Sors és érzelem

Sors és érzelem szerző: Tisza Domokos

Tudod, midőn mint gyermekek
A lomb alatt csevegtünk,
És minden tárgyról örömet
— Mint méhe mézet — szedtünk?
Beszéltünk arról, a mi van,
S arról, mi lesz is, — vidoran. —
Szőttünk együtt jövendőt,
Szépet s biztos jövendőt.

Te — akkor is már nyugtalan —
Vágytál sorsod köréből,
Kitörni vágytál untalan
E honnak szűk öléből.
Tengerre ki, hol a vihar
A partról partra átrival,
S ott, távol napkeletnek,
Álmodtad éltedet meg.

Én mint jámbor, szelíd fiú,
Mondám, maradjunk itthonn.
Idegen föld oly szomorú...
Itt élhetünk jól, s bizton.
De, te csak bérczen, tengeren...
(És nem mondád, hogy jer velem!)
Te, zajban, egymagadban,
Én véled nyugalomban.

Im az idő a mint futott,
Sorsunkat megcserélte,
Neked az otthon s csend jutott,
Én meg hánykódom érte.
De én a messze tengeren
Most is szeretlek kedvesem!
De te a csend ölében
Most sem szeretsz cserében!