Sopron tájékához

Sopron tájékához szerző: Kis János

Szép vagy Sopronnak zordon hegye völgye, hol ormos
   Rengeteged feketül, s bérceid árja zuhog;
Szebb vagy, apró halmok s térek vegyülése, kalászszal
   S szőlővel nevető hesperi kertje te, még.
És te, mikép emeled, mint tágítod ki szorongó
   Lelkemet, o Pannon tengere, Piso vize!
Édesen elmerülök szép álmadozásba, dicső táj,
   Hogy ha kebledbe csal a Flóra-szerette tavasz.
A természet ezer díszét bámulva csudálom,
   S arcomon aggságim ránca reményre derűl
A falak eltemető tömlöc módjára rekesztnek,
   S ott, valamerre szemem néz, rabi láncra talál.
Itt szabadon levetem vas igámat s aetheri szárnyon
   Repdesek a magas ég végtelen öble körül,
S szent öröm árjai közt érzem, hogy földi sorompó
   Mennyei lelkemnek nem vet örökre határt.
Ott, az alak nyájas, simasága gyakorta hazug máz,
   S angyali formában sokszor az ördög ölel:
Itt, ha mi rám mosolyog, ha mi biztat boldog örömmel
   Kétszeresen s tüstént adja meg a mit igér.
Ott az örök kínok gyászhonja-nevelte tyrannus,
   A fene praktika dúl, s dúlva világot emészt;
Majd nyereség, majd hír s öröm árnyékával igézvén
   Fő s alrendet örök tigrisi harcra tüzel;
Nincsen az a szent lánc, mellyet nem szaggat izekre,
   Nincsen az a szép frigy, mellybe nem ártja dühét.
Általa kalmárság piacává lészen az élet,
   Hol kiki csalni siet, s csalva csalásra tanít:
Itt kegyes édes anyát látok, ki szerette szülöttit
   Emlőjére heves szivvel ölelve veszi.
Itt ezer áldások gazdag forrási fakadnak,
   S tél tavasz ősz nyár lát gyülni belőlek özönt.
Melly nagyok és kicsinyek szomjának lángjait oltván
   Minden örömbimbót édeni szinre kifejt,
Cifrább műhelyeit ha kikémlelem a tüzes észnek,
   Mindenik eszközöket több sanyarásra kohol.
Nemzetek, országok, háznépek alélva remegnek
   Felzúdult tenger mérge veszélyi között,
Kastélyok s kalyibák tüzözönbe borulva lobognak,
   Sírva fut árva nemünk a vad Erynnis előtt:
Csak ti magos bércek, mellyek fel az égbe sietvén
   Minket is elragadó szárnyon emeltek oda,
Csak ti setét erdők, mellyekben az isteni nagyság
   Titkos erőt íhlő szent lehelése suhog;
Csak ti, kies völgyek, hol ezüst forrásnak, enyelgő
   Csergedezések közt, gondokat áltat ere;
Csak ti, dicső szépség-hímezte mezők, hol igézni
   Nem szünik új áldás, gyenge fü, tarka virág:
Csak ti felejtetitek sorsunk sok s durva csapásit,
   Csak ti tetettek szert hív menedékre velünk.