Sirámok
szerző: Vajda János
I
Száll a hegyre barna felhő,
Zúg alatta már az erdő.
Észrevétlen langy lehellet
Rázza a faleveleket.
Hajaszáli a vadonnak:
Hervadt levelek szállongnak,
Fecske földet szántva röpdes,
Minden oly merengő, csöndes.
Erdő, mező, merre nézek,
Egy nehéz, bús előérzet.
Hosszú árny kisért a réten,
Szél sohajt az erdőn, mélyen...
Valami nagy, rejtett bánat
Fogja el az egész tájat;
Az a bánat, mit az ember
Érez és nevezni nem mer -
Az a nagy bú, amely téged
Vádol, örök nagy természet;
Mely kiégett szivvel kérdi:
Mért születni? minek élni?...
(1854)
II
Szól a zene, harsog
Mint diadalének...
El innen, el innen!
Ne őrüljek még meg.
Ne halljam azt, ami másnak
Dicsőséget hirdet;
Nekem halált, vagy ami több:
Feledékenységet!
Oh hogy amit egykor
Oly igen szerettem,
Ami vigasztalt, most
Az is ellenségem!
Mintha ebek csaholnának,
Mire a vadállat
Sebeivel nekiront a
Legsűrűbb magánynak.
Hova nem hallatszik
Semmi hír harangja
Ebek vonitása:
Néma sivatagba
Rohanok én; de mi haszna?
Nyugtom nem találom,
Mit ér, hogy nem látok embert
Ha - magamat látom...
Szól a zene, harsog
Mint diadalének...
Én oly búsnak érzem,
Mintha temetnének;
Mintha temetnének ifjú,
Koránhunyt halottat;
Mintha hallanám zörögni
Saját koporsómat!...
(1854)
III
Föltámadni, mint a felhő,
Mely az égre derülten jő,
Azután könnyekre törve
Száll alá a szomju földre!
Mint a szellő bujdokolni,
Mást altatva nem nyugonni;
Nyomoruság ablakában
Siránkozni - mindhijában;
Megfejtetlen, mint egy álom,
Átsuhanni a világon
Kinevetett, ismeretlen
Fájdalomtól üldözötten...
Ugy-e keserü egy pohár?
Itta ezt több jó bolond már!
S mind azt hitték, üdvözítnek;
- Nekem már e hitem sincs meg!
(1854)
IV
Hova lett a nap az égrűl?
Hirtelen hogy elsötétűl!
Mintha állana itélet,
Valakit kivégeznének...
Hideg szellő száll a fákra,
Tövig átborzadnak rája;
Mintha hóhér keze volna,
Mely szemeiket befogja.
Halálcsöndesség az erdőn;
Néha hull alá rezzentőn
Egy-egy levele a fáknak,
Mintha könnyet hullatnának...
Mit sírnának, könnyeznének?
Hiszen ők virultak, éltek.
Az, hogy mostan elhervadnak,
Hogy szerettek: jele annak.
Volt bimbójuk, volt viráguk,
Szerelemnap sütött rájuk;
Ölelkeztek a szellővel,
Susogtak az éneklővel...
Kétségbeesetten arcra
Hullok én is a harasztra;
Száraz haraszt, födj el engem!
Volt nyaram, s én - nem szerettem!
(1854)
V
Mily vidám, örömtelt
A nap nyugovása!
Talán most pillant be
Abb' a szebb hazába?...
Fekete rom néz le
A hegy tetejéről;
Ijesztő kisértet
A mult éjjeléből.
Ülj fel, ifju ábránd,
Arra a sugárra,
Menj el innen, menj el
Boldogabb határra...
Vörös az ég alja,
Szélvihar lesz holnap:
Azok a vén romok
Mind-mind leomolnak...
(1854)
VI
Érezem, hogy sírni fogok egykor,
Majd midőn a kihült képzelet
Együtt látja mind a boldogságot,
Amit nem bírt, s mégis elveszett...
S ekkor, miért becseréltem minden
Igaz életkincset botoron:
A koszorút, a gúny koronáját,
Összetiprom és megátkozom!
S érezem, hogy örülök majd egykor.
És hajamat tépvén, kacagok;
De e kacajon - ha volt, ki engem
Igazán szeretett - sírni fog!...
(1855)
VII
Én a borjunak megint
Paripája lettem:
Taliánország felé
Mentem, mendegéltem.
Oly nehéz volt vállamon
Puska és tarisznya.
Veritékem volt a só
Sótalan marcimba.
De szivem még nehezebb
Volt a balfelembe,
Kedvesemnek képe volt
Ebb' a kis szekrénybe.
Mindazáltal pörg a dob,
És a dobszó mellett
Csatatér és győzelem
Képein merengek.
Mint egy új Napoleon
Verem a világot;
Fejemen véres babér
Koszorúkat látok.
Majd lecsöndesül a dob;
A hegy oldalában
Ringatón zörgő malom
Dörömböl magában,
Távolabb füves lapon
Kecskék fürge nyája,
És a kecskepásztor egy
Bogárszemü lyánka.
S mintha e kis lyány az én
Szeretőm lett volna...
Isten veled csatatér
Fényes koszorúja!
Golyó ide vagy oda,
Tovább nem mehettem,
A kicsiny malomba én
Legénynek szegődtem.
Feleségem lett a kis
Kecskepásztor, és én
Lettem vón legboldogabb
A föld kerekségén.
Megtanultam a való
Élet-bölcsességet;
Megtanultam, miből áll
Boldogságod, élet!
Elfeledtem s tán azért
Bírtam a világot.
Elfeledtem, ami több,
A mulandóságot.
Mulandóság és világ,
Ah ezek jó népek!
Feledékenységemért
Nem is nehezteltek.
Ah de még ezek fölött
Nagyobb hatalom van:
A katona-fegyelem!
E miatt lakoltam.
Felfödöztek; dördül a
Halálos itélet
Szerelemtől lángoló
Szivem közepének...
- Oly nehéz és mégis oly
Édes volt ez álom.
Valómat egy nyomorék
Koldusképnek látom...
Szerelemmel halni is
Sokkal többet érhet;
Nem szeretve senkitől
Mit ér ez az élet?...
(1855)
VIII
Elhallgass, mert zivatar van,
Mert alattad ing az ág?
Dalod a vihar túlzengi,
Nem figyel, nem ismer senki,
S gúnyol a hideg világ?
Dalnokok martir halála,
Éhhalál vár egykoron;
És ami teremti a dalt,
Mit dalod kért, lesz-e az majd -
Szerelem - a jutalom?
- Csak dalolj! Szerelem és dal
Önmagának jutalom.
És a világ? - Majd megtapsol,
Koszorut ad - ottan ahol
Nem kérsz enni - sírodon!...
(1854)
IX
Naprul napra sötétebb lesz,
Éjrül éjre hidegebb...
Ölő tél, mely megdermesztesz,
Érezem már szeledet.
Itt van, itt leng fürteim közt,
Melyeket vágy, szenvedély
Emelt egykor és fürösztött,
Most e szél, e hideg szél.
Diadalmas cselszövőnek
Gúnykacajja gyanánt kérd
Hideg szele az időnek:
Vársz-e még, remélsz-e még?
Az esztendő vénül immár
A virág ellankadott;
Őszi nap, késő a fényár!
Hajnal, késő harmatod!
Minek hittél, mért reméltél?
Mi a hit, nem ismered?
Kereszt, mit ha hűn viseltél,
Végre ráfeszítenek.
Minek hittél, mért reméltél!
Virág, zárd be kelyhedet!
Hallod, e világra unt szél
Mily vadul kacag, nevet...
El a hittel, a reménnyel!
Avvagy ám remélj, szeress;
De csordultig tölt reménnyel
Vessz, hogy kétségbe ne ess!
- Koldus élet, rongyos élet,
Naprul napra rongyosabb!
Arra vársz tán, gyönge lélek,
Míg a rongy mind leszakad?
Nem, nem, én nem arra várok,
- Szél, üvöltsön viharod!
Öld el a még ép vírágot,
Ezután én kacagok.
Fájdalom kell e világnak,
Gunykacaj, metsző, hideg,
Hit, remény itt nem használnak,
E világ nagyon beteg.
Fogyatkozz el nap, de végkép!
Ingjatok meg, hegyek! és
Feketülj el szelid kék ég -
Legyen kétségbeesés.
S majd ha általános éj lesz,
Élesen fölkacagok;
És ha e kacaj sem ébreszt,
- Sírnék majd, de nem tudok...
X
Mikor a nap süt az égen,
Kígyó jár a zöld levélen.
És irigyen sziszeg alant;
Búg fölötte a vadgalamb.
Mikor nyári nap süt rátok:
Szedjétek meg a virágot,
S élvezzétek - nem gondolva
Se tövisre, se kigyóra...
Elmegy a nap - melegével,
Megjön a hűs őszi éjjel;
Kigyó nem lesz a virágon,
De galamb se szól az ágon...!
(1854)
XI
Apró lanyha őszi eső,
Sirdogál a vén esztendő;
Égen földön szinte látszik,
Hogy egészségére válik.
Alacsony ház, szalmatető;
Veri a szép csöndes eső.
Alszik az ég napja, holdja,
Mintha az is egy pár volna.
Mintha az is egy pár volna,
Mint kik itt lenn a kunyhóba
Alusznak alacsony házban,
Alacsony ház - magas ágyban.
Mennyezetén magas ágynak
Alszanak vagy mit csinálnak...
Bizonyos hogy ők pihennek,
Hírével a jó istennek...
Vége van az esztendőnek;
Nehéz munkás nyárnak, ősznek
Kiállották fáradalmát,
Most veszik el a jutalmát.
Irigyelnéd ugy-e őket?
De nyaradat hogy töltötted?
Ábrándoztam - megkönnyeztem,
Kiket most megirigyeltem!
Könnyezésed, merengésed
Mit ér az emberiségnek?
Jobb, sirasd meg múlt idődet,
Mely nem tér meg soha többet.
Szegény legény szőr gubában
Az ugaron áll magában.
Jó pipája vígan füstöl,
El nem alszik az esőtől.
El nem alszik, mint a kedve,
Szeretője van eszébe;
Mert van neki - kinek nincsen?
- Csak nekem nem ád az isten!...
XII
Menj el innen, menj el messze,
Nyugodalmat ugy sem lelsz te;
Mig a világ végit éred,
A reménység addig éltet.
Legalább addig hiszed, hogy arra,
Merre jár a felhők rajja,
És ahonnan hozzád eljő,
Az a meleg déli szellő:
Hiszed, hogy ott szebb az élet,
Azt hiszed, mig el nem éred.
Keserű lesz észre venni,
Hogy az, amit leltél - semmi!
Eredj, fuss, mig erőd adja;
Még rohan az erdő vadja,
Bár a sebek egyre folynak,
S alig áll meg - összeroskad!...
XIII
A tükörbe néznek mások,
Én a puszta kertbe járok,
És magamat látom abban
Egyre dúltabb, halványabban...
Árva hang sincs a bokorban;
Lombtalan cser megraboltan,
Hajadonfő néz az égre,
Mintha elégtételt kérne...
Besüvölt a szél a fűbe,
Mintha velem csúfot űzne,
A haraszttal körülöttem
Táncol a hűs levegőben.
Sárga leveleit szórva
Koszorút tesz homlokomra...
Részvét avvagy gúny van ebbe?...
Betekintek a szivembe...
És sohajtok, és ugy érzem,
Hogy e szél megérte engem...
És hogy ember e világon
Nem volt ily igaz barátom!...
XIV
Mi vagy te eddig, mult időm?
Egy járatlan nem ismert pusztaság.
A buja füvön át
Sebes vágtatva egy vad ló rohan;
"A kicsapongás"
Hátán az elkapott gyerekkel,
Ki hátra már rémülve pillant
Az átrohant
Kétségbeejtő messzeségre...
XV
Száll a madár, száll a fárul -
A remegő száraz ágrul
Hullanak a levelek...
Elfeledtél... meg ne bánjad!
Reszketek én még utánad,
Hullatok még könnyeket.
Nem remeg majd a fa ága,
És levele és virága
Hó alatt áll, feketén...
Nem remegek én se majdan,
Hideg leszek, mozdulatlan...
S lesz fölöttem szemfödél...!
XVI
Bujdosik a fa levele,
Viszi a tél fagyos szele;
Gyászkiséret megy utána,
Vándor felleg barna árnya...
Oly szomorú hangot hallok,
Nem tudnak úgy a harangok!...
Fejem fölött jönnek mennek
Gyászfelhők, és zengedeznek...
Hallgatom a szomorú dalt...
Ki sirat el engem így majd?
S nem tudom kitől, de kérdem:
Ki temet el majdan engem?...
XVII
Viszontszerelem! te égből
Lelkeinkre hulló csillag!
Nem örültem, s ne örüljek
Soha égő sugaradnak?...
Céltalan bolyongjam én át
A sivatag életet -
Te lehullj és elenyésszél -
S ne találj meg engemet?
(1856)
XVIII
Hej de nem így volt hajdanában!
Ifju vidám cserjébe jártam;
A zöld levélről azt gondolva,
Hogy koszorú lesz homlokomra...
Rózsás reményim mámorában
- Mit most irigylek - akkor szántam!
És szivemet hő napnak hittem,
Amely körül jár, forog minden,
Mely azt hivé, hogy szánandó rab
Az üldözésben iramló vad,
És szánta a nyögő galambot...
Oly boldog és olyan szabad volt!...
De föluszított szilaj ebek,
E szép erdőből elkergettek;
Most őrebek csaholnak benne,
És néma a galamb szerelme...
A rengő ifju zöld levelek
Csak a távolból integetnek,
És várnak... És vár engem ott a
Mereven álló tilalomfa!
- Most mintha fenyves erdőn járnék
Hol szemfedőként leng az árnyék...
S egy bujdosó nesz súgja rája:
Hogy koporsó lesz minden fája!...