Stanzák egy trafikoslányról
szerző: Tóth Árpád
Ó, a hajnal! fehér felhő kar-ingben
S biborban, új és fénylő kezdetek
Szent papjaként jő, s őt köszönti minden
Szelíd s halk áhítattal, reszketeg:
Hát én, ki a vak utcákon keringtem
Szívem csitítva, mely üres, beteg,
Mint várjam őt, ki úgy emeli zengve
A napot, mintha arany-szentség lenne?
A felszikrázó útakat taposván
A víg városban hallgatag ödöngök, -
Egy boltajtóban vézna trafikoslány
Áll, árva, bús ürgécske, kit kiöntött
A fény, a forró arany-árvíz, s most tán
Mereng a szépült fák s arany göröngyök
E reggelén; s kis álmán érzeleg -
S szólnék hozzá: Testvérkém, értelek!
Szólnék: Testvérkém, mondd, hát jó a fény?
Az arany hangyák, mik bizsergőn bújnak
Halvány bőröd alá? s az új remény,
Mely most, mint rezge fénysáv bús lebújnak
Oldván, úgy csillog a szív rejtekén,
Hogy hátha már derűt hoz ez az új nap,
S ma minden messzi emlék s távol álom
Ragyogni ömlik össze üdvre válón?
Testvérkém, szertelen és mégis olcsó
Kis vágyaid, míg meghatottan nézlek,
Találgatnom most bús lelkemmel oly jó:
Hát mit vársz? esküvőt? vagy ami még szebb
S merészebb: tán kalandot? szívet oldó
Mosolyát egy szép, divatos szinésznek?
Vagy tiszta rajzzal ring föl, mintha nemrég
Vésted volna szivedbe, némely emlék?
Első szerelmed tája tán? - egy kedves
Dombhát s vén útja, mely lomhán ivel,
Nagy, mélyzöld fenyvek friss esőtől nedves
Árnya s az ég fönn, szép felhőivel?
A régi séták? - hogy reá ügyet vess,
Leste az ifjú, - szép volt? - s hogy kivel
Viteted holmid, s kinek akarod,
Ha meredek jön, nyujtani karod? -
Úgy, csak merengj, kivel most szótlanul
Csevegnem jó volt, kicsi trafikoslány,
S ne érezd, mint én, hogy ragyog, de múl
A dús perc, és a szívbe sohse mos tán
Mély medret a derű, csak szétlapul,
Mint fáradt gőzü, beteg aranyposvány -
Isten veled! - és rám se nézz, míg loppal
Megyek, s lomhán elnyel a józan nappal...