Somlyó Zoltán versei
| Somlyó Zoltán versei szerző: Havas Gyula |
Megdöbbentő az az érezhetően fizikai, ha félreértés nélkül mondhatom, materiális megrendülés, amit a Somlyó Zoltán költészete kelt bennem. Ez a fanyar, túlérett zamatú líra, amelyben a környező világ dolgaiba, a színekbe, tájakba, zengésekbe, életekbe való olvadás, a velük való szoros együvétartozás érzetének passzivitása az öntudat, a különállóság, az egyedüliség, e - legalább látszólag - nem anyagi dolgok végtelen boldogságú fájdalmával valami zűrös, de nagyszerű zavarban jajong össze.
Különös képet látok, ha e versek keltette hangulatnak a vetítésében magam elé képzelem azt az életet, amelyből ez a líra fakad. Talán groteszk a kép: egy bizonytalanul körvonalazott, sötét test, amely elmosódva áll a dolgok rettenetes zivatarának zuhogásában, elfolyva ebben a zengő esőben, amely minden irányból, mint valami középpont felé, hull rá, s magából a testből is eleven, véres szálak gyökereznek kifelé, az egy és végtelen világba, s az egész kép mintha a tömegvonzásnak, az anyag ős energiájának valami torz szimbóluma lenne.
Egy fizikai kísérlet jut eszembe, s nem lényeges, hogy csak homályosan emlékszem rá. Valami lemezfélén vaspor volt, s mikor a lemez alá mágnest tettek, a porszemek megrándultak, megbomlott és kavargott rendjük, és a láthatatlan erő kényszerében az erővonalak irányában helyezkedtek el.
Úgy tűnik nekem, ilyen különös, bomlott zavarban hullnak összevissza mindenek a Somlyó verseiben. Néha csak alig, vagy halványan lehet észrevenni az erővonalak rendező munkáját, de sokszor megrázó és elragadó az a vad és féktelen erő, amellyel egy-egy vers feltörő fájdalma exotikusan gyűrt és kuszált vonalak csoportosításába rántja a földi dolgok porszemeit.
Jelzők és igék, képek, hasonlatok lázas felfordultságban váltakoznak, indokolatlannak látszó egymásutánban kerülnek össze, és sokszor az átmenetek, a képet bővítő figurák egész sorozata marad ki. De csak kimarad, s nem hiányzik, nem hagy hiátust maga után. Idézem azt a nyolc sort, amely a legintenzívebben megmaradt bennem, amelyet a legszebbnek, mert jellegzetességében legszuggesztívebbnek tartok:
"...Látnod kellene: hogy ér meg szememben
ezer fürt dús szőlő s hogy ég
a váradi vörhenyes hegyeknek mellén
sok régi nyomunk egyre még.
Látnod kellene: hogy húz a Kőrös,
hogy úszom rajt': vérező madár.
Látnod kellene: hogy ködlik hörögve
szívemre a váradi határ..."
Ez nem a most megjelent kötetből, a "Sötét baldachin"-ból, hanem az előbbiből, "Az átkozott költő"-ből való.
Ám e zavar és összevisszaság gyakran alkalmas arra, hogy a megértőt is untassa, vagy azt a hitet keltse, hogy keresettség, erőltetettség és bizonyos mérsékelt tartalmasság burkolása a zilált mondatok szemkápráztató, zajos színezésű köntösébe. Nem lehetetlen, hogy néha ez így is van. De engem az egész lírának a szinte határozottan testi fájásig és kéjig ható szuggesztivitása elfogulttá tesz, úgyhogy erősen hajlamos vagyok a csak egyszer felkeltett mély és feledhetetlen hangulatot átélni, gazdagítani, és a sorok közül kisugárzónak látni. Viszont innen van, hogy a nagy többség, az átlag - úgy hiszem - nem antimodernizmusból és nemcsak ma, de általában és sohasem fogja ezt a lírát elfogadni és magáénak vallani.
A mai magyar líra fogyó, de még mindig nagyszámú lekicsinylői közül azoktól a kevesektől, akik ismerik is a mai lírikusokat, talán éppen Somlyó Zoltán ellen hallottam a legharciasabban elítélő hangú kirohanásokat. És megvallom, hogy - mivel azt tartom: egyedül és éppen csak azoknak nincs joguk valamiben hibát észrevenni, akiknek érzékük sincs hozzá - néhányszor, vitatkozás közben, bár minden eredmény nélkül, sőt visszás hatással, de hevesen és elfogultan exponáltam magam Somlyó Zoltánért, túl azon az értéken, amelyet neki tulajdonítok.
Az elmondottak talán jobban illenek a Somlyó előbbi verseskönyvére, sokkal inkább annak hatása alatt állók, mint a Sötét baldachinra jellemzők. De ez a kötet nem jelent valami új, nagy változást. Már amabban néhol, talán az egész kötetben csak pár sorban, de erős fénnyel valami kristályos, klasszikus tisztaság után való vágy és érzék is felcsillant:
"Most, derékig a télben, anyai dús melegség
lombozatába nyújtom: régidőkbe fejem..."
Ez a leszűrtség, a zavarosságnak valahogyan nem őszinte kerülése ebben az új kötetben már többször előfordul. Értékes s nekem kedves könyv ez is, de mégis, a másik jobban tetszett, mikor kényszerítő erővel ily súlyos sorok fenntartás nélküli elfogadására bírt a költő:
Az ablakfüggöny vérbe mártva
bordópirosan feketéllik...
Szeretem hallani a megfakult szók felzokogását, a harangot, mely a hajnali percek szívébe sikolt, s az egész forró, szertelen szláv szenvedélyt, mely a Somlyó lírájából árad.
Újabb verseinek lángja talán mélyebb tűzzel ég, de szebb volt, amikor - úgylehet, groteszk hősiességű gulliverkedéssel bár - magasra lobogott s a nappali ég nyugodt azúrján is áttört, mert nyugtalanul a végtelent kereste, s véresre és üszkösre perzselte a mennybéli csillagokat is.