Siralom
szerző: Komjáthy Jenő
Lehettem volna boldogabb,
Önző gyönyörben élheték,
Ha tiltó arcod nem fogad,
Könnyekre s vérre szomjas Ég!
Lehettem volna boldogabb,
Páros gyönyör mosolyga rám,
Nem látva gúnyos arcodat,
Élet, te vérbetűs talány!
Lehettem volna boldogabb,
Kéjelgheték mohón, vadúl,
Befutva a zöld halmokat,
Nem nézve, mi alatta dúl.
Lehettem volna boldogabb
Szerelmi üdvök szigetén,
Nem hallva a siralmakat
Jajgatva, hogy' szállnak felém.
De hisz e föld a bú hazája!
Ki merne lenni boldog itt?!
Ó, véres, átkos földi pálya!
A boldogság se boldogít.
A boldogság csupán csalétek
E kába, gúnyos portekén;
Boldognak lenni szinte vétek,
Boldognak lenni vakmerény.
Átok az önző boldogokra,
Kiket ez Isten elvakít,
Kik önfényük körül forogva
Nem látják vérző társaik!
Kik senyvedő testvéreikre
Nem sírnak részvétharmatot,
Kiket a bűn s a bánat ikre
Könnyekre sosem ragadott!
Kik nem öltöznek gyászruhába
A közös gyásznak ünnepén,
Kiknek nem hoz vészt homlokára
E tragikus, mély költemény!
Átok a dőzsölő cudarra,
Ki elfeledte rokonát,
Ki céda lány keblén kacagja
Bús véreit, tiport honát!
Átok az önző gazdagokra,
Kik meg nem értik a szegényt,
És nem dobják el iszonyodva
A véren szerzett nyereményt!
Maradjon álom itt a földön
A boldogság, mit érezék,
A gyászruhát magamra öltöm,
S mint Jézus egykor vérezék,
Vérezzem én is, azt ohajtom,
Szenvedjek én is kínhalált!
A szenvedés kelyhét kihajtom,
A kínok méregitalát.
Az öröm házát összedúltam,
S hamut hintek fejemre én;
Megrendülék és elborultam,
Iszonyra vált a szép remény.
Testvéreim ti, ember, állat,
Füvek, virágok és kövek,
Ti élők és ti létlen árnyak,
Mind, kiket e színbolt övez:
Ti milliók és milliárdok
Az Éj övén s a Dél körén,
Atómok, óriás családok:
Zokogva gyűljetek körém!
Sírj, szikla, s te, puszták homokja,
Zokogj föl, eddig néma rög,
Mindenki lássa be zokogva,
Hogy ez a szenvedés örök!
Zokogva fuss hegyek siója,
Sirámba törj ki rengeteg,
Könny tengerében úszva rója
Le mind a bűnt, hogy született!
Onts könnyet, széldajkálta felhő,
Üvölts a kíntól, fergeteg!
Szaggassa meg haját az erdő,
Zokogjatok kevély hegyek!
Boruljatok szivemre, mind, mind,
Legyen közös nagy bánatunk!
Érezzük át a szertelen kínt,
Sirassuk meg azt, hogy vagyunk.