Sokaság, te
Álltam horgonyok habos csikorgásával telt kikötőkben
tapintottam a levegőt tétován, mint vállát félénken emelő lomb a tavas kezdetén
álltam erdők mellett, melyek énekeltek szakadatlanul külön tagokban
mint ahogy a szétvagdalt giliszta részeiben is vonaglik tovább
átsiklottam árnyéktalan örökös delen
mint Fortunatus erszényében, szivemben apadatlanul csengett a dal
álltam a vándor kereskedővel csapszékek gőzgomolyában
sírtam vagy énekeltem együtt a letarolt ligetekkel.
Sokaság, te, mint egy tenger visszafogadtál engem és tovalöktél
magányosan ugy sajtolódtam beléd, mint szénbe csillogás
s ráismertem hajótöréstől mélyre hasított sávban
hangomra, mely egyre nagyobb hullámokat vet benned.
Halántékomban a vér lánccsörgését hallgattam éjjelenként,
mignem a fej hajója egyszerre fölszabadul
s eltűnik a bú meg a sajnálat zűrzavarával
a föld nedves, nagy függönyein át.
És te sokaság, te kérlelhetetlen: meghasíthatod szememet,
mint madár zuzáját, amelyben még meleg a málé
megtalálod majd benne a hegyeket, országokat, óceánokat
fölhalmozódva minden látomást, mint a laterna magikában.
Vajjon nem visszhangzanak-e kagylókként majd a csontjaim,
telten az éhség jajával, megtorpanással, telten
a homlokon átszüremlett sós nappal,
jéghegyekkel, melyek csendesen siklanak az álom hajói felé?
Velem leszel diadalmaskodó, vad sokaság,
még a husomban rombolü fényben is velem leszel,
áttörsz rajtam mégegyszer városaiddal, vágóhidaiddal,
dalomat kiszakitottad, mint vén banyából az aranyfogat.
És szólsz magadban: ime a mésszé vált napok,
im a bozóttá vált csukló és mirigy,
ám valahol a mélyben lesz egy délután
ablakkal s azon egy arccal, mely esőcseppként hozzájatapad.
S megérted-e? Nem volt eszköz, mely megölte volna sorsomat.
Hangom ott volt a zengő palotában, a mélabus viskóban ott volt.
szivemmel ugy jártam-keltem mindenütt, mint kalitkával,
melyben a költemény szomorú madara magányosan dalol.