Somló

A Wikiforrásból
Somló
szerző: Kisfaludy Sándor

Omnia vincit amor: quid enim non vinceret ille!

                                                                 Virg.

              1.

Ti! a magyar Helikonnak
  Elmés, szíves munkási,
Kik által oly szépen nyílnak
  Kasztál lelkes forrási,
Melyek nélkül Árpád faja,
  Bár fegyvert jól forgatott,
De az ember legszebb s legjobb
  Kincsével nem bírhatott, -

              2.

Barátim! kik által kedves
  Lett nékem is Helikon,
(Szép, midőn ily erőt vehet
  Egyik szív a másikon!)
Kiknek lelke fellengezvén,
  Lelkem is felkapátok, -
Vagy szívetek ömledezvén,
  Szívem is elrántátok

              3.

Görög, Takács! hallgassátok
  Szittya-múzsám szavait,
Ki megjárván őseinknek
  Most már puszta várait,
Somlón, e jó ború hegynek
  Napnyúgoti ormában
Ezen regét olvasta volt
  A vár mohos falában. -

              4.

Néz a magyar, - ki Balaton
  Szívemelő tájáról
Sümeg felé - Somlónak jön,
  S a múlt idő koráról
Emlékezik, jobbra balra
  Ősink üres fészkeit
Látván, s mintegy körülöttük
  Sejtvén azok lelkeit.

              5.

Nézek én is, haj! - s eltelik
  Lelkem régi képekkel,
Valamikor egy ily várnak
  Én alatta megyek el;
Hol a büszke magyar nemes,
  Egy kis király várában,
Boldogúl élt szabadsága
  S kedvesei karjában;

              6.

Hol az arany borral teli
  Billikomok forogván,
S barátsággal kötött szívek
  Örömhangja zajogván,
Örömére a gazdának
  S nemes feleségének,
Szegény s boldog, úr és szolga
  Örűl vala éltének;

              7.

Honnan, midőn úgy kívánta
  A hazának ideje,
Szabadsága- és honjáért
  Égvén szíve és feje, -
Mint a zápor, mely leszakad
  A felhőből zuhogva,
Úgy szakad le a hazafi,
  Vitéz szíve dobogva; -

              8.

Úgy szakad le boldogsága
  S szerelmének öléből,
Édes-kedves övéinek
  Forró öleléséből; -
S elszágúldott, fegyverében
  Zörögve és villogva; -
S rácsapott az ellenségre
  Fergetegként csattogva.

              9.

S ott esett s halt a sok nemes,
  A kard vitéz markában; -
De megmaradt a szabadság
  A jól védett hazában!
Ott esett s halt! ott a csontja
  Távol minden övétől,
Messze nemes őseinek
  S maga édes fészkétől.

              10.

De a mely most pusztán áll fenn, -
  Öszveroppant kőhalom:
Feldúlá a mindent dúló
  Legfőbb erő s hatalom,
Az idő, mely vasgyomrával
  Megemészti, a mi van
E temérdek természetnek
  Minden szege-lyukában.

              11.

Pusztán áll, - az enyészetnek
  Szomorító bús jele;
Hajdan büszke nemeseknek, -
  Most a baglyok lakhelye.
A vár setét falain most
  Magas kórók lengenek,
S a falak moh-szakállában
  Hangyák, férgek pezsgenek.

              12.

Szabadon jár s üvölt a szél
  Az ablakon keresztűl,
S némán komor helyhezetben
  Néha ott egy bagoly űl,
Honnan hajdan a földesúr
  Kevély szemmel tekintett
A környékre, hol több falú
  Parancsokat tőle vett.

              13.

Borzasztó, bús, mély csend hallgat
  A falak közt mostan ott,
Hol hajdan az úri élet
  S öröm mozgott és zajgott.
Csak a róka, mely ott lakik
  A várnak egy boltjában,
Gördít néha meg egy követ
  A köveken futtában.

              14.

Vagy a vércse visít ottan,
  Ha megtérvén estvére,
A vár felett kereng, lebeg -
  S ülni készűl fészkére.
Vagy egy fal-fok, megemésztve
  Az idő vasfogától,
Zuhan s roppan le, megválva
  Több százados társától.

              15.

Hahogy ide vetemedik
  Egy mostani hazafi,
Ki a régi magyarokhoz
  Igaz rokon s atyafi, -
Hah! miket kell éreznie
  Feldagadó keblébe', -
Ha Hunnia, a hajdani,
  A dicső jut eszébe?!

              16.

Hej barátim! őseitől
  A magyar, a mostani,
Azoktól, kik fenn laktak, - ez
  Be eltudott fajzani! -
Be leszállott a magasról
  Természete, termete,
Szerencséje, tehetsége,
  Híre, neve, kellete!!

 

    ELSŐ ÉNEK.

              1.

Hogy Mohácsnál Árpád népe
  A fejét elvesztette;
Hogy a török Hunniának
  Szívét ketté metszette: -
Hogy - míg Lajos koronáján
  Két hatalmas czivódott,
Mahometnek vad csordája
  Magyar vérben gázlódott:

              2.

Hogy eltűne Hunniából
  A vitézség, büszkeség,
A jámborság, az igazság,
  A barátság, szívesség; -
Hogy elfajúlt Mátyás népe
  Híres nemes magától
S veszélyének engedtetett
  A sors örök urától;

              3.

E veszélyes idő után,
  Mely annyi vérrel folya,
Megbékélvén s megosztozván
  Ferdinánd és Zápolya; -
S felállván a hét fő birák,
  Lassanként a békesség
És a törvény székbe űle
  S felderűlt a magyar ég:

              4.

Akkor Sümeg városának
  Kálmán volt a mestere;
Sümeg s egész környékének
  Igen kedves embere.
Híres, jeles ember volt ez
  Sok szép mesterségéről,
S messze földön isméretes
  Híréről és nevéről.

              5.

Kálmán vala az egy neve:
  Kinek fia lehetett, -
Erről tőle senki soha
  Semmit ki nem vehetett.
Csak, hogy a magyar s nemes ember,
  Azt ő fennen vallotta;
S hogy Rómából jött Sümegre,
  Azt is gyakran mondotta.

              6.

Szegény volt; s hogy Sümegre jött,
  Hóna alatt egy koboz,
S egy könyvekkel tölt tarisznya
  Volt a bútyor, melyet hoz;
S egy serdűlő szép leányka
  Ballag vala mellette,
Kálmán ezt, mint kedves kincsét,
  Ápolgatva vezette.

              7.

Épen, hogy a városba ért,
  Akkor tevék gödrébe
A mestert, - ki nagy borkulacs,
  Rossz brúgó volt éltébe'.
S Kálmán annak hivatalját,
  Tisztét s helyét felkérte,
És a város jó papjánál
  Czélját legott elérte.

              8.

S nemsokára, hogy néhányszor
  Orgonált és énekelt,
S verseivel, hangjaival
  Szívet mélyen érdekelt,
S kinyílván, hogy külömbféle
  Mesterséget tud ő még,
Csudálta és szerette őt
  A sümegi közönség.

              9.

Sokat járt-kelt, látott, hallott,
  S tudó is volt valóban
Ez a Kálmán, - ritka ember
  Minden szépben és jóban.
Tudománya annyi vala,
  Hogy abból egy század rész
Sok volt, midőn csak hadakat
  Forgatott a magyar ész.

              10.

Mise alatt, ha az Istent
  Fellengezve dicsérte,
És szavait az orgona
  Hangjaival kisérte, -
Ha zsoltáros gondolati
  Az egekben járának,
Színe előtt a menny és föld
  Mindenható urának:

              11.

Akkor a nép egy szeráfot
  Vélt hallani szavában,
S mennyet-földet öszvezengni
  Az orgona hangjában: -
Énekének szárnyaival
  Felkapván a lelkeket,
A mennyei idvességgel
  Tölté meg a szíveket.

              12.

Ha pediglen gyors ujjakkal
  Ő hárfáját pengette,
S szívérdeklő verseiben
  Önn' dalait zengette;
Ha Mohácsról vagy Várnáról
  Szólott Homér lelkével,
Vagy Hunnia diadalmit
  Mondta Pindár tüzével; -

              13.

Hol szaggatván, hol tüzelvén
  A nyílt magyar lelkeket,
Ezerféle indúlatra
  Ragadozá ezeket.
Ha szerelmet dalol vala,
  Szívét öntvén versébe,
Elmeríté az érzeményt
  A kény gyönyörűjébe.

              14.

A lelkével megegyezett
  Ábrázatja, termete;
Szelíd s nemes, szép volt ez is, -
  S jámbor az ő élete.
Hanem büszke volt e Kálmán:
  Jó szavát az nem vette
Soha, a ki becsületét
  Valahogy megsértette.

              15.

Becsűlte is Kálmán mestert
  Minden ember s kedvelte,
A jó embert, a nagy mestert
  Benne kiki tisztelte.
Szerencsés volt, ki Kálmántól
  Egy-két órát nyerhetett;
Szerencsésebb, ki Kálmánnak
  Barátja is lehetett.

              16.

De a főrend kiváltképen,
  Sümeg kies körében,
Csorbát érzett Kálmán nélkül
  Minden vendégségében:
Ízetlen volt a mulatság,
  Melyet muzsikájával
Nem emelt, s nem lelkesített
  Ossiáni szavával.

              17.

Örömest is járt ő szerte
  Az uraknak házába,
Férfiak- és asszonyoknak
  Vegyes társaságába;
Hol versekben adván elő
  Hunniának gyászait,
Bús, nemes, nagy érzésekre
  Gyújtá annak fiait.

              18.

Nagy hazafi lévén maga,
  Azt szerette volna ő,
Hogy, mint szíve, úgy érezne
  A hazában minden kő.
Ilyen mester, mint e Kálmán,
  A mióta mester van,
Sem előtte, sem utána
  Nem volt Magyarországban.

              19.

Büszke is volt mesterében
  Sümeg egész városa;
Sőt, a mi több, süvegelte
  Kálmánt Sümeg lakosa,
S az uraság várnagyját majd
  Véle egybe vetette,
Mióta a püspök egyszer
  Őt magával etette.

              20.

Mint a mester, szint oly jeles
  Volt a maga nemében
A leánya, a szép Lóra,
  Most már virág-évében.
Mert az atyja által mívelt
  Lelkes mesterségekben
Ő is arra vitte volt már,
  Hogy - csuda volt ezekben.

              21.

Az akkori kisasszonyok
  Gyáva társaságában
Úgy állott ő, mint egy tündér,
  Formált valóságában.
Tehetségit, érdemeit
  Szépen formált lelkének
Tündöklőbbé teszik vala
  Kellemei testének:

              22.

Fényben úszó kék szemei,
  Mint a patak kristálya,
Melyben a hold nyári estve
  Magát szépen formálja,
Szép lelkének s jó szívének
  Valának hív tükrei,
S benne szépen tündöklének
  Valójának kegyei.

              23.

Ajaka, mint a cseresnye,
  Mely vérsebre pattana,
Meggyűlt feles nedveitől,
  Arczájában olyan a';
S nem lelketlen csók-adásra
  Látszott lenni formálva,
Se nem gyarló csacsogásra
  Csörgetőnek csinálva.

              24.

Arczájának atyjáéhoz
  Hasonlító vonási,
S minden kegyes érzeményre
  Szemérmes szép nyílási;
Általában tetemének
  Deli sugár termete,
Alázatos viselete
  S példás tiszta élete.

              25.

Beszédiből kisugárzó
  Csillagi egy elmének,
Melybe Kálmán tanítási
  Sok tudományt öntének;
Úgy felkapták ezt a szűzet,
  Hogy, szintén mint atyjának,
Oly híre járt szájról-szájra
  A szép Mester-Lórának.

              26.

Sümeg köre fészke vala
  Akkor is sok nemesnek;
Csaby Miklós házát tarták
  Itten főkép jelesnek.
Eme Csaby, Rendek ura,
  Ottan lakott Rendeken; -
Derék ember és tehetős,
  Bírt még sok más helyeken.

              27.

Most, midőn a magyar szívek
  Sorsaikban bátrabbak
Lettek megint a békében
  S egymás eránt nyíltabbak,
Az ő háza, kedveltetvén
  Ifjúságtól, vénségtől,
Mindég forrott a sok úri
  Jövő-menő vendégtől.

              28.

A gazdának emberséges,
  Barátságos jó szíve,
(Tulajdona a magyarnak,
  Ki vérének még híve,)
Vonszá oda úgy az embert
  Miklós úrhoz Rendekre;
Az ifjaknak vala főkép
  Az udvara kedvekre:

              29.

Tudniillik: három rózsa
  Virágozott házában,
Leányai, minden egyik
  Másképen szép magában,
Ágnes, Gunda és Piroska
  Voltak az ő neveik, -
Drágák, minthogy nagy értékkel
Adódtak szép kezeik.

              30.

Miklós lévén legutolsó
  A Csabyak fajában,
Ezek voltak örökösi
  Valamennyi javában.
Azért, szinte mint bucsúkban,
  Jött-ment Csaby házánál
Az ifjúság, s bálványozott
  A három szűz lábánál.

              31.

Kálmán is megfordúlt gyakran
  Leányával Csabynál;
Szeretett ez andalogni
  Hárfája bús hanginál;
Kedvelte ő a tudományt,
  S a szépmesterségeket,
Ámbár hadban töltvén éltét,
  Nem űzte volt ezeket.

              32.

Mert meghódít minden embert,
  A kiben nem kő a szív,
Az ő bájos hatalmával
  A jól elsűlt mester-mív;
S szelídséget, szivességet
  Lehelvén a mesterség,
Nemesebb és boldogabb lesz
  Általa az emberség,

              33.

S nem külömben bánt a jó úr
  Kálmánnal és Lórával,
Mint egy kedvelt barátjával
  S leányinak társával.
Nemes lévén, noha szegény,
  És mesterség kenyere,
Az urakkal evett-ivott
  Sümeg híres mestere.

              34.

Egykor Miklós poharára
  Sokan öszvegyűltenek
Csaby gazdag udvarába,
  S igen vígak lettenek:
Vegyes vala a társaság
  Férfiakkal, hölgyekkel; -
Ott volt Kálmán és leánya
  Muzsikai szerekkel.

              35.

Az ifjak közt legjelesebb
  Bakacs Elek vala ott, -
Szép s dús úrfi, - látására
  Sok leányszív dobogott.
Ura volt ő sok falúval
  Bíró Somló várának:
Még Zápolya adta volt ezt
  Már nem élő atyjának.

              36.

Amaz idők zavarjában,
  Hogy az erő fegyverrel
Bánt és végzett kénye szerint
  A gyengébbik emberrel;
Midőn törvényt s igazságot
  Hatalom, kard s ököl tett,
S ki, mint akart s erejétől
  Tellett, jó-rossz lehetett; -

              37.

Elek úrfi mégis jó lett
  Szilaj szabadságában,
Jó ember, mert természete
  Jóra indúlt magában;
De jó szíve mellett mégis
  Délczeg, daczos és szilaj,
Örök harczban neveltetvén,
  Hol vad lesz az ember-faj.

              38.

Békességben lévén ekkor
  Omár kontyos kölykei,
Fészkeikben tartózkodtak
  Hazánk nemes hősei;
S Elek most még nem ismérvén
  A szerelem hatalmát,
Vadászattal öli vala
  Napjainak únalmát.

              39.

Most Csabynál, hogy az urak
  Éltéért a gazdának
Somló arany cseppjeiből
  Vidám kedvet ivának,
Így szól Csaby: «Kálmán szomszéd!
  Mondd el az én nótámat,
Azt, a melyben véremmel is
  Megváltanám hazámat!»

              40.

S már előre könnyek tölték
  A nemesnek szemeit;
S mintha csak elvágták volna
  Az öröm víg neszeit.
S Kálmán mester térde közé
  Vévén hangos hárfáját,
Bús és komoly helyhezetben
  Így énekli nótáját:

              41.

 «Eljött zúgva és ordítva
  A sors vészes órája,
S kihányatik sarkaiból
  A magyar szép hazája!
Mert Mohácsnál elvész Lajos,
  Mint Ulászló Várnánál;
És Zápolya - nem Hunyady -
  Trónust les és - hátul áll.

              42.

Mint midőn a feldagadott
  Tenger zajos árjai
Határjokban meg nem férvén,
  Kitolyongnak habjai,
S minden gátot elszaggatván
  Tovább tovább rontanak
És útjokban irgalmatlan
  Veszélyt, halált ontanak: -

              43.

Úgy a török, határjában
  Meg nem férvén dölyfével,
Vad keblében veszélyt hordva
  Kizúdúl mord népével, -
S tűzzel vassal dúlva mindent
  A magyar nép vérében
S hamvaiban, Budán áll meg,
  Az országnak szívében.

              44.

Haj! s most ezer irtóztató
  S hajborzasztó formában
Jár az ínség és a halál
  Szélt-hosszat a hazában.
Mohács magyar vértől kövér,
  S csontból támadt halmain
A halál dög-lehellete
  Jár a szelek szárnyain.

              45.

Hunnia egy tátott nagy sír,
  Feneketlen s éktelen,
Árpád népét elnyeléssel
  Fenyegeti szüntelen.
Nincs hazája a magyarnak!
  A földön fut tétova, -
Magát űzi és kergeti
  Török alatt a lova.

              46.

Némán néz az idegenből
  Őseinek fészkébe,
Fáj szíve, fáj! - és csikorog -
  S vérköny ég s forr szemébe';
Valamerre szeme tekint,
  A rémítő vázt látja,
Kinek ínség-szükség neve, -
  Éhség s halál barátja;

              47.

Ki borzadva arra mutat,
  A merre dúlva mindent
A háború, vérnyomain
  Holtra holtat rakva, ment.
Hol vastag füstgomolyokban
  Tűntek falúk, városok;
S vért-tajtékzó patakokban
  Múltak csoport lakosok.

              48.

Hol vérétől hízott földjén
  Kenyeret nem gazdája,
Nem az arat, - éhel vész az! -
  Hanem szultán basája.
Hol jajgató csoportokban
  Visznek Iszter habjai
Magyarokat, kik, szegények,
  Most a pogány rabjai!

              49.

Hát békével nézzük, tűrjük
  Ily veszélyét hazánknak? -
Nézzük, tűrjük ily sérelmét
  Elszaggatott anyánknak? -
Mily fertelem éli, öli
  Asszonyink szűz testeit! -
Hah, jobb ezer sebből ontsuk
  Éltünk piros cseppjeit.

              50.

Rajta! rajta! hazafiak,
  Rajta, Árpád fiai!
Ne hagyjuk, hogy fészkeinket
  Lakják Ómár fattyai.
Hazánk sorsa Hunyadyvá
  Tegyen mindenegyünket, -
Áldja Isten fegyverünket,
  Vezéreljen bennünket!»

              51.

Így énekelt Kálmán mester,
  S könnye sürűn potyogott;
Kevés szem volt körülötte,
  Melyben köny nem csillogott.
A társaság örömzaja
  Néma búvá változott;
A gyász-ének minden szívben
  Nagy indúlást okozott.

              52.

Könynyel voltak megkeverve
  A bor arany-cseppjei,
Felszaggatva a magyar szív
  Kedvvel hártyás sebjei.
«De most egy mást, kedves Kálmán!
  (Így unszolt a társaság,)
Egy víg dalt, mert igen fáj ez, -
  Minden szava sebet vág!»

              53.

«Urak! (felel Kálmán mester)
  Magyar vagyok és nemes!
Nem tud a szív víg nótákat,
  Midőn súlya tetemes;
Fáj a szívem, sír, valamíg
  Hazámban e fene űl, -
Valamíg egy boldog óra
  Néki jobb sorsot nem szűl.

              54.

A leányom mondjon egyet, -
  Mondj, leányom, egy víg dalt,
Te, kiben az élet kedve
  S öröme még ki nem halt.
Az ifjúság könnyű kora
  Csak múlólag érezi,
A mi az ősz hazafinak
  Buzgó lelkét vérezi!

              55.

Ne, óh ne is érezzétek
  Azt, hazám szép szűzei!
Hogy erőben tenyészszenek
  Kebletekben hősei,
Kik megváltsák véreikkel
  Egykor ősök siralmit,
Bár a fű benőtte is már
  Akkor ezek sírhalmit!»

              56.

Szemérmesen vonakodva
  Kálmán akaratjára
A szép Lóra s elpirúlva
  Sokak unszolására,
Végre mégis lantjához nyúl,
  S általfutván húrjait,
Szépen ejtett hangjaihoz
  Imígy ejti szavait:

              57.

«Kemény tél van, - nagy zivatar, -
  Üvölt, ordít a felszél;
Tép és szaggat, kapkod, csapkod, -
  S közel vagyon már éjfél:
Pok várának magas tornyán
  A vas kakas csikorog;
És az erdő a vár körül
  Zajog, bömböl és morog.

              58.

Mélyen alszik a gazdasszony
  Özvegy nyoszolyájában:
Férje messze a táborban,
  Nándorfejérvárában.
Poky Márton ez, Mátyásnak
  Igen kedves embere; -
A magyarnak szerencsés volt
  Akkor az ő fegyvere!

              59.

A kisasszony van csak ébren,
  Pokynak nyílt Rózsája;
Nem alhatik, - háborgatja
  Naponként várt mátkája;
Gábor ez, egy derék ifjú,
  Ládonyiak fajából;
Ő is most a törökön van
  Vitéz indúlatjából.

              60.

Poky Rózsa van csak ébren;
  A vén dajkát mellette,
Minthogy a vén mátkát nem várt,
  Az álom levetette,
Egyszerre nagy lárma támadt, -
  Embernyomok kopognak;
Fülel Rózsa, - remeg szíve -
  És erei buzognak.

              61.

«Nyiss ajtót, nyiss, Rózsa fiam,
  Ereszsz hamar melegbe;
Immár szinte megmeredek
  Itt a szörnyű hidegbe'!»
Megismervén atyját Rózsa,
  Szobájába ereszti, -
De, hogy másod magával jön,
  Ez Rózsát megijeszti.

              62.

Egy vén lantos jön Pokyval,
  Térdét veri szakállja,
S legalább száz telet mutat
  Arczájának aszálya.
«Kamrád mécse volt szerencsénk,
  Annak vevén útunkat,
(Mondja Poky) különben biz'
  Eltéveszténk magunkat.

              63.

Bort, fiam, bort! hadd oldódjék
  Tetemünk fel fagyából;
Csenddel járj s tégy, - fel ne verjed
  Az anyádat álmából! -»
S Rózsa magát leoldozván
  Az atyjának nyakáról,
Elmegy, - bort hoz, - és kérdést tesz
  Az elmaradt mátkáról.

              64.

«Az, hallod-e, (felel Poky)
  Derék bajnok, nagy vitéz;
De szegénytől oda maradt
  Az egyik láb, egyik kéz! -
De bármely nagy vesztesége,
  Örülj csonka mátkádnak:
Vitézsége volt mentője
  Királyának s atyádnak!»

              65.

«Hálá Isten! (úgymond Rózsa)
  Hogy él atyám s a király!
De az Isten nyila sújtson,
  Valahol egy török áll! -»
S az örömtől s fájdalomtól
  Egykép nyomott szívének
Kisajtolt könyzáporai
  Az atyjára esének.

              66.

«De él még ő? (kérdi tovább)
  És a szive egész még? -»
«Él, fiam, él, (felel Poky)
  Nem ugyan úgy, a mint rég;
Hanem csonkán s bénán, s holnap
  A királylyal Pokra jön;
A gyűrűért végez veled,
  Melyet ada s tőled vőn.

              67.

Miként van csak amaz ének,
  Melyet ma a hidegben
Dalolsz vala, lantos pajtás?
  Mondd el most a melegben! -
Furcsa volt az, a szíveknek
  Adja elő csinjait;
Hallgasd, Rózsa.» - És a lantos
  Imígy kezdi szavait:

              68.

 «Annyiféle a szerelem
  Az emberi szívekben,
A hányféle a természet
  Mindegyenként ezekben;
Sokféle hát a szerelem: -
  Ez fellengő, mint a sas,
Amaz buja, mint a veréb,
  Ez állandó, mint a vas;

              69.

Ama' szelíd, mint a galamb,
  Mindég csókol s biberkél;
Eme' dúló, mint a szélvész,
  Háborúban, zajban él.
Ez csapodár, mint a lepke;
  Az tiszta, mint a kék ég;
Ez forró, mint a nyári nap,
  Az oly hideg, mint a jég;

              70.

Ez reménynyel tölt szivárvány, -
  De csak múló tűnemény;
Az, mint a kő, mint a márvány,
  Hajthatatlan és kemény,
Ez pókháló, enyves vessző,
  Vagy czégéres fogadó,
Bármi, ami bele akad,
  Néki mindegy, minden jó;

              71.

Ez lágy és híg, mint a viasz,
  Minden formát felvevő;
Az testetlen, csupa lélek, -
  Eme' mindent megevő;
Amaz mint a száraz tapló,
  Hamar szikrát fog s meggyúl:
Eme' kényes, mert mennyei -
  Csak fajával párosúl;

              72.

E' szomorú, gondolkodó,
  Néma s csendes, mint a sír;
Ama' vidám, szökik s tánczol,
  Csacsog, ha szól avagy ír.
Ennek vadon magánosság
  Az ő kedvelt lakhelye;
Annak zaj kell és múlatság,
  Másként üres kebele;

              73.

Ez jön s meg' megy, mint a fecske,
  Csak idő- és sorsként hív;
Az csupa szív és érzemény,
  Csak egy tárgyért verő szív.
Te magános, te rideg szív,
  Válaszsz társat ezekből
A sokféle, szép, rút, jó, rosz,
  Szegény s gazdag szivekből!»

              74.

 «Tiéd, fiam (kérdi Poky)
  Köztük van-e ezeknek? -»
«Köztök van, haj! (felel Rózsa)
  Utólján az éneknek:
Ez csupa szív és érzemény,
  Csak egy tárgyért verő szív!
Bár ha csonkúl, bénúl tárgya -
  Hozzá minden sorsban hív!»

              75.

Elveti itt a vén lantos
  Ál-hüvelyét, arczáját,
S Ládonyi lesz, - s ép két kézzel
  Átöleli mátkáját.
«Várj, alakos! (mond a leány)
  Meg lészsz te is próbálva;
S ha a próbát ki nem állod,
  Törökűl megczibálva!»

              76.

Kaczag Poky a játéknak;
  Másnap eljön a király:
Ő gondolta a játékot, -
  Kaczag, hallván, miként áll.
S menyegző lett a királynak
  Még Pokvárott létébe': -
Gábor Rózsát haza vitte
  Mihályiba, fészkébe.»

              77.

Imígy zengé Mester-Lóra
  Regéjét és énekét,
S szinte minden szívnek máskép
  Szállá az meg fenekét:
A figyelmes füleken be
  Mélyen szívre hatának
Édes bájos zengzetei
  Fülemile-szavának.

              78.

A szemeit földre szegzé,
  Mintha szépnek lennie
Szégyen volna, s szerelemről
  Vétek énekelnie.
S mint a midőn megpirítja
  Az esthajnal rózsája
A liliom havát s lángol: -
  Úgy ég Lóra arczája.

              79.

Tapsol vala a társaság
  Lórának, és tombola,
Csak Elek nem, - Elek úrfi
  Bámult, - de nem tapsola.
Hanem, hogyha lehet vala,
  Lórát az ő lantjával
Ő inkább felfalta volna
  Egyetlen egy csókjával.

              80.

Mohón nyelé, a mit látott,
  Lóra édes bájait;
Mohón nyelé, a mit hallott,
  Az ének bájhangjait.
Lóra, vélvén, hogy Eleket
  Nem érdeklé lantjával,
Bosszankodott s elégtelen
  Vala igen magával.

              81.

Bosszankodott, hogy a kinek
  Ő tetszeni ohajtott,
Bakacs Elek, mint a márvány,
  Hidegen áll vala ott.
Bosszankodott; - s haza menet
  Furdalását bajának
Semmikép már nem tűrhetvén,
  Imígy szóla atyjának:

              82.

«Ne kívánjad többé, atyám,
  Hogy kitegyem magamat,
S a negédes úrfiakkal
  Fitymáltassam szavamat!»
«Jól van, Lóra, ne tedd többé!»
  Kálmán imígy felele,
Kinek sokat gondolt feje, -
  Sokat érzett kebele.


   MÁSODIK ÉNEK.

              1.

Elek szíve imitt amott
  Megmozdúlt már keblében,
Hogy vérének alig vala
  Maradása erében, -
Hogy egy szép hölgy vagy egy szép szűz
  Jelene meg előtte, -
Mert állát a legénytoll már
  Köröskörűl benőtte.

              2.

Kivált Lucza, az asszonya
  Devecsernek s körének,
Kitanult szép mesternéje
  A szerelem kényének,
Elek szíve elevenjét
  Úgy fel tudá bizgatni,
Hogy őt szinte magáénak
  Vélte immár tarthatni; -

              3.

De sem Lucza ármidai
  Ezer mesterségével,
Sem más senki, a szerelem
  Nyelvével és tőrével
A szilaj szép legény szívét
  Eddig meg nem foghatta, -
S ha megfogta, elillana, -
  Senki meg nem tarthatta.

              4.

Hanem Lóra megjelenvén,
  Termetének ékei,
Bájhangjai énekének,
  Valójának kegyei
Úgy leköték szívét, lelkét
  A szilajnak, büszkének,
Hogy úgy bírták, mint sajátot,
  Minden cseppjét vérének.

              5.

Most Lóra elmente után, -
  Mintha lelke testétől
Vált volna meg, - Elek úrfi
  Elszakadt jó kedvétől;
S hogy a hajnal alig hasadt,
  A többitől ellopta
Egészen elcserélt magát,
  S a lovára feldobta.

              6.

S némán s mélyen gondolkodva,
  Űlvén hátán a lónak,
Változásán elámúlva
  Léptet vala Somlónak.
Andor lovász, követője
  Elek úrfi nyomának,
Százfélét is előhordott,
  Szavát venni urának.

              7.

Tudván, milyen indúlatja
  Őnéki a vadászat,
Kivel együtt őzet, nyúlat
  Kivégezett sok százat:
Dicsekedve mondja vala
  Ura s maga tetteit,
A vadászok, vadak s ebek
  Furcsa történeteit.

              8.

Zsuzsi, Elek önnön-nevelt
  Kedves sólyommadara,
Dudás, Lantos, s több kopói,
  Szellő, kedves agara,
Ekkor, akkor, itt vagy amott
  Véghez miket vittenek
S a vad minden nemeivel
  Miként vitézkedtenek.

              9.

De siketnek beszélt Andor,
  Elek úrfi fülében
Most is Lóra szava zengett,
  Lóra élt, vert keblében:
Egy nem ismért új természet
  Annyira megszállotta,
Hogy, a miről Andor szólott,
  Nem tudta, nem hallotta.

              10.

Űzve maga, a vadakat
  Űzni már nem szerette;
Magánosan bolyong vala
  Somló alatt s felette.
S ha a benne lángoló tűz
  Őt tétova hajtotta,
Nem érzé, hogy a fergeteg
  Hóval arczul csapkodta.

              11.

Meg-megállott a hegytetőn
  Keresztbe tett kezekkel,
És Sümeget kereste volt
  Tüzes vizsga szemekkel;
Bosszankodott, hogy elfedé,
  Rendek hegye orrára,
Hogy miatta nem láthattak
  A szemei Lórára.

              12.

De, ha Lórát ott képzelte
  Csaby Miklós házánál,
Mely ott látszott fejérleni
  A kék hegynek lábánál, -
S a szép szűzet látá, hallá
  Ő eleven szépében,
Hamar ismét kegyre olvadt
  A bosszúság keblében.

              13.

Bámúl vala Andor ura
  Változásán, és bánja;
Fejet csóvált Pater Kanóth,
  A vár barát-káplánja;
Csudálkozott Elek önnön
  Csuda harczán keblének,
Sarkából kifordulásán
  Egész természetének; -

              14.

De leginkább csudálkozott
  Lucza Bakacs Eleken,
Ki csak ritkán jelent most meg
  Más vidéki helyeken;
S ha ott volt is Devecserben,
  Álmos, tunya, s rest vala,
Hogy Luczának bús mérgében
  Fuldoklott bal oldala.

              15.

Közelgetett most karácson;
  Várta Lucza magához
Somló urát; - a karácson
  Hol egy, hol más áldást hoz.
Most karácson el is múlt már,
  És a szilaj, a makacs
Elmaradott! - pedig Somlón -
  Mondják, ott sem volt Bakacs.

              16.

Sümegen volt, - oda ment ő
  Az éjféli misére,
Hol néki a mise alatt
  Nem vélt tűzbe jött vére:
Mert a karban Lórát hallá,
  Pásztorleány képében,
Idvezelni a Megváltót
  Mária szűz ölében.

              17.

S tetejétől a talpáig
  Tűzláng folyván erében,
Éjjel mindjárt lóra kapott
  Szerelmének dühében;
Meg nem tudván határozni
  Magát szíve habjába',
Esze-veszve, megőrűlve
  Nyargalt haza várába.

              18.

Itt vala most a farsang is:
  Várta Lucza magához
Somló urát; - a jó farsang
  A szűzekre kontyot hoz.
Most a farsang is elmúlt már;
  De nem jött el a makacs; -
Van-e Lucza Lórán kivűl?
  Nem is tudta már Bakacs.

              19.

Most Péter jó mesterét már
  Háromszor megtagadta,
S a Megváltó a világért
  Nagy lelkét már kiadta;
Haszontalan; most sem jött el
  Luczához a várt Elek,
«Isten tudja, (sóhajtott az)
  Hol hordják őt a szelek!»

              20.

Eleket ez rég kedvelvén
  A sokat megsokallá;
Tőle ily megvettetése
  Keblét mélyen furdalá.
A madarat, a kit szíve,
  Noha kora reménynyel,
Kalitkában vélt zárhatni, -
  Nehezen bocsátja el.

              21.

S hogy elcsalja most husvétra
  Bakacsot ő magához,
Levelet írt néki, ezzel
  Vélvén jutni czéljához.
Feltámadás után későn
  Jött Somlóra a levél,
Melyben Lucza imígy beszél, -
  Ily fortélylyal, tőrrel él:

              22.

«Elek! Elek! mi dolog ez? -
  Ismérsz-e még engemet? -
Mi tartóztat hozzám jönni,
  Vigasztalni szívemet?
Ki sürűen ostromolva
  Őtet kérő többektől,
Bizodalmat s tanácsot vár
  Barátjától, Elektől.

              23.

Volt egy idő! (emlékezhetsz
  Az együtt élt napokra,
S a barátság kebelében
  Köztünk történt dolgokra!)
Hogy Eleknek szilaj szívét
  Értem verni képzeltem,
S megindúlván barátomat
  Szinte én is szíveltem.

              24.

De, mint látom, mindkettőnkkel
  Csak játszott az érzemény,
S indúlatunk nem volt egyéb,
  Hanem álom s tűnemény!
Felejtsük el! - hanem a frigy,
  Melyet régen kötöttünk,
A barátság, szent maradjon
  Továbbá is közöttünk! -

              25.

Veszedelmes egy leánynak,
  Neme gyengeségében
Magán lenni, könnyű lapda
  Élte minden ügyében;
Azért, bár nem leltem fel még
  Hason felét lelkemnek,
Kénytelen megváltoztatom
  Állapotját éltemnek.

              26.

Odaadom valakinek
  Mindenemmel kezemet,
Noha - talán késő bánat
  Emészti majd szívemet.
De, hogy éltem hanyatt-homlok
  Kelepczébe ne essen,
Látogass meg! - a barátság
  Tanácsoljon, vezessen.

              27.

Hazánk sorsa, mióta ezt
  A félhold letiporta,
Együtt lévén, tárgya vala
  Beszédinknek gyakorta;
Egy jó dal jut eszembe itt: -
  A szív mélyen érezi,
Hogy, a mit mond, bölcsen mondja, -
  A dalt e vers fejezi:

              28.

A sorsnak ily szélvészében,
  Melyben hazánk hányatik,
Éljünk, éljünk hevenyében! -
  Mert székünk elrántatik.
Szakaszszuk le az örömnek
  Ma kinyíló rozsáját:
Holnap talán az ürömnek
  Leljük helyén szalmáját!»

              29.

Gyakran, midőn már markunkban
  Véljük fogni tárgyunkat,
Akkor látjuk messze esni
  Ugyanattól magunkat.
Levelének erejétől
  Lucza mit nem reménylett? -
Bírni vélte már Eleket, -
  De - egészen másként lett.

              30.

Elek szíve mindeddiglen
  Bizonytalan hánykódott
A kétségek tengerében -
  Most kikötni vágyódott;
És most Lucza leveléből
  Sejté, hová kellessen
Kikötnie, hogy élete
  Nyugodt, boldog lehessen.

              31.

S husvét napján, ebéd után
  Somlaival poharát
Megtöltvén, így szól Kanóthoz;
  «Alleluja, héj barát! -
Ha az Isten szerencsét ád,
  Esztendőre ilyenkor
Gazd'asszony lesz Somlóvárban, -
  És jobb kenyér és jobb bor.

              32.

A napokban, vagy sohasem, -
  Meghozom én arámat,
Kanóth! Kanóth! imádkozzál,
  Hogy jól vessem koczkámat!»
Imígy szólott s paripára
  Veté magát tüzesen,
S a várból letekeredvén,
  Eligetett sebesen.

              33.

«Vivat! Deus benedicat!
  (Kortyot hajtván fel egy jót)
Éljen Lucza, az asszonyunk!»
  Igy kiálta fel Kanóth;
Kinek száraz csuklyájába
  Semmikép sem férhetett,
Hogy a gazdag Lucza mellett
  A szem másra eshetett.

              34.

De hibásan jövendölt ő:
  Eleket nem Luczához, -
Sümeg felé ragadta volt
  Más indúlat Lórához.
Nyögött a föld, valamerre
  Bakacs úrfi vágtatott,
S porfellegbe kerekedve
  Félre menni láttatott.

              35.

A szerelem, bármi picziny
  Akkor, midőn támad ő,
Sóhajtástól és könnyektől
  Igen hamar nagyra nő;
S midőn az ész, fel sem vévén,
  Báb- s játéknak véli még,
Már óriás, kit meg nem tör
  Sem erő, sem mesterség.

              36.

Szintén így járt Mester-Lóra;
  Vidám s fürge azelőtt,
Andalgott most, - mert keblében
  Egy indúlat támadt s nőtt,
Mely ő egész valóságát
  Bakacshoz úgy rángatta,
Hogy ellenét, bár akarta,
  Semmivel sem állhatta.

              37.

Bús volt Miklós napja óta,
  Nyalván csontja veleit
A keblébe rekesztett láng,
  S felforralván ereit.
Hervadozott arczájának
  Lilioma s rózsája,
Halvány ködben borong vala
  Tetemének pompája.

              38.

Mindég magán kívánt lenni,
  S közepette dolgának
Képzetekbe merűlve űlt,
  Bús volt hangja lantjának.
A leánykor játékai
  Őtet most nem múlatták;
Barátnéi hatost futni
  Soha meg nem kaphatták.

              39.

S most, midőn a madaraknak
  Ezerhangú dalaik
Zengedeztek, s fakadoztak
  A fáknak virágaik -
Oly nagyokat sohajt vala,
  Hogy szűk vala mellének
A fűzött váll, - sőt szűk vala
  Ez a világ szívének.

              40.

A bölcs Kálmán leányának
  Néma baját értette,
Sőt a szívnek ismérője
  Az okát is sejtette:
S bús gondjában az andalgót
  Néha meg is dorgálta;
De - nem használt; s az agg atya
  Bús, ősz fejét csóválta.

              41.

Most husvétnak szép estvéjén -
  Kálmán könyvet forgatott,
Lóra kinn volt az ereszben
  S álmadozva űle ott; -
Egyszerre nagy sikoltással
  Béoson a szobába:
«Jaj! ki jön itt?» ezt rebegi,
  S kapkod szorúltságába'.

              42.

Kifut megint, - s mint a galamb
  Karvalyt látván, házába
Lövel, szintúgy illan Lóra
  S ellappan a konyhába'.
A sebesen nyargalástól
  Porosan és tüzesen
Bakacs úrfi jött Kálmánhoz,
  S imígy kezdé szívesen:

              43.

«Víg husvétot, Kálmán bátya!
  Békességet, bőséget!»
«Hozta Isten uraságod',
  Bakacs úrfi! s mi végett? -
Mi szél hoz ma (úgymond Kálmán)
  Egy vőlegényt házomba? -
Hallám bizony a conventben,
  S több helyt is, több izromba.»

              44.

Meghökkene Elek úrfi,
  Kálmántól nem várta ezt:
«S a szorgos hír, (kérdi tovább)
  Halljuk, bátya, mit ereszt?»
«Hogy Devecser kisasszonya
  Asszonykép megy Somlóra,
(Felel Kálmán) Alleluja!
  Szálljon áldás a jóra!

              45.

Maga lévén Ádám, nem jó,
  (Isten maga mondotta)
Hogy az ember maga legyen,
  S Évát azért alkotta.
Adja az ég, Bakacsokból
  Egy fergeteg támadjon,
Melyből a tar kobakokra
  Halálzápor szakadjon!»

              46.

«Megállj, Kálmán! (mond az úrfi)
  Vegyed előbb kezemet, -
(S felüt véle) ismérjed meg
  Szívemet és eszemet:
Esküszöm a magas égre!
  Az ő tüze emészszen,
Ha hazudok! - soha Lucza
  Feleségem nem lészen.

              47.

Halljad, Kálmán! becsűletes
  Szittya vér foly eremben;
Miklós napja ót él már
  Egy indúlat keblemben:
Kálmán, Kálmán! leányod ez, -
  Hím nélkűl van beszélve, -
Ő vagy senki, - most vagy soha, -
  El van bennem tökélve!»

              48.

Meglepé ez Kálmán mestert,
  S tüzes éles szemekkel
Általszúrá Elek úrfit; -
  Ez, egyenes lélekkel,
Kiállván nyíltekintetét
  A kémlelő atyának,
Így folytatja még szavait
  Kitört indúlatjának:

              49.

«Ha Lóra nem útál engem,
  Add nékem leányodat! -
Kálmán bátya! fogadj vődnek, -
  Nem bánod meg dolgodat.
Szeretem én a galambot,
  Jobban mintsem éltemet, -
Véle osztom, ha elveszi,
  Értékemet, szívemet!»

              50.

S rövideden légyen mondva:
  Tetszett Elek Lórának, -
Az atya nem ellenezte, -
  És gyűrűket váltának.
S az örömnek érzeménye
  Úgy megtölté kebleket
A mátkáknak, hogy csak alig
  Lelék immár helyeket.

              51.

Legboldogabb időpontja
  Az emberi életnek,
Melyen legszebb reményei
  Már-már - teljesedhetnek!
Elfelejtvén ebben a szív
  A múltaknak ürömét,
Együtt érzi a jelenlét
És jövendő örömét.

              52.

De Kálmánt, ki elgondolta
  Élte forgó sorsait,
A sorsnak az ő mentében
  Visszás keresztútjait,
Egy nem értett titkos érzés,
  Melyet el nem verhetett,
Úgy elfogta, hogy öröme
  Teli még sem lehetett.

              53.

S nemsokára, - vasárnapon, -
  A nap épen nyugvóban,
Selyemben és patyolatban,
  Szép hat lovas hintóban,
Lobogó szép keszkenőkkel,
  Dörögve a köveken,
Nagy pompával, nagy robbajjal
  Végig Sümeg- s Rendeken.

              54.

Imígy viszi vala haza,
  Öröm vervén keblébe',
Bakacs Elek Mester-Lórát,
  Somlóra fel fészkébe.
Vélek méne Kálmán mester,
  Nem hagyta el Lóráját,
Véle vitte volt könyveit
  S bú-oszlató hárfáját.

              55.

Somlón készen vala Brúnó,
  A dömölki apátúr,
Öszveadni a mátkákat,
  Egy öreg, ősz, tisztes úr.
Brúnó s Kálmán megpillantván
  Egymást, kiki elbámult:
«Kéry Kálmán! (kiált Brúnó)
  De ő hiszen már kimúlt?»

              56.

«Kéry öcsém és barátom!
  Te hazámnak oly fia,
Milyent többé soha nem szűl
  Az eltiprott Hunnia! -»
«Én vagyok az, (felel Kálmán)
  Öcséd, Brúnó, s barátod;
Én testestől és lelkestől, -
  S nem árnyék, a mint látod.

              57.

De lassan! mert ellenségim,
  Ha életben sejtenek,
Noha most már könnyen halok -
  Legitten elejtenek.»
A két öreg egymásnak itt
  Nyakára ráborúlva,
Némán sír, - a fájdalomtól
  Szavok el van szorúlva.

              58.

«Kéry, oh te rég siratott! -
  Hazám kidűlt gyámolya!
Oda Lajos! - s országában
  Szolimán úr s Zápolya!»
Zokogva így szólott Brúnó,
  Fájván a szív mellében,
S zavarosan kóvályogván
  A történtek fejében.

              59.

Itt Elekhez fordúl Kálmán,
  S imígy beszél hozzája:
«Fiam, vőm! most hát tudod már,
  Ki a mester Lórája? -
Nemzetsége több százados,
  Jószágiktól megfosztá
Zápolya a Kéryeket,
  S barátira felosztá.

              60.

Elesvén már Magyarország,
  Lórát anyja véréből
Kapom vala karjaimra
  Három gyilkos körméből.
Én sem volnék azóta már;
  De szánván e csecsemőt,
Más országba, békességbe
  Karjaimon vittem őt.

              61.

Búbánatban neveltem fel; -
  De nyúgtom nem lévén ott,
Haza jöttem, mihelyt Lóra
  Olyan lett, hogy járhatott:
Hogy legalább - siettetvén
  A bú végső napjaim, -
Hazám édes kebelébe
  Rakhassam le csontjaim!

              62.

Volt nékem egy fiam is még, -
  Isten tudja, ha él-e! -
Porkolábom, egy jó ember,
  Erdélybe ment ki véle.
Vőm! boldogítsd leányomat! -
  Te, leányom, férjedet!
Ez a tárgya e szent frigynek,
  Mely édeni eredet.

              63.

Férj, te vagy az erősebbik:
  Légy oltalom, védelem;
Feleség, te a gyengébbik:
  Légy öröm és szerelem;
Férj, te vagy az okosabbik:
  Adj tanácsot értelmes;
Asszony, légy te bizodalmas,
  Engedelmes, figyelmes.

              64.

Férj, te vagy a háznak ura,
  Háznak feje, félelme;
Te, asszony, a háznak szíve,
  Malasztja és kegyelme.
Hazafiak, társak, szülők,
  Jók és hívek legyetek! -
Férj, feleség, ketten egyek: -
  Légyen áldott frigyetek!

              65.

Szerelmetek édenjében
  Kigyót ne találjatok!
Mely megölje egymás eránt
  Való bizodalmatok:
E zarándok emberlétnek
  Legigazabb szentsége,
Legédesebb bizonyosság
  Két jó szívnek hűsége.

              66.

Soha azt ne érezzétek,
  A mi most fáj énnékem! -
Jusson néktek annyi öröm,
  Mennyi - keserűségem.»
Itt elnémúlt, kiujúlván
  Szíve minden sebjei;
S agg arczáján egymást űzve
  Gördűltek le könnyei.

              67.

Egymásba átszakad vala
  A két agg szív fájdalma;
Egymásba átömlik vala
  A két agg szív siralma; -
S egymásra rá homorodva
  Árpád nemes két fia, -
Így siraták hazájokat,
  Tégedet, óh Hunnia!

              68.

De az ifjúság öröme
  Kicsapongó árjával
A két aggnak fájdalmait
  Elragadá magával:
Mert a két szív telisége
  Most a megnyílt ajkokon
Úgy ömlött ki, mint az elzárt
  Csermely a nyílt gátokon.

              69.

Ott állának; - s Elek Lórát
  Átölelvén karjával,
Mint a tenger a világot
  Az ő vészes habjával, -
Úgy tetszett, hogy a szíveket,
  Kiket öszvetett a pap,
Semmi eset el nem választ, -
  Hanem az ítéletnap.

              70.

Az ő első szerelmeknek
  Fennen égő tüzében,
Épség, erő, ártatlanság
  Mind a kettő testében,
Valóságok, egymás szoros
  Tüzes ölelésében, -
Elolvadni látszik vala
  A kény gyönyörűjében.

              71.

Kálmán Somlóvárban maradt,
  Kéry csupán azoknak,
Kikkel szíve öszvehangzott, -
  Kálmán mester másoknak.
Leányának szerencséjén
  Annyira felvidúla,
Hogy ajaka mosolygásra
  Mégis többször vonúla.

              72.

De Elek vén porkolábja,
  Illyés, fejét csóválta;
Az úrfinak házasságát
  Helytelennek találta.
Irígy szemmel nézi vala
  Mind asszonyát, mind Kálmánt:
«Ottan legjobb, (így dörmögött)
  A kit hová a sors szánt.»

              73.

Nem jó véget jövendöle
  Kanóth s Illyés e frigynek;
Gyászt kívánván szíve, gyászt lát
  Szeme is az irígynek.
De akárki, bár jót kívánt
  Lórának és Eleknek,
Gyászt látott, haj! támadtában
  E szomorú jeleknek:

              74.

Mint a setét holló-sereg
  Várna s Mohács térére
Feketén száll, s széles vala -
  Az elestek testére:
Egy bús, komor, fekete éj
  Úgy lepé a világot,
Hogy Elek az öröm-ágyba, -
  Mint Édenbe, béhágott: -

              75.

S hogy éjfél lett, - Somló felett
  Zászlóképen lebegett
Egy vérvörös folt az égen, -
  A ki látta, rettegett.
S ugyanakkor a vár tornyán
  Három versben kiálta -
Hosszasan a halálmadár.
  Illyés fejét csóválta.

 

 HARMADIK ÉNEK.

              1.

Sok leány volt, ki Eleket
  Szíves gondolatival
Ugy béfoná, mint orsóját
  Fonalának szálival.
S most, hogy híre széjjel terjedt
  Az ő házasságának,
Ezen szűzek bámultokban -
  Majd mind kővé válának.

              2.
Szidták szegény Mester-Lórát,
  Sümeg szegény mesterét,
Ki elkapta kezek elől
  Az ifjúság czímerét.
Csaby az ő leányival
  Sok ideig vesződött,
Mert Elekkel mindegyike
  Igen sokat törődött.

              3.
Mindazáltal a sok közűl,
  Kik Eleket sohajták,
Kik magokat a szép Elek
  Karjaiba ohajták,
Lucza volt, kit a történet
  Legsajnosban érdeklett:
Mert reménye vasmacskája
  Most rútúl megfeneklett.

              4.

Balúl véled, óh asszony-nem,
  A férfiú-szíveket
Bujasággal megfoghatni,
  S megtarthatni ezeket:
A szűzesség, a szemérem
  Köt csak olyan kötéllel,
Mely nem bomlik, nem szakadoz
  Mindjárt minden új széllel.

              5.

Hogy eljutott Devecserbe
  A hír Lucza fülébe,
Felfortyant az, - méreggé vált
  Minden csepp vér erébe'.
Dúlt-fúlt, fogát csikorgatta,
  Véres bosszút kiáltott; -
Kész lett volna öszverágni
  Eleket és Lórát ott.

              6.

Szilajabb a mérges asszony
  Bosszújának tüzében,
Mint a tigris vagy hyéna
  Kölykét vesztett dühében.
Epét, mérget főző volkán
  Az ilyennek kebele,
Hogy tetteit kiokádván,
  Az ember elhal bele.

              7.

Ezerféle bosszút gondolt,
  Képzelt Lucza magának,
Egyik szörnyebb a másiknál; -
  De több kellett Luczának.
«Nem most, álnok, (így dühödött)
  Bosszúm kora volna még;
Úgy legyen, hogy - midőn meglett,
  Vért sírjon az emberség:

              8.

Ha majd nem lesz szívén kívűl
  Egyéb kincse éltednek;
Ha majd nem lesz csókján kívűl
  Más élelme szívednek;
Ha majd nem lesz ölén kívűl
  Lelkednek más nyugalma: -
Akkor csapjon reád bosszúm, -
  Álnokságod jutalma.»

              9.

Mondta; - és elvicsorodtak
  Mérget őrlő fogai,
Méreg-görcstől vonagoltak
  Teste minden tagjai.
Hogy bámult a szörnyetegen
  Minden ördög pokolban,
Látván, hogy egy asszonyszívben
  Százszor fenébb pokol van.

              10.

Somlón kiki boldog vala
  Urtól fogva szolgáig;
Felhág vala boldogságok
  A lehetség pontjáig.
Boldog vala férj s feleség,
  Mint egymásnak karjában
A legelső emberpár volt
  Még ártatlan korában.

              11.

Elvonúlva a világtól
  S az ő kötelékitől,
Az emberi társaságtól,
  A csábúlás lesitől,
Ugy éltek ők Somlóvárban,
  Mint a madár fészkében,
A szerelem ezerféle
  Lelki testi kényében.

              12.

Meghódolván a szilaj szív
  A szép asszonyléleknek,
Lóra mellett szelídebb lőn
  Természete Eleknek;
S nagy lévén a bölcs Kálmánra
  Az ifjúnak figyelme,
Világosabb lőn fejében,
  Élesebb lőn értelme.

              13.

Esztendő elfolyta után
  Somlón épen sokra gyűlt
A boldogság: mert a szép hölgy
  Egy gyönyörű fiat szűlt.
Midőn szűlte, nem érezte
  Fájdalmit az anyának,
Elképzelvén fia felett
  Örömit az atyának.

              14.

Könnyes szemmel kapta fiát
  Bakacs úr a karjára,
S lelke szinte oda ömlött
  Szerelme két tárgyára.
Megörűlve ontván rájok
  A könnyeket, csókokat,
Szerelme tűz záporával
  Majd megfojtá azokat.

              15.

Nagy volt onokája felett
  Kálmánnak is öröme;
Általa megédesedett
  Ujra élte üröme,
A kisdedet gyengédeden
  Ő is ölébe zárja:
«Hozott Isten! (így szól hozzá)
  Világnak új polgárja.

              16.

Adja Isten! hogy ember légy:
  Ép és erős, bölcs és jó, -
Józan, okos, jámbor, igaz,
  Jó s bal sorsban állandó.
Adja Isten! hogy magyar légy, -
  Lelkes magva Árpádnak;
Szemes őrje, hív védője,
  Erős gyámja hazádnak.

              17.

Imígy lészsz te majd öröme
  Apád, anyád éltének,
Dicsősége Hunniának,
  Gyásza Ómár népének!»
Az új polgárt az életbe
  S világba így avatta
Kálmán szíve, s könnyeivel
  Áldását rá folyatta.

              18.

Ott ülének a boldogok
  Gyakran az éj csendjében,
A csillagos mennybolt alatt,
  Egymás meleg ölében;
S Kálmán fenn a vár ablakán
  Ossiáni dalokban
Várna s Mohács siralmait
  Mondá mély s bús hangokban.

              19.

Lóra anya s gazda-asszony,
  Csupán édes tisztében
Tölti vala a napjait
  Somló békes körében.
Boldog lévén, boldogított
  Minden hozzá tartozót;
Csak ha mással megoszthatta,
  Ugy szeretett minden jót.

              20.

Midőn nyári szép estvéken
  Néha lantját pengette,
Ha még zengett szavának is
  Édes hangja mellette, -
Megbájolva fülelt akkor
  Alatt a szőllőmíves,
Kételkedett, hogy emberi
  A lelkes hang és szíves.

              21.

Tartóztatta lélekzetét,
  Vélvén, mennynek angyala
S nem más, kinek a magasról
  Ily gyönyörűn zeng dala.
Dicső, kegyes, gyönyörű hölgy!
  Százszor boldog a földön,
Kinek, téged szerelmével
  Átfoghatni szabad lőn!

              22.

Elek úr most ritkán ment ki
  Gazdasága köréből,
A vadászat csalta csak ki
  Néha boldog fészkéből:
A hol sok lenyílalt fürjjel
  Tölté Zsuzsi táskáját, -
Szellő sok elkapott nyúllal
  A nyeregnek kápáját.

              23.

Kálmán, a nagy s bölcs hazafi,
  Tartván, hogy majd vejében
A bajnok ellágyulhatna
  A szerelem ölében; -
Hogy a vértől el ne szokjék,
  Vérnek kellvén folynia,
Ha ki akar szabadúlni
  Pogány kézből Hunnia; -

              24.

Hogy, a midőn karját kéri
  A hazának védelme,
Honn ne fogja ölelésre
  Azt a szép hölgy szerelme; -
A vadászat ingereit
  Benne önnön bizgatta,
Hogy forgassa fegyvereit,
  Ipa önnön biztatta.

              25.

S nem sokára el is jöve
  Az idő, hogy Hunniát
Új veszélyek fenyegetvén,
  Az minden még hív fiát
Lóra, talpra kiáltotta:
  Hogy ezen új csapástól
Mentenék meg édes anyjok' -
  Talán a végromlástól!

              26.

Mert Szolimán, Izabella
  Királynénak szavára,
Meg' rácsapott a magyarnak
  Meghasonlott honjára;
S majd Budáig tódúla már
  Kontyosinak árjával,
A nélkül, hogy gátolhatná
  Őt a haza hadával.

              27.

Immár szerte lobogtanak
  A vármegyék zászlói;
Felkelésre szólítottak
  Harsány tárogatói: -
Gyűlekezett a nemesség
  Az életet megvetve,
A haza szent védelmére
  Lovag, gyalog sietve.

              28.

Első volt a felkelésben
  Ura Somló várának;
Nem lágyúlt el a hölgy mellett
  Boldog férje Lórának:
Öszveszedett lovagjait
  Egy csoportba állítá, -
S általölelt kedveseit
  Szívesen így szólítá:

              29.

«Megyek én is, Lóra lelkem,
  Szívem édes kedvesse!
Édes hazám váltságára, -
  Dolgunk Isten vezesse!
Légy helytartóm, apa édes,
  Míg megint itt lehetek! -
Gondját viseld mindenemnek,
  Lóra, a mit szeretek!

              30.

Hahogy hazám védelmében
  Vérzeni kell éltemnek,
Vigasztalódj', édes anyja
  Fenmaradó véremnek.
Ne sírj! remélj, jó szerelmem!
  Meglátlak még bennetek'; -
Bizzunk Isten jóvoltában: -
  Az Úr légyen veletek!»

              31.

Itt Elek felveté magát
  Tigris paripájára; -
Lóra könnye sűrűn hullott
  Ölben alvó fiára.
Kálmán komoly tüzes szemmel
  Nézett vitéz vejére,
És magában áldást mondott
  A magyar had népére.

              32.

Lova hátán így szól Elek:
  «Szerelmem, kis kölykemet
Add még egyszer az ölembe, -
  Hadd éréntse szívemet!»
S felvevé, s úgy megszorítá
  Kis fiát a pólyában,
Hogy rítt az és szinte megfúlt
  Atyja tüzes csókjában.

              33.

Lovát immár kifordítván,
  Elek úr ezt mondá még:
«Egyre kérlek még, kedvesem, -
  A dolog csak kicsinység;
De szerelmed nagyságát majd
  E kicsinyből ítélem; -
Férjed kedvét, jó feleség,
  Nem szeged meg, úgy vélem?

              34.

Viseld gondját madaramnak,
  A fürj-ütő Villámnak, -
Szellő kedves agaramnak,
  Drága, dicső kutyámnak!
A mennyire te ezeknek
  Majd gondjokat viseled,
Úgy vélem, hogy örömimet
  Egyannyira kedveled. -

              35.

Édes apánk olvasgatni -
  Én vadászni szeretek:
Viseld gondját állatimnak, -
  Menjünk! - Isten veletek!» -
Mondta, s elment; véle Andor,
  Buda alá Zrínyihez,
A hol hozzá állott hazánk
  Többi nemes hősihez.

              36.

Keservesen sírt a szép hölgy,
  Fájván a szív keblében;
Ázott fia a keserű
  Könny-özöntől ölében.
S mintha örök megválása
  Lett volna ez Elektől,
Szíve szinte megrepedett
  A gyász érzeményektől.

              37.

Csendes vala Somló vára
  Elek ott nem létében;
Lóra, mint egy bús gerlicze,
  Úgy űlt özvegy fészkében:
Maga soha, cselédjei
  Igen ritkán jártak ki;
Somlóra is, Brúnón kívűl
  Ritkán ment fel valaki.

              38.

Írt vagy izent övéinek
  Elek, mikor lehetett;
De Somlóra rugaszkodni
  Soha ki nem telhetett:
Mert Szolimán fenyegetvén
  Százezernyi népével,
A maroknyi magyar tábor
  Érzé, ha egy ment is el.

              39.

Napok, hetek és hónapok
  Érkeztek és távoztak;
De sem Somlón, sem Budánál
  A dolgok nem változtak.
Lóra asszony Elek helyett
  Elek fiát csókolá,
Örűlt, midőn vonásait
  Benn fellelni gondolá.

              40.

Ablakánál könyökölve
  A szép nyári estvéken,
Szemeit ott legeltette
  A kies al-vidékben:
Hol a holdnak bizonytalan
  És remegő fényében
Ezerféle forma s alak
  Lebeg vala szemében.

              41.

Ezer karú óriássá
  Kápráz a fény minden fát,
Melyet Lóra ily estvéken
  Somló öve körűl lát:
A múltban és jövendőben
  Jártak gondolatjai;
Vitéz férjét féltik vala
  Szíve kívánatjai.

              42.

Elek kedves állatinak
  Jól folytanak napjaik,
Lóra asszony gondjainak
  Ők lévén fő tárgyaik;
Ezerszer is simogatta
  Férje kedves agarát,
Mindég maga etette volt
  Férje kedvelt madarát.

              43.

De egyszerre, - épen midőn
  Elek napja folytába'
Súlyos markok hanyatlottak
  A sarlóknak horgába, -
Lóra előbb vélte volna,
  Hogy a rendelt határból
Ég, föld kilép: - Szellő, Zsuzsi
  Eltűntenek a várból.

              44.

Az esetre Lóra asszony
  Annyira megdöbbene,
Hogy, értvén azt, lábairól
  Szinte hanyatt billene:
Megakadtak gondolati
  Máskor okos eszének;
Megrekedtek az erei
  Testét folyó vérének.

              45.

«Jaj, jaj nékem! (így sírt-rítt ő)
  Nem hisz meg majd szavamnak!
Hogy gondjokat viseltem én -
  Majd jobban, mint magamnak!
Hogy öröme életének
  Kedve az enyimnek is! -
Nem hisz meg jaj! - s azt mondja tán,
  Álnok voltam és hamis!»

              46.

S valahány volt a cselédje,
  Annyifelé küldötte;
S reménykedve, könyörögve
  Szíveikre kötötte:
Keressék az elveszteket,
  A hol hírek hallatik:
Annak, a ki megtalálja,
  Nagy jutalom adatik.

              47.

Elszéledtek a cselédek, -
  S mindenegyik másfelé
Szorgalommal vizslat vala, -
  Mert szereté, tisztelé
Mindenegyik jó asszonyát;
  De egyenként megtérvén,
Csak így felel mindenegyik:
  «Szerencsétlen jártam én!»

              48.

Az elvesztek, - minden kis jegy
  A sólyomban s agárban
Ismérhetőkép lefestve, -
  Minden közel vásárban
A vegyesen gyűlő népnek
  Ki voltanak kiáltva,
Vélek a dij, melylyel azok
  Ki lennének majd váltva:

              49.

Szép paripa a nemesnek;
  Borjas tehén parasztnak:
E jutalmak is sok embert
  Keresésre szalasztnak;
Haszontalan! veszve maradt
  A kutya és a madár:
S a szép Lóra szemeiből
  Szüntelen folyt a köny-ár.

              50.

Egy emberre gyanakodtak,
  A ki Somló várában
Gyakorta megfordúl vala
  Kanóth barát dolgában;
Kit az nap is Somlón látott
  Bakacs úrnak udvara,
Hogy elveszett mise alatt
  Kutyája és madara:

              51.

Haszontalan! veszve maradt
  A kutya és a madár,
S Lóra asszony szemeiből
  Szüntelen folyt a köny-ár
Kálmán Lórát haszontalan
  Vígasztalta, kérlelte; -
Komor maradt, - néma és bús,
  És kezeit tördelte.

              52.

Most, hogy Elek, - ki Zrínyivel
  Buda alúl elmene
A horvátok földjét dúló
  Vad tatárnak ellene, -
Sorsa felől övéinek
  Rég nem izent, se nem írt,
Lóra, ki ezt nem tudta volt,
  Bújával már alig bírt.

              53.

Rövidűltek már a napok;
  Közel vala az ősz már,
Midőn a nap fergeteggel,
  Hideggel és széllel jár;
És Szolimán jancsárokkal
  Töltvén elébb várait,
Egyszerre felkerekedik, -
  S haza viszi hadait.

              54.

Eloszlott a magyar had is:
  S jobb jövendő fejébe'
Kiki vígan haza indúlt
  Őseinek fészkébe.
Bakacs úr is, a szerelem
  Vonagolván inába',
Sebes folyvást iget vala
  Kedves hölgye karjába.

              55.

Az útban, mely Veszprimbe visz
  Devecserből s köréről,
Egy csárda volt a Bakonyban,
  Jeles több jó féléről;
«Betekints» volt neve annak;
  A mily jó bor csapjából,
Oly jó víz folyt csörgedezve
  Mellette egy sziklából.

              56.

Egy kies völgy ölében volt
  Fekvése e csárdának:
Jól esett itt kipihenni
  Embernek és marhának;
Álom lepte meg az útast
  A gyöp puha selymében;
Úntig lakott a fáradt ló
  A völgy kövér füvében.

              57.

Egy vasárnap vala épen,
  Hogy haza vett útjába'
Bakacs úr is betért ide
  E bakonyi csárdába;
Hol eloltván szomjúságát
  Mind az úr, mind lovásza,
Andor ura s maga lovát
  A fűre kipányvázza.

              58.

Most a lovak szájában már
  A fű egyre ropogott;
Andor egy nagy bokor megett
  Mély álomban hortyogott;
Elek oda lévén dűlve
  Egy tölgy görcsös tövéhez,
Szív-szakadva, sohajtozva
  Vágyott kedves hölgyéhez; -

              59.

Hogy egyszerre a füleit
  Reménytelen meghatja
Egy közelről hangzó ének
  Lanttal kísért szózatja.
Meghökkent ő, - felborzadtak
  Feje minden szálai, -
Mert mérgesek, - ezek voltak
  Az éneknek szavai:

              60.

«Az asszony-szív, mint az avar,
  Igen hamar lobbot vet;
De mire megujúl a hold, -
  Már nem érez az hevet;
S a legszentebb érzésekkel,
  Férje boldogságával,
A természet kötelivel
  Úgy játszik, mint koczkával.

              61.

Az asszony-szív a hívséget
  Csak szükségből isméri:
Csak a rút hív, kinek szívét
  Már az ördög sem kéri.
Legédesebb dicsősége,
  Imádtatni többektől;
Csupán egynek híve lenni -
  Ne várd soha szépektől.

              62.

Tud szeretni az asszony-szív, -
  De csak magát s kényeit;
Ő magának Isten s világ,
  S ekként teszi tetteit.
Ha kit kénye boldoggá tesz,
  Csupán kedvelt magáért
Történik az, nem pediglen
  Másnak boldogságáért.

              63.

Töredékeny, mint a cserép;
  S mégis konok s mereven,
Zsémbes, buja, hívalkodó,
  A mi benne eleven.
Legfőképen a hívságnak
  A legjobb is ily rabja,
Hogy éltének rendjét, módját
  Egyedűl csak az szabja.

              64.

Bolond, a ki igaz szívvel
  Csügg egy asszony szerelmén:
Álnok az és állhatatlan,
  A fiatal, mint a vén.
Bolond, ki az asszony-szónak,
  Esküdjék bár, többet hisz,
Mint a mit egy porszem nyomna,
  Melyet minden szél elvisz.

              65.

Bolond, a ki homokjára
  Az asszony-szív kényének
Állandóul véli tenni
  Szerencséjét éltének.
Bátrabban áll szerencsédnek
  Épűlete a jégen,
Mint a jégnél sikosb szíven -
  Az asszonyi hívségen.

              66.

Csak tréfánkra, játékunkra
  Van teremtve ez a nem;
A külseje bájló, vonzó, -
  De belseje fertelem.
Csak a ki ezt nem isméri,
  Az tiszteli, szereti;
Az okosabb örömére
  Fordítja - és neveti.

              67.

Tiéd vala, héj, férfi szív,
  Az uraság a földön,
De Évának csélcsap kedve
  Téged, szegény, rabbá tőn! -
Vedd vissza az uraságot,
  Melyet erőd felada
A szépnek, ha tőle a jó
  Már annyira szakada!»

              68.

A lantosnak kígyó-nyelve
  Még jól el sem végezte
A szót, melylyel jelentőleg
  Énekét béfejezte;
Hogy Bakacs úr felpattanva
  Oda lövell hozzája, -
Jobban borzad, hogy szemével
  Egyet pillant reája:

              69.

«Ki vagy, undok? (így szólítja)
  Férfi külső tolladdal,
Mérges kígyó belsőképen, -
  Asszony te is szavaddal!
Ki vagy? nyisd fel sisakodat,
  Mutasd, ha van, arczádat!
S ha oly vagy, a milyt festettél,
  Hadd pökjem le pofádat!»

              70.

«Egy nyomorúlt katonáné,
  (A lantos így válaszolt)
Ki férjével együtt Budán
  Esztendeig fogva volt.
Jól intézte a jó Isten,
  Hogy a nememet elrejtvén,
A fajtalan pogányságnak
  Fertője nem lettem én!

              71.

Hogy végre elbocsátának
  A fogságból bennünket,
Elmetszék, - az átkozottak!
  Az orrunkat, fülünket.
Utálattá, fertelemmé
  Levénk, szegény állatok!
Szolgálatba bélt-keverő
  Képemmel nem állhatok.

              72.

Sisak fedi ábrázatom,
  Nehogy annak, ki meglát,
Tekintetem tán elnyomja
  Szánakodó irgalmát.
A muzsikát egy talián
  Katonától tanúltam:
Kenyerem lett, haj! mióta
  Ennyire elrútúltam.»

              73.

«A menny tüze égessen el,
  Éles nyelvű boszorkány!»
Úgymond Elek boszonkodva,
  Hogy szeme is szikrát hány:
«A menny tüze sujtson mérges
  Énekedre, nyelvedre! -
S hol vetted, a mit okádál,
  Mérges béka, nemedre?»

              74.

«Felindúla szavaimra
  Kegyelmed, a mint látom,
(Mond amaz) de hallgasson meg:
  Ezelőtt egy barátom,
Kit, míglen ő táborban volt,
  Hitvese otthon megcsalt, -
Egy szép, írástudó legény
  Csinálta volt ezen dalt.

              75.

A múlt éjjel Somló-várban
  Kértem szállást s kenyeret; -
Jó s dús urak a Bakacsok:
  Szegényt százat, ezeret
Táplálnak ők; - s a mit tegnap
  Somlón láttam s hallottam,
Az eszembe hozta a dalt,
  Melyet imént mondottam.»

              76.

«S mit láttál hát Somló-várban
  E rút dalhoz hasonlót?
Mit hallottál, (kérdé Elek)
  Ha nem szépet, ha nem jót? -
Mit láttál ott?» (kérdé Elek,
  S minden szőre felállott,)
«Mint van Bakacs hölgye s fia? -
  Mit hallottál, láttál ott!»

              77.

«Azt (felel ez), hogy míg Bakacs
  Sok ezered magával
A hazáját és övéit -
  Tán vérének folytával, -
A pogánynak dúlásától
  Megmenteni igyekszik:
Addig hölgye szerelmétől
  Fészkében más melegszik.»

              78.

«Hazudsz, ringyó! (ordít Elek)
  Hordd el innen testedet,
Mert az orrod s füled után
  Küldöm czinkos nyelvedet!»
«Megbocsásson, kelmed uram!
  Mind ezt én így hallottam,
(Mond az asszony) a hallottnál
  Többet én sem mondottam.

              79.

Bár Bakacsnak mondhatnám ezt,
  Néki önnönmagának:
Megköszönné, ha szemei
  Általam megnyílnának.»
Elek fogát csikorgatta, -
  Kezéből két ököl lett: -
«Mondd csak tovább!» ezt mormolta,
  S ez tovább így beszéllett:

              80.

«Azt szememmel láttam tegnap
  Midőn a nap nyugodott,
Hogy Bakacsné egy úrfival
  Ölelkezve űle ott,
Holott magok a cselédek
  Mondják, hogy száz olyant ér
Az ő urok, kit valóban
  Minden ember is dicsér.

              81.

Pedig bizony, örökös kár!
  Hogy ily rútúl megrontja
A Bakacs vért egy nyomorúlt
  Orgonásnak porontya;
Kit, - egy gazdag és nemzetes
  Szép kisasszonyt megvetvén,
Emel vala karjaiba, -
  Legalább így hallám én.

              82.

A vén mester a leányát
  Nemcsak hogy nem téríti,
Sőt, mint mondják, az urakat
  Néki maga keríti.»
«Hallgass, ringyó! (ordít Elek)
  Hallgass, mert megfojtalak,
Mert kitiprom a béledet,
  Mert pokolba ontalak! -»

              83.

«Nem csudálom», - szavát bátran
  Az asszony így folytatja, -
«Hogy Bakacsnak gyalázatja
  Kelmedet így meghatja.
Csak mindenkor igaz marad:
  Nem volt, nem lesz soha jó,
Akármit is összekötni,
  A mi öszve nem való.»

              84.

Mint a midőn csattog, ropog
  Az ég, s a föld megrendűl,
Ugy rázkódik meg Elek itt -
  S valósága felzendűl,
Dúl, fúl, habzik minden csepp vér
  Háborodott erében,
És vonagol minden ideg
  A méregtől testében.

              85.

Nem szól, - nyelve ólommá vált
  A méregtől szájában;
Nem szól, - hanem iszonyúkat
  Forgat tüzes agyában;
Nem szól, - szívét a fájdalom
  Nyomja, zúzza, szorítja! -
Vizsga szemmel néz emez rá,
  S Bakacsot így szólítja:

              86.

«Egy szép sólyom s egy szép agár
  Vagyon a birtokomban,
Hasonlókat nem láttam még
  Messze földön jártomban,
Úrnak valók, - a szegénynek
  Sok pénzébe tellenek,
Somlón vettem; - oda adom,
  Ha kelmednek tetszenek!

              87.

Ez úri két állathoz én
  Különösen jutottam: -
Somlón bezzeg megtörtént az,
  A mit imént mondottam:
A legszentebb érzésekkel,
  Férje boldogságával,
A természet kötelivel,
  Ugy játszik, mint - koczkával.

              88.

Bakacsnak volt e két állat,
  Mondják, igen kedvében;
De Bakacsné nem tartván jól
  Férje kedvét eszében,
Általadá az úrfinak,
  Ki most Somlón nála ül,
Férjét s kedvét fel sem vevő
  Szerelmének jeléűl.

              89.

Az úrfi nem lévén vadász,
  Lovászának vetette:
Ki azután olcsó pénzért
  A kezemre ejtette.»
Bekiált itt a csárdába
  Általható szavával:
«Hallja-e kend? - Ide (úgy mond)
  A madárral s kutyával!»

              90.

 S egy katona lép gyorsan ki
  A magános csárdából, -
Nem láthatni, sisak fedvén,
  Semmit ábrázatjából;
Gondosan tart karján, lánczon
  Egy szép sólyom-madarat, -
Jobb kezében pórázon hoz
  Egy szép ordas agarat.

              91.

Legottan, hogy Elek urat
  Szemével megtalálja
Az agár, fülét hegyezi
  És a farkát csóválja;
Egyet ugrik, - elszabadúl
  És Elekre rálövell:
Nyivog, szökdös és hentereg,
  Helyet nála alig lel.

              92.

«Egek ura! (ordít Elek)
  Madár, kutya sajátom! -
A hitetlen asszony vétkét
  Mint a napot, úgy látom!»
Ily szörnyen megsebesedve
  Látván magát szívében,
Tovább már nem tettetheti
  Magát kitört mérgében.

              93.

Az ő egész valósága
  Vérbosszúba lobbana,
Melytől szíve mérgében is
  Mintegy visszadobbana:
«Sólyom s agár az enyimek»
  (Kardját rántva kiáltja)
«Bakacs vagyok, ki magáét,
  Ha vérrel is, - kiváltja.»

              94.

S megrettenve a sólyomot
  A férfi leoldozza,
S magát a már elfarkallott
  Asszony után orozza.
«Jertek, kedves állataim,
  Ti hívebbek nálánál!»
Sohajt Elek, s a sólyomot
  Karba őlti lánczánál.

              95.

S megragadja paripáját
  S kantárt vet a fejébe,
S elbőszűlve felugrik rá,
  Remeg, morog dühébe';
S mint egy porszem a szélvésznek
  Zúgó sebes szárnyain,
Ugy szágúld el Somló felé
  Lovának gyors inain.

              96.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,
  A hív kutya mellette;
Habzik, csepeg, fúlad a ló,
  És a lovag hegyette;
Tüskén, bokron megy keresztül,
  Hanyatt-homlok futtában,
S mint a szél, még két más lovag
  Siet Elek nyomában.

              97.

A sólyom nem repűlhetvén,
  Minthogy kötve lánczával,
S nem állhatván a lábain,
  Körmével és orrával
Kapaszkodik vivőjébe: -
  A dühös nem érezi,
Hogy a madár körme s orra
  Karját már jól vérezi.

              98.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,
  Tűnnek jobbra és balra
A fák, bokrok, - ki meglátja
  Messze tér az oldalra:
Szegény sólyom nem állhatván,
  Tikkadva lóg lánczáról, -
S most szegényt egy fityegő ág
  Leszakasztja lábáról.

              99.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,
  S már ott Somló aljában;
Szakadozott, töredezett
  A pára már lovában;
Hosszan fityeg száraz nyelve
  Az áltszakadt kutyának;
Csak Bakacsnak nincsen baja,
  A dühösnek magának.

              100.

A nap épen most bucsúzik,
  Bús fellegek nyelik el;
A munkások szertemennek
  Haza eszközeikkel; -
Bakacsné a várkapunál
  Űl a langyos estvében
Egy kőpadon, fiacskáját
  Rengetvén ott ölében.

              101.

Egy szép, deli, szőke úrfi
  Űldögél ott Lórával,
S Elek hölgyét szerelmesen
  Ölelgeti karjával.
Kálmán tova magánosan
  Keresztbe tett kezekkel
Némán a nap nyugtát nézi
  Fellengező lélekkel.

              102.

S most egyszerre, - csak bágyadtan
  Tolván magát szárnyával,
Borzadt, rongyos, véres testtel,
  S már-már fogyó párával,
Az elveszett sólyommadár
  Somlón terem Lóránál,
S márcsak alig vitt páráját
  Ott - kiadja lábánál.

              103.

S mindjárt erre, minekelőtt'
  A történtet bámúlva
Megfoghatnák, - szélvészképen
  Somlóra felzúdúlva,
Nálok terem Bakacs Elek, -
  Néz, és látván megdobban,
S égő dühe és bosszúja
  Szörnyebb lángba fellobban.

              104.

Leugrik: «Élj s halj hát, szajha!
  Szerettebbed karjába'!»
Igy ordít, és markolatig
  Döfi kardját Lórába.
Mint az eltört liliomszál,
  Lóra lerogy lábához
A dühösnek, ki ekkor sem
  Tér még vissza magához;

              105.

Hanem gyilkos, dühös kézzel,
  S vérrel mázolt kardjával
Az úrfihoz akar vágni,
  Ki ott üle Lórával:
De ekkorra megérkezik
  Bakacs úrnak nyomában
Ama lantos, ki vádja volt
  Lórának a csárdában:

              106.

«Megállj, Bakacs! (kiált hátúl)
  Feleséged ártatlan!»
Lucza mondja: ő az, a ki
  A lantosba rejtve van.
«Magad ellen fordúlj, hóhér,
  Első vétkes te valál:
Így bosszúlja meg magát az,
  Kit, balgatag, megcsalál.»

              107.

Mondta a vad fene állat,
  És helyben megfordúlt ott,
S kárt-örvendő hahotával
  Ismét vissza szágúldott.
De midőn lefelé vágtat, -
  Isteni nagy igazság!
Kitől méltó jutalmat nyert
  Ez iszonyú gonoszság!

              108.

Midőn sebes-vágtatva megy,
  Megeresztett kantárral,
Szívében megelégedve
  A Bakacsnak tett kárral,
Midőn siet, hanyatt-homlok,
  Nehogy utól érhesse
Gonosz tettét Bakacs mérge,
  És kardjára vehesse; -

              109.

Midőn sebes-vágtatva megy
  Az út tekervényébe',
Megbotlik s elesik lova
  Egy fagyökér görcsébe,
S estével úgy sújtja Luczát
  Egy sziklába, hogy feje
Széjjelzúzik, s szertefecscsen
  Gonosz agya veleje.

              110.

Ártatlan volt szegény Lóra!
  Áldozatja Luczának:
Mert az urfi, Kéry Antal,
  Testvére volt Lórának,
Kálmán fia, a kit Brúnó
  Valahogy kinyomozott,
S ennekelőtt' néhány nappal
  Titkon Somlóra hozott.

              111.

Lucza elmés ravaszsága
  A somlai dolgokat
Kikémlelvén, így fordítá
  Bosszújára azokat.
Bakacs kedves állatit is
  Ő orozá s rejté el
Egy kezére ásítózó
  Betyár segedelmével.

              112.

Megmeredett hallatára
  És tudtára ezeknek
Nemcsak keze, hanem egész
  Valósága Eleknek:
Mint a villámtól sujtottnak
  Megszűnt minden erében
Folyni a vér, - az ész megszűnt
  Gondolni a fejében.

              113.

Ontva látván öröminek
  Éltét Lóra vérében,
Halva magát önmagánál
  Jobbszeretett hölgyében,
Az emberi természetnek
  Határánál lévén ott,
Végre, mint egy odvas törzsök,
  Lóra mellé lerogyott.

              114.

A bűnös, ki imént úgy áll,
  Mint egy kőszál dühében,
Hogy azt vélnéd, semmi csapás
  Meg nem rázná helyében, -
Remegett most, mint a nádszál
  Elkövetett vétkében,
S mint a féreg, ott fetrengett
  Kedvesének vérében.

              115.

«Oda, Lóra! (így ordított)
  Én ütöttem őt agyon!
Zúzz el, óh föld, cserepekre,
  Melyben e vad szív vagyon!
S az elzúzott nagy teremtés
  Legyen halma sírjának!
Az örök éj legyen gyásza
  Az ártatlan Lórának!

              116.

Ő volt éltem szerencséje,
  Ő ereje karomnak! -
Ő a lelke életemnek,
  Ő öröme napomnak! -
Vidd el zúgva és ordítva,
  Szélvész, hírét tettemnek:
Hogy kiontám tiszta vérét
  Kedves feleségemnek!

              117.

Ámde azt is, hogy egy ördög
  Pokol-mesterségével
Vive arra, hogy így tegyek
  Lelkem idvességével! -
Rendűlj meg, föld! dörögj, óh ég!
  Ordíts, óh szél, tettemre!
Sírj felettem, óh természet!
  S küldj egy halált éltemre!»

              118.

Megdermedve állott Kálmán
  Néma, komor bújában,
Fosztva lévén örömitől
  S reményitől Lórában:
Mint a vén tölgy, ki megsujtva
  Lévén Isten nyílától,
Dísztelen áll, száraz törzsök,
  Fosztva minden ágától:

              119.

«Így veszt hát el a sors mérge
  Mindent, a mit szeretek? -
Hazám és ti kedvesek mind,
  Hát ily szörnyen vesztetek?»
Az öregnek zúzott szíve
  Így tűnődött magában, -
S meghasadt az nemsokára
  Nem tűrhetett bújában.

              120.

Elek eszét szörnyű tette
  Kiforgatta sarkából;
Az értelem napról napra
  Fogyton fogyott agyából.
Vérlángokban kele s nyugvék
  A nap bűnös szemében; -
S öszvetörött a természet
  Édes képe szivében.

              121.

Egy ideig a pápai
  Irgalomban tartatott;
Utóbb esze helyre jövén,
  Ismét elbocsáttatott.
Haza ment, és mint a bagoly
  Az ő setét odvában,
Kerűlvén a napnak fényét,
  Magán élt bús várában.

              122.

Nemsokára a világból
  Egyszerre csak elveszett;
Senkisem volt a világon,
  A ki tudná, hová lett:
Idők múlva felbontatván
  A somlai kriptában
A koporsók, - ott lelték meg
  Lóra koporsójában.

              123.

Mikor s miként halt légyen meg,
  S oda miként juthatott,
Arról soha bizonyosat
  Halandó nem mondhatott.
Híre volt, hogy elevenen
  Ment Lórának melleje: -
Lórát szoros ölelése
  Volt e hírnek kútfeje.