Soklevelű boglárka

A Wikiforrásból
Soklevelű boglárka
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1915. április 18.

       A heidelbergi füvész messze-messze földről eljött ide hozzánk, a gyönyörű földre, egy magyar virágért. Még békeidőn is. Most azonban háború van, nálunk is, náluk is. A német professzor ─ aki bizonyára jó hazafi ─ mégis felül a gyorsvonatra, igazolja magát a német, az osztrák és a magyar határon, három országot fut át, hogy ideérjen, egyenesen a virág karjaiba. Nem engedi zavarni a maga boldog cirkulusait. Katonáink nem is zavarták. Csak a parasztok fogtak gyanút, hogy az idegen úr tilosban jár, kémnek nézték, rendőrök kezébe adták s majdnem agyonütötték. Kis híja, hogy ép bőrrel menekült meg. Mindez pedig egy ringy-rongy virág miatt, a soklevelű boglárka miatt.

       Soklevelű boglárka: nem úgy hangzik, mint egy leánynév, melyet a báli tudósításokban olvasunk, a megjelentek névsorában? Gyöngyike, Icike és Katóka között foglal helyet soklevelű boglárka kisasszony, akinek predikátuma bizonyos nemesi származásra enged következtetni. Kacér és negédes, termete nyúlánk, homlokán diadémot visel. Ritka kis virág a soklevelű boglárka, aki hosszú-hosszú kocsányon hordja fejét, gallérkáját pedig magakelletően húzza össze a nyakán. Lehelete kámforillatú. Minden porcikája méreg. Olyan, mint egy rosszlány, a szája seb és bűn, omlatag és előkelő betegség, de annál csábítóbb, és távolban élő jámbor szerelmesét annál szilajabbul vonja magához. A német füvész sokat is gondol rá. Esténkint otthon kigyullad a homloka. Tesz-vesz a herbáriumában, nézegeti a preparátumait, járkál a dísznövények s a parasztvirágok közt, de állandóan arra gondol, hogy valahol távolban, a gyöngyösi lankán, a magyar földön vár rá egy virág, a kiválasztott, az egyetlen, a különös, melynek nincs sehol se mása. Az ő élete a soklevelű boglárka nélkül fabatkát sem ér. Mit néki a többi virág, ez a leánysokadalom, melyet személyesen ismer, az ibolya, készen vett kék kartonruhájában, vidéki színpadok naivája, a búzavirág, ez a parasztmenyecske, a szegfű, ez a buta és szép házilány, a nefelejcs, ez az aggszűz, a napraforgó, ez a kövér bálanya, a bársonyka, ez a zárdanövendék, a liliom, ez az apáca, aztán a borsóvirág, a proletárlány, aki fehér ingecskében teng-leng, vagy a pompás nőszirom s a pipacs, az olcsó, piros ruhás utcai lány, a primadonna rózsa, aki festi magát, a jácint, aki egy csinos kasszahölgyhöz hasonlít, a hóbortos szarkaláb, aki rongyos szoknyában kószál, s a többi mind, a katáng, a hajnalka, az aranyvirág, a szerénykék, az érzelmesek, a könnyezők és a többiek, a gőgösek, a dália, ez a szívtelen dáma, az orchidea, ez a főúri kokott, végül az eszelősek, a gonosztevők, az őrültek, a csalmatok, a falu bolondja vagy a nadragulya, a kerítőnő, a balkörmű parasztasszony, aki méregkeverés miatt már börtönben is ült, és most szégyenében gazos árokparton, kerítések mellett elátkozottan bujdosik. Ez a cifra társaság csak untatja őt. Végzetes szerelme számára csak a soklevelű boglárka létezik. „Tavasszal nyílok, magyar földön, a gyöngyösi lankán” ─ sürgönyzi neki a kis virág. „Megyek, édes” ─ sürgönyzi vissza a professzor. Akkor aztán a mondott időben, pontosan, mint egy szerelmes és mint egy német tudós, meg is jelenik a találkán.

       Csak az igazi szerelmeseknek van ilyen kalandjuk, akik vidékre ruccannak, hogy valamelyik rejtett utcácskán találkozzanak a kedvesükkel, és aztán hajnalra kelve továbbutazzanak az első gyorssal. Ki érti meg őket? Minden ablakban gyanakodó tekintetek. A parasztok pedig rájuk uszítják a kuvaszaikat, s vasvillával űzik ki a hetedik határba. Aki nem békés polgár, az már gyanús. Akár szerelmes és csókot keres, akár tudós és virágot keres. A mi tudósunk bizonyára izgatott volt, mint az, aki leányt szöktet, talán félre is csapta kissé a kalapját, talán reszketett is a keze drága mámorában. Ezzel árulta el magát, és innen magyarázhatjuk, hogy idillje a rendőrségen ért véget. Ha csak úgy szerette volna a virágokat, mint azok, akik a körúton találomra vesznek egy csokrot, s aztán hazaviszik és ibrikbe dugják, akkor senkivel se jött volna meg a baja. Ez a virágszerelem polgári, józan és törvényes. A társadalom megérti és védi. De ő szenvedélyesen szerette a virágját, rendkívüli és törvénytelen szerelemmel. Ez természetellenes és a társadalom kárhoztatja is, mint mindent, ami mértéktelen. Még a szépség mértéktelenségét sem tűri. Csak feleségül kérheted a virágot, ágyashiten nem élhetsz vele. Mindegy, a német professzor megszenvedett már érte, és volt egy kalandja is, talán az első kalandja életében. Most már túl ungon-berken és minden veszélyen, viszi haza a magyar virágot, egy nászutas boldogságával. Otthon majd könyvet ír róla, szigorú, tudományos könyvet, sok műszóval, ábrával és idézettel. Így vall szerelmet egy német tudós. Virágja mellé pedig odabiggyeszthet egy új, nem tudományos tanulságot, amit itt kapott. Azt, hogy a szeretetünknek a szenvedés adja meg az értékét és mértékét. Eddig is szerette a soklevelű boglárkát, de csak ábrándosan, áldozat nélkül, a szobája csöndjében. Most szenvedett érte, majd az életével fizetett, jogot szerzett hozzá. A lovagjává vált.

       Képzeljék, hogy szereti majd ezután a soklevelű boglárkát.