Sokoloff
szerző: Thury Zoltán
Müncheni társaságunk sem nem magyar, sem nem német, hanem egészen vegyes. Van benne sokféle náczió s nem igen van eset arra, hogy elsimíthatlan ellentétek merülnének föl közöttünk. Külföldön más az ember, mint odahaza, jobban meg tudja becsülni a társaságát s nem hagyja mindjárt oda, ha valami nem tetszik benne, mert hamarosan nem jut másikhoz. Otthon könnyü. Ha egyik kávéházban nem kellemes a délutáni kompánia, keresünk jobbat a másikban, vagy a harmadikban.
A kompániánkban van: orosz, görög, lengyel, német és magyar ember. Mi tartunk ki egy kávéházat, a mely mostanság igen rosz állapotba jutott s egy hosszu szőke német gondnokságára szorult. Csak néha napján vetődik be egy-egy idegen vendég, azt azonban kinézzük. Különösen a poroszok tudnak veszedelmesen nézni, majd fölszurják az embert arra a tüzes vonalra, a mi a szemükből kipattan. Nem igen van közöttünk krakéler, de szeretjük az intim társaságot. Egy hónappal ezelőtt azonban mégis bebocsátottunk valakit magunk közé.
Az oroszok hozták magukkal, Sokoloffnak hívják. Csinos fiu lenne, ha kissé ápolná magát. Sem a bajuszát, sem a szakálát nem tartja rendben. Csak a szemei imponálnak. Tüzes nagy golyók ezek, csodálatos vegyülékével az erőnek és a melankoliának. Zürichből jött. Csak később, néhány nap múlva derült ki, hogy miért? El akarták fogni, de mig az ajtaját feszegették a rendőrök, kiszökött a másik folyosóra s szerencsésen átjutott a határon. Valami röpiratot nyomtattak muszka betűkkel a nép számára, hogy szabadságot tanuljon belőle. A könyvek még nem jutottak el Oroszországba, de a szerkesztők, szedők és kerékhajtók névsora már a rendőrség kezében volt. Néhány elmenekült közülök, a többit befogták s mig én itt irkálom a történetüket, talán kettőnként összelánczolva utaznak a kozákok között Szibériába. A hatalmas czárral nem jó ujjat huzni.
A czár, a czár... Sokszor megemlegette Sokoloff is ezt a nagy urat, a mint előttünk érthetetlen ákombákomokkal rajzolta tele maga előtt az asztalt. A honfitársaival szemben nyiltabb volt, azok fecsegték ki azt is, a mit ő el nem mondott.
Az apja ezredes az orosz hadseregben. Morózus, kemény katona, korbácscsal jár a katonái között s azok közé tartozik, a kik nem is káromkodnak már, csak ütnek. Ő is emlegeti a czárt, de nem ugy, mint a fia. Leveszi mellé fejéről a sapkát és fölnéz az égre. Az ő szemében nem is emberi lény ez a hatalmas, egyetlen valaki, hanem fogalom, a nagyság szuperlativusa. Senkit sem szeret, a feleségét gyönge, törékeny volta miatt megveti s méltatlannak tartja arra, hogy orosznak született. Mikor a fia éppen olyan sápadt s vértelen szint öltött, mint az asszony, ugy bánt vele, mint a kutyakölyökkel a kutyaapa. Hagyta az utjára, katonát ugy sem lehet faragni belőle! Egyszer vette csak tudomásul, hogy van egy fiatalabb, gyámoltalan Sokoloff is a világon és akkor kegyetlenül el is verte azzal az ostorral, a melylyel a gyakorlatról jött haza. Ez akkor történt, a mikor a gimnázium igazgatója tisztelettel megkérte, hogy adja a fiát más intézetbe, a hol elnézőbbek a növendékek politikai nézetei iránt.
- Mit! Megvadult a nyavalyás! - és ordított a vén katona, a mint kifért a torkán.
- Nem kell olyan nagyon kiabálni, meghallják, mondta az igazgató, de nem használt semmit.
- Hadd hallják, Sokoloff eszére tudja téríteni a fiát.
Otthon aztán észretérítette. A nyakánál fogva a levegőbe emelte s odadobta a czár képe elé, mint egy zsákot.
- Imádkozzál!
A fiu összeszorította az ajkát s nem szólott egy szót sem.
- Te semmi, hajolj meg és imádkozzál a czár előtt, hogy bocsásson meg butaságodnak általa az Isten.
A halvány, hosszura nyult testü gyermek ránézett a képre, behuzta a fejét a vállai közé s egy pillanat alatt elkészült akár a halálra is.
- Nem imádkozom.
- Nem!?
- Nem.
A halál éppen nem következett be, de néhány hétig nagyon csóválgatták fejüket ágya mellett az orvosok, a kiket az anyja csempészett hozzá. Aztán elment Svájczba diplomát szerezni. Az apja az utolsó napon eresztette maga elé és négy lépésről beszélt vele.
- Csavargók közé ne vidd a nevemet, légy ember.
- Elmehetek?
- El... Megállj! Még mondok valamit. - Kigombolta az ingét és csupasz melléről egy zsinórról leakasztotta a feszületet.
- Látod ezt?
- Látom.
- Hallgass ide, ha megtudom, hogy valami bünös, rosz erkölcsü szekta tagja lettél, ha aljasságra adod a fejedet, ha elcsábíttatod magad az istentelenektől, légy a világ másik oldalán is, megtalállak és én durrantlak fejbe. Te is hallod és az isten is hallja. Elmehetsz.
S a szegény Sokoloff ugy járt közöttünk, hogy alig hallottuk a lépését. Nagyon sokat szenvedett ez a szegény ember. Néha, ha a pinczérleány megszólította, ijedten fölkapta a fejét s csak aztán mosolyodott el kissé fanyarul, a mikor föléje hajolt a csinos szőke fej. Bántotta a csend is, meg a lárma is. Egyszer azt mondta az egyik orosznak:
- Ha véletlenül hamarosan meghalnék, vedd el az órámat s add oda a háziasszonyomnak. Nagyon jó asszony szegény.
- Jól van.
Ideges is lett minden semmiségre. Ha egy pohár nagyott koppant az asztalon, odakapott mind a két kezével. Közben kémlelve, nyugtalanul hordozta körül a szemeit rajtunk. Bizalmatlan volt, az már majdnem megszokás dolga az ilyen embernél, máskor pedig egészen megnyílt. Megkérdezte, hogy nem láttunk-e a városban valahol egy orosz tisztet. Nagy, barna ember, szürke, nyirott bajuszszal. A vállait pedig folyton előrenyomta valami, a mit mi nem láttunk. Egyszer-egyszer erős rajnai bort rendelt a vacsorához s butára itta magát.
- Jobb igy, azt mondta.
Hazautazó technikusoktól hirt küldött magáról az édesanyjának. Ne busuljon szegény jó asszony, él a fia, egészséges is, kenyeret keres egy müépitésznél, s most már nem bánja, akármi is lesz. A levelet idegen névre egy barátjához kell küldeni.
Mikor megjött az anyja betüivel irott első levél, örömében ketté tört egy dákót. Féktelen volt, szilajon vágott az asztalra. Az napra már nem érezte magát olyan egyedül, másnapra azonban már elmult a betük varázsa s megint üldözőbe vette szegény fiut az apja. Pedig nem volt már ebben a sápadt fiatal emberben semmi veszedelmes. A szökés, a folytonos rettegés s a kenyérkeresés fárasztó napszámja nagyon megtörték. Soha sem beszélt ilyes dologról, de azért nagyon meg látszott rajta, hogy nem törődik már a czárokkal. Éljen mindenki, de élni szeretett volna ő is.
- Élni, élni... ebben olvadt össze minden vágyakozása s megremegett és elsápadt, ha csak egy pillanatra is veszélyeztetve látta az életét. Árnyakkal volt számára tele ez a tiszta és átlátszó őszinte világ. Rendőrnek nézte a postaszolgát is s mint egy félénk gyermeket ugy kellett hazakísérni, ha már lement a nap. Megijesztette a nyitott kapu s a gázláng lobogásával jobbra-balra ingó árnyéka a lámpaczölöpnek.
Egyszer aztán ugy nyitotta be a nagy üveges ajtót, mintha kicserélték volna.
- Mi lelt Sokoloff? kiáltotta rá az egyik orosz.
- Nincs már baj - felelte - levelet kaptam édes anyámtól. Nekem irt, nem másnak!
- Az apád?
- Meghalt.
- Hazamégy?
- Nem, itt maradok.
- Mit csinálsz?
- Letelepedünk majd valami kis házba, valami kertbe épített házba a fák közé. Anyám már elindult, azt irja.
Még sem volt egészen megelégedve a dolognak ilyen elintézésével. Szerette volna, ha senkinek se lesz semmi bántódása s szépen, magától simult volna el a dolog. Kezére hajtotta a fejét s nagyon elkomorodott a féktelen örömre.
- Szegény apám.