Spartacus
| Spartacus szerző: Juhász Gyula |
Mint a shakespeare-i tragédiák utolsó jelenetében, mikor a gyászdobok pörögnek és sort lőnek, barát és ellenség egyaránt mélyen megrendülve állanak meg az új Spartacusnak, a nagy Liebknecht Vilmos nagyálmú fiának, Liebknecht Károlynak porba hanyatló teste fölött. Itt is el lehet mondani a shakespeare-i igéket, amelyek a tragédiát a kiengesztelődés tiszta magasságába emelik: Ez férfi volt! És ugyanez a tiszta, hódolatos zászlóhajtás méltán kijár a nőnek is, aki Luxemburg Róza volt és hősi halottja lett egy eljövendő, új világnak.
Vannak különös héroszok, zsenik vagy fanatikusok, Don Kihóték akik későn jöttek, akik egy leomló trónus szakadó kárpítja alatt akarják forró fejükre tenni a képzelt diadal aranykoronáját. És vannak tragikus nagyságok, akik korán köszöntik az új napot, amely még a fekete és vörös horizont méhében szunnyad; tragikus nagyságok, akik az álmok délibábját a lángoló meggyőződés erőszakos lendületével akarják beleépíteni az ugarba, amely ideálokért elpusztult vértanúk hekatombájától termékenyül.
Liebknecht Károly, a germán Spartacus, a korán érkezők közül való volt. Most a halottak élén lovagol már, a túlvilági vörös gárda élén, amelynek dicső és vérbíboros seregében a mi Dózsa Györgyünk és Martinovicsunk, a germán lázadó Hutten, a prágai Husz, a latin Giordano Bruno és Henri Etienne, Ferrer és Jaurès vitézkedtek, míg éltek és győzedelmeskednek halottaikban.
Mert Liebknecht Károly, bármit mond a rágalom és a ferdítés, amely egy kissé rosszkor érkezett a megdicsőülés komor pompájú órájában, mondom, a nagy Liebknecht nagyálmú fia egész és igaz Ember vala világéletében. Aki két ízben szenvedett kemény várfogságot, mert szembeszállt a militarista imperializmussal és annak egyik látható és hallható fejével, aki mindig a háború ellen beszélt és cselekedett, nemcsak a fegyveres béke idején (például 1912-ben Budapesten is), de a diadalmi mámor legvilágosabb és leglobogóbb napjaiban is, mikor bizony, valljuk be őszintén, Scheidemann és társai a Császár, a Császár hű szocialistái voltak, ez a Liebknecht igenis valódi hőse volt a maga eszméinek, ha a terrort elítéljük, ha az erőszakot minden formájában és minden oldalon igaztalannak és oktalannak tartjuk is. Az ágyút szerintünk éppen úgy nem használhatja jogosan a pacifizmus elvei szerint a békecár, mint a szociáldemokrata.
A Liebknecht Károly átlőtt testére és elszállt szellemére tehát csak egy dobhatja a tiltakozás kövét, az, aki az osztályharc minden taktikáján, az erőszak minden formáján túl buddhai, krisztusi vagy tolsztoji evangélium magasságaiban érez és gondolkozik, aki túl minden pártpolitikán és földi érdeken, az Ember legszelídebb és legtökéletesebb ideálját valósítja meg önmagában, aki a megváltás isteni művét saját magán már véghezvitte.
De, ti burzsoák és szocialisták, ti polgárok, munkások és katonák és mi mind, mind, mai nemzedék, az emberiség legszörnyűbb vérbűnének önkénytelen részesei és áldozatai, mindnyájan hajtsuk meg mélyen lobogónkat - akár nemzeti zászló, akár vörös lobogó - a lángoló Berlin szürke szerdáján a maga vérében elhanyatló Liebknecht Károly és Luxemburg Róza - a halálban és dicsőségben egyesülő férfi és nő - ravatala előtt. Korán jöttek, erejükön és erőnkön fölül akartak, forradalmi mámoros Phaetonjai a nagy Vörös Szekérnek - ezért estek el!
De érettünk estek el és a jövendőért, az Emberért, hogy egyszer majd, végre, valamikor, egészen szabad és boldog legyen. Tegnapelőtt börtön, tegnap rágalom, ma halál, holnap halhatatlanság, szobor és milliók kegyelete várja őket. A szegény és szerencsétlen emberiség pedig tovább megy, lohol, kocog vagy rohan a jólét és szerencse ködös és örök álmai után...