzokádóként dobálja ki magából mondanivalóit, tüzet, ködöt, szennyet vegyesen, mert életre van szükség. Elfelejtik, hogy a formálás munkája, a feladat leküzdése mennyi eleven energiát rejtett a kész alkotásba és hogy mennyivel élőbb egy hideg márványszobor, mint egy kihűlt lávatömeg. Stefan
Zweig emberei tönkremennek, vagy olykor, ami még rosszabb, újjászületnek. (Vajjon miért nem tudnak rendesen élni?) Friedrich Michael von R .. . báró, a bécsi társaságok ünnepelt gavallérja, aki már csak az unalom megszokottságával élte korlátok és formaságok közé szorított életét, egy különös éjtszaka a Praterben ráébred az élet igazi értelmére. Mi történt vele? Leült egy kispolgári asztalhoz, ahol eleganciájával elfojtotta a vidámságot és ahonnan szégyenkezve menekült, csatlakozott egy végkép elzüllött utcalányhoz, megzsaroltatta magát a leány csavargó barátaitól. És az eredmény? 456 Boldog, mert emberibb lett az író szerint ; emberibb, mert nem tesz különbséget jó és rossz, erény és bűn között, nem kötik többé értéktelen külsőségek ; emberibb, mert határtalan részvétével felolvadt embertársaiban. És nem érzi egy percig sem, hogy a mélyben ugyanazokkal a «hiábavaló» korlátokkal találkozott, amelyek ellen ő lázadozik, hogy ugyanaz az osztály- öntudat, az egybetartozók, egyszőrűek természetes érzése mozgatta a vasárnapozó munkáscsaládot, majd a csavargókat, mint őt magát és társait, hogy az idegeneknek, betolakodóknak könyörtelen kirekesztése érvényesül a társadalom legmagasabb és legalacsonyabb rétegeiben is. És hogy ködös humanizmusa épolyan értelmetlen, mint az a suta gesztus, amellyel feltámadását kíséri: a hajnali utcán két kézzel szórja szét a pénzét. Stefan Zweig emberibb embere szétfolyóbb, színtelenebb és együgyűbb, mint a régi volt.