Soroksár elsiratása
| Soroksár elsiratása szerző: Cholnoky Viktor |
Bizony, engem semmiféle kellemes emlék nem köt Soroksárhoz. Azt sem tudom, rendezett tanácsú város-e, avagy csak nagyközség, soha a határát sem láttam, és most mégis siratom. Sőt: a soroksári kenyér kellemesnek nevezett savanyúságától mindig kettedszénsavas szódáért üvöltő gyomorégést kaptam, és a soroksári német dialektus tanított meg arra, hogy a "Klingle süsses Frühlingslied" ezüstcsilingelését is transzportálni lehet a hazatérő gulya kolompjának a rekedt hangjára. És mégis, siratni jöttem Soroksárt, nem temetni, akárcsak ha kifordított Antoniusz volnék.
Mert Soroksár él, és Soroksár mégis meghalt. Otthon, a saját maga "Weichbild"-jén belül bizonyára él, és süti tovább a savanyú és Karlszbádot nagymértékben előmozdító kenyeret, de itt Pesten - meghalt. Mint valaha Magyarország medencéjéről a tenger, úgy húzódott vissza Budapestről Soroksár.
Rossz a hasonlatom. Mert a tengert nem lehetett kirúgni a magyar Alföldről, magától ment el, ellenben Soroksárt a székesfőváros tanácsának nem tudom, miféle ügyosztálya vagy mi a manója egyszerűen kilakoltatta Budapest területéről. Nincs többé Soroksári utca, mától fogva Ráday utcának hívják. Más szóval az oktalan és idomtalan névkultusz smokksággal vegyes barbarizmusa megint letörült az amúgy is históriátlan Budapest térképéről egy kevés, de mindenkinek jóleső és senkinek sem ártó múltat. A bürokrácia karon fogta valamelyik Ráday Gedeont - minden valamirevaló Rádaynak Gedeon a keresztneve -, és így szólt hozzá:
- Méltóztassék besétálni ide, ahol hajdan a Két kék bakokhoz címzett vendéglő volt: innen egészen ki a vágóhídig mától fogva öné a terület. A Soroksári utca meghalt, éljen a Ráday utca.
Én pedig elámulok, mint ahogy eltöprenkedem minden utcaelkeresztelésnél, hogy micsoda skorpió vágta logika vezeti a főváros utcanév-gondolkozóbaesőit (azt hiszem, erre külön és jól megfizetett ügyosztály van valamelyik legújabb városházában), amikor konok kitartással arra törekszenek, hogy kiküszöböljenek nemcsak minden hisztorikumot, hanem minden eligazodásbeli kényelmet is Budapest utcahálózatából.
Azt hiszem, hogy az utcák elnevezésének az első és önként és nem hivatalos észből született célja az, hogy eligazítsa a járókelőket. Lehet, hogy nincs igazam. Lehet, hogy kisvárosból felkerült ésszel gondolkozom, amikor azt vélem, hogy a Szent István napjára feltévedő és oly számtalanszor már megforgatott idegen jobban el tudna igazodni a Széna tér meg a Nagyvásártér utca irányában, mint ahogy eligazodik a Kálvin tér meg a Luther utca távolságai között. Elvégre a reformáció történetét még a pürkereci főváros-látogató is ismeri.
Ellenben abban már tökéletesen nekem van igazam, hogy a váltóóvatolást pont tizenkettőig rendezni siető embertől senki sem követelheti, hogy önmagának feleljen jelesre a magyar történelemből, és akkor, amikor a bútorai Bolváry István utolsó hajszálán függenek, mommseni nyugalommal állapítsa meg, hogy Bocskay élt-e előbb, vagy Báthory. És hogy melyiknek az utcája található előbb és hogy melyiknek az utcájában tartják ma az alperesek CLXXIV. számú meetingjüket. Valamint az is felesleges, hogy Klauzál Gábor emlékét úgy őrizgesse nekem a főváros, hogy e szó hallatára minden főkapitányi szigor ellenére a következő gondolat nyilalljon az agyamon keresztül:
- Klauzál? Ühüm. Ez az a bácsi, akin este nem lehet keresztülmenni, ha a feleségemmel indulok útnak.
Mindez azonban még gyerekjáték és csak apró dühöngésre érdemes dolog a Horánszky utca történetéhez képest. Horánszky Nándor tudvalevően a Józsefváros egyik legjellemzőbb utcájában, a csöndes, tökéletes városlogika szerint fejlett Zerge utcában lakott évtizedeken keresztül. Amikor váratlanul és tragikusan meghalt, a város gondolkozóba esői gondolkozóba estek, és meg akarták örökíteni az emlékét. De két pártra szakadtak. Az egyik párt így argumentált:
- Itt van az öreg Karpfenstein. Ez vagy hetven évvel ezelőtt sok telket hagyott a fővárosra, és akkor hálából a külső Józsefvárosban elneveztünk róla egy utcát. De azóta a főváros szerencsétlen telekspekulációkba ment bele, a Karpfenstein-telkek eloszlottak, mint a buborék, és mivel az utcáját úgysem nevezhetjük el Pontykövi utcának, nevezzük el Horánszky utcának.
Az ellenpárt visszafelelt:
- Mi az? Csak nem lakoltathatjuk ki az öreg Karpfensteint? Az ügyet úgy kell elintézni, hogy a pontykő is megmaradjon, és a zerge is jóllakjék.
És elnevezték a Zerge utcát Horánszky utcának. A fővárosnak ugyanazok a kitűnő műfordítói, akik például a Frühlingsfeld nevű pesti háziúrról elnevezett utcát Tavaszmező utcává magyaríták, megfordították a sírjában boldogult Horánszky Nándort is azzal az ízléstelenséggel, hogy az ő évtizedeken át megszokott csendes, nyugalmas Zerge utcáját, ha mással nem, hát legalább a nevével kiforgatták az igaz valóságából.
Ezek azonban még mindig csak szimpla esetek. De most jönnek a duplikátumok, sőt triplikátumok. Például az Arany János utca vagy a Vasvári-Kovács Pál utca, sőt a legújabb Veres Pálné utca is. Nem kívánom Blahánénak, hogy száz esztendeig éljen, hiszen úgyis örökké él, de egészen bizonyos, hogy a fővárosi gondolkozóba esők számára el fog jönni a nap, amikor elneveznek egy utcát Reindl-Kölesi-Blaháné-Soldosné-báró Splényiné-Lujza utcának. Mert ezek a kultúrbarbárok egy darab ihletett márvány vagy becsületes bronz helyett bádogtáblákkal meg az utca sáros köveivel akarnak históriát és megörökítést hozni bele a történettelen és rendszertelenül fejlődött Budapest utcahálózatába.
Másutt szinte féltve őrzik a történetet, a múltat, ami szent jogú a város köveiben. A Szajna Új-Hídja ma is Pont-Neuf, pedig IV. Henrik építtette, London utcái a Plantagenet-korból kapták a nevüket, Marseille-ben a régi kenderáztató nyomán támadt csodás esplanade-nak a neve ma is Cannebière, Nürnbergben, Aachenben, Frankfurtban védik, féltik, óvják mindazt, ami visszaint a múltba.
Valami egészen logikus bolondság tehát tőlünk, hogy mi még azt a piciny kis fejlődésemléket is ki akarjuk irtani Budapestből, ami eddig benne volt. Mit nekünk Soroksár, mikor itt van Washington, akihez bizonyára több közünk van; mit nekem Kossuth Lajos szobra, amikor megállhatok a Kossuth utcán, és kedvemre bámulhatom a Hatvani-kaput...