Sneider Fáni
szerző: Krúdy Gyula
Budapestről az utazási könyvek azt írják, hogy gyönyörű, ifjú hajadon a vén Duna partjain, és tavasszal ibolyaszaga van a városnak, mint a pesti korzó hölgyeinek; őszidőben Buda adja meg a város tónusát, lehulló vadgesztenyék kopognak a bástyasétányon, a méla csöndben áthallatszik a túlsó partról a kioszkbeli katonabanda muzsikája, az ősz és Buda egy anyától születtek.
Húsz év előtt jöttem a városba, mint a Dumas regényéből való ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhat esztendős emberek szokták. A vonat hajnalban érkezett, és Rákoson, a kora őszi levegőben már érezni lehetett Budapest szagát. Akkoriban a gyárkémények és a zöldségeskofák gondoskodtak a város odőrjéről. Lóvasút ment a Kerepesi úton, és olyan vénséges vén kocsisok hajtották az öreg lovakat, hogy szinte azt hihette az ember, mindig őszi dér van Pesten. A tülök olykor megszólalt, mint egy régi német városkában, és a Váci utcát sör- és virsliszaggal látta el a régi „Korona” vendéglő. Az „Uhr”-ban régimódi ruházatú boltosok üldögéltek esténkint, és a Párizsi utcában hatvanesztendős masamódkisasszonyok díszítették a kalapokat. Ah, mily vén volt akkor Budapest! Sneider kisasszony volt benne a legszebb hölgy.
Sneider Fáni az egykori Kalap utcában lakott, és reggeltől estig a tükörben nézegette magát. Olyan szőke haja volt, mint a borbélyműhely ablakában a párizsi viaszfigurának ─ „párizsi szőke” ─ mondták egykor a műértők a vörhenyeges hajra ─, arca fehér és piros, és szeme olyan kék, mint Bécs alatt a Duna. Első kedvesem, szerelmem, nagyvilági ismerősöm, pártfogóm és nevelőnőm volt Sneider kisasszony. Kis szobám volt, amelynek ablaka alatt az udvaron ecetfa virágzott tavasszal, vasból való kút állott szalmába göngyölve télen, amelynek vízhúzója úgy nyikorgott, mintha egy dalos, nagyon öreg ember egymagában nótázgatna valahol. A bútoroknak olyan kifelé görbülő lábuk volt, mint a mopszlikutyának, és horgolt terítő volt vetve minden lehetetlen helyre. Vasárnaponkint egy régi óra zenélt az ebédlőben, és a könyvespolcon pirosba és aranyba kötve Kisfaludy regéi foglaltak helyet. Sneider kisasszony rózsaszínű fába ékelt tükröt tartott a kezében, és szerelmes volt egy fehér köpenyeges tisztbe, aki Milánóban feküdt. A könyvek és a regények a húszas és harmincas esztendőket ─ a múlt században ─ már régen letárgyalták, és húsz év előtt a Kalap utcában még biztosan föl lehetett találni egyes öreg gavallérokon a Napóleon kori kék frakkot. Mintha ötven esztendővel később járnának az órák, és Sneider kisasszony elmerengve nézett a szemembe:
─ Nem akarna katona lenni? Költő és katona egy személyben?
Mindig orgonaszaga volt a ruhájának, naplót írt, és bő, virágos szoknyában ment vasárnaponkint a templomba. Mise után különböző Frédi és Henry nagybácsik, valamint nagynénik, akiket Züzánnak és Rozinak neveztek, jönnek látogatóba, délután egy tiszt úr ócska vaffenrokkban és bő szárú csizmában, amilyenben a vidéki színpadon játszanak. A tiszt úrnak néha félóráig kell várakozni a kis szalon százszor látott, gömbölyű keretű fotográfiái és albumkönyvei társaságában, amíg Sneider kisasszony a toálettel elkészült. Mindig friss és üde volt az arca, aprókat lépett, legyező volt a kezében, gyönyörűeket sóhajtott, és azt a rövid negyedórácskát, amely a petróleumlámpás felgyújtásának idejét a délutánban a nappaltól áthidalta, éppen úgy csókolózással és kézfogással, halk esküvésekkel és a kis fejnek a férfi vállon való elhelyezésével töltötte, mint a múlt század elején minden valamirevaló kisasszony, aki Himfyt vagy Byront olvasta.
Mintha az egész életnek nem lett volna egyéb célja az egykori Belvárosban, mint a vasárnapi délután! A régi házak furcsa szobáiban a pillangós, fehér függönyök mögé lágyan szállott be az esthomály, és a görbe lábú székek, amelyek illedelmes távolságban állongnak egymástól a délután józanságában, láthatatlan kerekeken közel gurulnak egymáshoz. Az utcákon ─ a girbegurbákon ─ litániáról ballagnak haza a kifli formájú öregasszonyok és vén bibliai kezdőbetűkhöz hasonló férfiak ─ az ablakok vaskosara mögött egy pillanatra megelevenednek az álmok, mint rózsaszínű színpadon felszalad a kárpit. Kis vadászkastély áll valahol, és a koszorú alakú erdőből mélabúsan hangzik a vadászkürt... Régi német városkában külföldre masírozik a század, a banda szól, a katonák kabátja fehér, és a dobos a levegőbe dobálja a dobverőt... Vagy tavaszi majális van, és gyöngyvirágszaga van az erdőnek, a lövészek valcert táncolnak a városka hölgyeivel, a polgári zenekar fáradhatatlanul fújja a Klapka-indulót.
Sneider kisasszony alkonyattal mindig fiatal hölgy volt, és Henry-val egy kényelmes postakocsiban ülve utazott Velence felé, ahol a tenger kéklik.
Fiatalembert nem lehetett látni Pesten az időben, és Podmaniczky Frigyesnek fehér szakálla és piros szegfűje képviselte a nagyvilági látszatot a városban. A Belváros kanyargós sikátoraiban német cégéreket zörgetett a szél, és bízvást várhattam a peleskei nótáriust, hogy előpenderül valamely utcasarkon ─ mintha a híres jegyző óta mit sem változott volna a város. A belvárosi patríciuscsaládok tüntetőleg ragaszkodtak németségükhöz, a magyar újságokat csak a jogászok olvasták a kávéházban, akik lármázni jártak a Múzeum-kertbe. A hazafiság furcsa, szinte humorisztikus alakban mutatkozott a városban, a cilinder mellett ugyan már nem hordtak kakastollat, de az ifjúság vezére még mindig Szűcs Pátri volt. A pesti polgárok mulattak a jogászok heccein, a merőben érzéketlen lakosságú nagykörúton, ahol még csontvázként, kihaltan, soványan állongtak a mai paloták, és egy cipésznek volt a legszebb kirakata, mert este három lámpa világította, a mai elegáns ügynököknek az ősapjai jártak csizmában és magyar nadrágban, a Koronaherceg utcában harminc forint volt a legdrágább kalap, és az öreg Kléh István volt a legzseniálisabb takarékpénztári igazgató a városban.
Ah, mily csöndes és öreg volt ez a város húsz év előtt! A plakátokat betiltotta a rendőrség, ha dekoltált színházi hölgyet ábrázolt, a csirkefogók és a színészek tarka nadrágban jártak, a nőnöveldék és elemi iskolák százesztendős házakban voltak elhelyezve, ahol a víz befolyt a tetőn, és az utcákon nem lehetett közlekedni, mert mindig köveztek ─ s évekig ezen csodálkoztam leginkább a városban.
Lehet, hogy a vándormadárként szálló esztendők teszik, hogy manapság már alig látni öreg embert Pesten, mert hisz azok a régi öregek, akik mogorván és gyanakodva fogadták egykor Pest beözönlő új lakosságát, elmúltak. A boltosok, akik a vidékire utaztak az utcákon ─ az ügyvédek és ügynökök, akik kancsal tekintettel furakodtak az új lakosság soraiba, értéktelen részvényekkel, rosszhiszemű üzletekkel tépázván meg a vidéken már amúgy is tönkrement új pestieket ─ a rossz nők, akik a vidéki plébánost az ablakukba ültették csibukozni ─ éjjeli kávéházak veszedelmes söpredéke, amely még az ötvenes esztendők iskolája szerint gyakorolta a „parasztfogdosást” a játékosasztalnál, a mulatóhely pezsgőjénél vagy a táncosnők szoknyája mögé rejtőzve ─ megöregedtek, elmúltak, ordináré hangjuk többé nem veri fel a kávéházak csendjét. Ma sem jobbak az efféle emberek Pesten, de fiatalabbak, tehát gusztusosabbak. Mily humoros tünemény lehetne egy nyolcvanas évekbeli Váci utcai gavallér manapság!
Először a körutakon kezdték ─ ahol Klondike ifjai telepedtek meg a kávéházakban, hol felhangzott az első angol szó, és a legelső Amerikát járt szélhámos kibontotta a csillagos lobogót: le a bajusszal!
Mintha csupán a férfiak bajusz- és szakállviselete akadályozta volna a várost fejlődésében! A borbélyok megfenték a késeket, és a város egyszerre nőni, fiatalodni, emelkedni kezdett. Új, amerikai, angolos szokások honosodnak az angolszász divattal, a lóversenyzés sportja az öreg belvárosi kávéházakba szorul, ahová a jockeyk járnak inni és biliárdozni, a Körúton mint rohanva vágtató lovascsapat éles trombitaharsogása zendül végig a testedzési sportok hangja. A közelgő huszárcsapatot még eltakarja a távolság és a por, de a csákók már kicsillannak. Jön a sportok legmámorítóbbja, a futball.
A nyolcvanas évek görnyedt hátú dandyfigurája, a Hatvani utca sarkáról életunalommal kacérkodó, émelygősen előkelősdi fiatalemberei után egyszerre angolos ruházatú, tisztára borotvált, szélesedő vállú fiatalemberek tünedeznek fel a városban. A rövid dupla gallérviselet előnyösen domborítja ki a nyakizmokat, minden utcasarkon fogorvos akasztja ki a tábláját, mert a helyes és jó táplálkozáshoz ép fogak szükségeltetnek. Az ifjú bízva bízók külföldre járnak tanulni, nagyszerű utcai lapok keletkeznek, amelyek felrázzák a pestieket tunya, érdeklődés nélküli életükben. Párizsi kirakatok támadnak addig néptelen utcákon, és süvítve száguld az automobil a bámészkodó bérkocsik között. Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter többé nem mer éjjel kiáltani a ragyogó lámpák alatt, és a kakaskukorékolás helyett a sportcsapat kapitányának éles füttye kelti fel vasárnap reggel a diákokat és fiatal munkásokat. Aztán egyszerre megérkezett az új polgármester, és bátor kézmozdulattal most már az egész Budapestet átnyújtotta az ifjúságnak. Nesztek, tietek az egész város. Tucatjával építik a gyönyörű iskolákat, ahol az ifjakat nevelik, és a polgármester rúgja az első labdát az új sporttelepeken. Edison filmjein berregve érkeznek el a város számtalan színpadára külföldi országok jeles szokásai, csodaszép utazások, és gőzhajók kolosszus alakja tízlépésnyire ring az óceánon. A Pacific-vonal gőzösei rohannak, majd a Niagara zuhog. A tízéves fiú egy estve megjárta az óceánt. Kár, hogy ízléstelen kalmárok az amerikai zseni találmányából ostoba és undorító színházasdit fúrtak-faragtak, ami ismét hosszú időre visszaveti a pesti ízlést.
Bár késő őszre jár az idő, gyönyörködve kell végigmenni Budapesten ma mindenkinek. Öregemberek mogorva és penészszagú városából, ahol legfeljebb a sváb falukra emlékeztető búcsúk kintornája képviselte a mozgalmas nagyvilágot, csillogva és diadalmasan épült fel az ifjúság városa. Fiatal kalapácsok csengése, lelkes férfiak okos tekintete és serény munkáskarok acélgéppontosságú munkája zeng vissza az elmúlt évtizedekből. Nappal mindig építettek, palotákra tornyot a nap felé, és éjszaka mintha temettek volna ─ végtelen sora a temetőkocsiknak hordta ki a korhadt anyagot a városból, öreg emberek és öreg házak, régi utcák és szokások tetemeit.
Kár, hogy e gyönyörű városban, ahol télen is gyakran ragyog tavasz napja a paloták felett, a csinos emberek és a legszebb nők városában ─ az asszonyok szemében napkeleti, sűrű éjszaka tündöklik, míg ruházatukból francia ízlés parfömje árad, a férfiak elszántak, de kissé darabosak, mint akik nemrégen mosták le az aranyásás sarát kezükről ─ a szívek és elmék finomodása hátrányban maradt a csengő üllők munkájában.
A szívek itt oly szomorúak!
Mintha elszállottak volna az énekesmadarak az építődaruk láncainak csikorgásától.
Az erkölcsök ─ nincsenek.
Mert pénzt elfelejtett adni a polgármester a városnak ─ pénzért minden kapható. A sok kis pénzű Szemere Miklós a Jockey-Clubban azt mesélte, hogy mindig félve hajtat zárt kocsijában Budapest utcáin. Éhes, mohó szemek fénylően tapadnak rá az utcák forgatagában, mint farkasok télen az utazó szánkója mögött.
De azért mégis nagyváros vagyunk, gyönyörűk, tündöklők, bár a tél közelg, és a külvárosból már behallatszik az éhség vonító hangja: a Duna-parti fogadóban tangót táncolnak az urak és gyönyörű hölgyek. Talán Párizsban vagyunk, a várost a poroszok körülzárták.
És Sneider kisasszonyt egy régi naplóban, amint ismét életre ébresztem, a Duna utcában vagy talán már odaát Budán, a Tabánban, ahol még meggondolt komolysággal ütnek az órák, a kisasszony nagyon elégedetlen már a korral és férfiakkal. A „párizsi szőke”-haj és a „blaue Donau”-szempár mintha tökéletesen divatját múlta volna, alkonyat nincs többé a városban, a villamos lámpák nappal is égnek, és a tiszt urak hivatalnokok lettek.
─ Nem tudnak manapság szeretni többé a férfiak! ─ véli Sneider kisasszony. ─ Az élet, a mindennapi kenyér, kávéházak olcsó lármája, szerelme és az írók felületessége teljesen kipusztította a nemes érzelmeket. Senki sem ír többé olyan levélpapirosra, amelyen galambok csókolóznak, és a hűvösvölgyi úton alig találni fiatal férfiakra, akiknek mellén megaludt vértócsa volna. Talán a nők is okai, de bizonyos, hogy a kor levegőjében van, hogy a férfiak és a nők a szerelmet áldozatnak vélik. Ugyan melyik fiatalember sétál az ablakok alatt? Már a külvárosban sem feküsznek éjszaka nyitott szemmel a szerelmes férfiak, éjszaka pedig ott még jó szagú fák vannak az udvaron... Testileg megifjodott a város, de hajh, a szívek oly dohosak, mint öreg pincegádorok. Húsz év előtt a nyugalmazott proviant tisztek sem merészeltek oly cinikusan beszélni a legszentebb érzelmekről, mint manapság a diákok. Talán egyetlen hercegnő sem sétál többé a Váci utcában, pedig azelőtt ─ a mai öreg asszonyságok ─ még mind királyleányok voltak. A nők az okai, hogy többé nem divat hölgyért meghalni, nagyon is könnyen adják szerelmüket... Ah, hová lett az egykori, drága Sneider Fáni, akinek porcelán arcát a régi Pest valamennyi férfia szívében viselte, de ő csak egyetlen férfira gondolt, egy messze állomásozó katonatisztre. Talán már jön, közelg hazafelé, a határon friss lovakat fognak az utazóhintó elé, és a novemberi égbolt alatt, bágyadt mezők felett fekete varjak szállnak. Egy télhavi szent az útszélről barátságosan int az öreg tiszt úrnak, amint hazafelé utazik. Ezentúl majd lesz éjjeli zene az ablakok alatt.