Silus
szerző: Kosztolányi Dezső
Amikor felesége betegeskedni kezdett, áldozatot mutatott be a mindenre emlékező Minervának, aki a nyavalyások hideglelését, főfájását, nyilallását is számon tartja.
Akkor az asszony valamivel jobban lett. Nem köhögött annyira, járni is tudott, egy kicsit. De utána ágynak esett. Perilla már egy éve feküdt.
Silus rabszolga volt: kis termetű, szűk homlokú, köpcös. Követ faragott a Janiculumon. Bőrsipkát viselt télen-nyáron, egyetlen zöld, pecsétes tunikát, öv nélkül.
A Circus Flaminius körül lakott, egy óriás bérház negyedik emeletén, ahol örökös a szutyok és gyerekzsivaj. Csupa rabszolga élt itt, kocsisok, bíborfestők, takácsok, ágrólszakadt kis kézművesek, akik azzal növelték sovány keresetüket, hogy néha madarakat lőttek, és eladogatták. Az ő szobájának ajtaja olyan alacsony volt, hogy amikor be- és kiment, még neki is le kellett görnyednie, úgy kellett bebújnia, mint holmi odúba.
Ezen a rekkenő nyári reggelen fölébredt. Először is az asszony ágyára pillantott.
Perilla sárgán, mozdulatlanul nyúlt el, félig nyitott szemmel.
- Varjam - becézgette Perillát, amint szokta -, kis varjam. - Az asszony kinyitotta szemét. Ezzel jelezte, hogy érti a szavát. Oly gyönge volt már, hogy csak így felelt.
Silus a csempe agyagkorsót megtöltötte friss vízzel, hogy míg ő távol van, a beteg olthassa lázas szomjúságát. Odatette melléje az ágyhoz, a földre.
Arcáról elhessegette a legyeket, kezét megsimogatta, még egyszer rátekintett. Elindult a munkába.
De annyira sietett, hogy amikor kilépett az ajtón, belevágta fejét a szemöldökfába, feje zengett, mint a márvány, melyre pöröllyel csapnak. Fölszisszent a fájdalomtól.
Künn a kánikula sötétbarna melege párolgott, ragadós és bűzös, mint az enyv. Róma már fölébredt. A műhelyekből kopácsolás hallatszott, társzekerek zörögtek, gyümölcsárusok ordítottak. Egy szenátor gyaloghintója úszott a levegőben: lila tógáját vállára csapva hevert, s nézegette hosszú, gyűrűs ujjait. Magas patríciusok haladtak, délceg lovagok, lassan és büszkén.
Silus a hőségtől bódultan loholt. Közben tapogatta sajgó homlokát.
A Janiculumon a proconsul kastélyát építették négerek, etruszkok, bythiniaiak. Ő mihelyt ideért, levette tunikáját, bőrsipkáját, hegyes papírsüveget nyomott feje búbjára a tűző nap ellen, s meztelenül, kezében a kalapáccsal, vésővel, munkahelyére állt, a szökőkúthoz, melyen már hónapok óta dolgozott.
Szerette ezt a művét. Valahányszor megpillantotta, mindennap újra gyönyörködött benne.
De csak ímmel-ámmal kalapált-vésett, abba-abbahagyta. Vakította a márvány fehér csillogása. Meleg is volt nagyon. A mocsárláz pállott gőzei émelyítették.
Lábait belelógatta a szökőkút medrébe, leült a kávájára, eltűnődött.
- Mit lógatod a kobakod? - harsant föl mögötte egy kemény hang. - Lustálkodsz? No majd fölpezsdítelek.
Szíjostor csattant. Az ostorcsapás alighogy megcsiklandozta lapockáját. Csak épp viszketett a helye.
Hátrafordult.
A felügyelő állt előtte, sötét ércszakállával. Eléje rogyott, kegyelmet esdekelve.
A felügyelő nem volt rossz ember, csak szigorú. Elnevette magát.
- Mi az a homlokodon, hékás? - kérdezte tőle. - Púp nő rajta? Kivel verekedtél, te pisze?
A felügyelő továbbment.
A rabszolgák röhögtek. Silus felé hunyorogtak a napfényben. Látták, hogy a homlokán egy galambtojásnyi duzzanat van.
Silus lehajtotta fejét. Főképp azt szégyellte, hogy pisze. A kis orrú embereket hígvelejűeknek, szellemteleneknek tartották.
Társai egész délelőtt bosszantották Silust, tódítgatva a felügyelő tréfáját. Általában nem kedvelték őt. Ők csak terheket vittek, kifejtették a bányából azokat a márványtömböket, melyeket Silus remekbe faragott. Tudták, hogy különb náluk. Ezért gyűlölték.
Most a tömeg gyáva, homályos ösztönével kiszimatolták azt is, hogy belül bizonyára valami nagy-nagy bánata is lehet, hogy titokban szenved, s összefogtak ellene.
Munkaszünet alatt köréje telepedtek a szökőkút kávájára. Silus benn a szökőkútban babrált a köveivel. Ők ettek, lencsét, hagymát, répát, olcsó halakat. Egy néger a fejére köpködte a hal szálkáit. Erre a többiek vérszemet kaptak, és gránátalmamagokkal, dinnyehéjakkal vették célba. Hahota, diadalordítás harsant föl, amikor végre eltalálták a homlokát.
Napszállat után letette papírsüvegét, felöltötte bőrsipkáját, tunikáját. Hazaballagott a Janiculumról a Circus Flaminius felé.
Kétszáz rozoga falépcsőn kellett fölmásznia a negyedik emeletre. Kinyitotta szobája ajtaját.
- Varjam - mondta az ágy felé -, itt vagyok már, kis varjam.
Az asszony hallgatott.
Silus meggyújtotta a lámpát. Perilla arcába világított. Az úgy feküdt ott, amint hagyta. Csak az álla esett le. Kiégett fekete szeme fénytelenül tekintett a forró éjszakába. Borostyánsárga haja még nedves volt a halálverejtéktől.
Perilla megsemmisült. Olyan élettelen volt, mint a csempe agyagkorsó az ágya mellett, a földön.
Silus a lámpát az asztalra helyezte. Elgondolkozott. Tíz éve éltek együtt. Tizenhárom esztendős korában lett a felesége. Mindig engedelmes asszony volt, mindig dolgos asszony volt, mindig kedves, hűséges asszony volt. Gyermeket nem szült, de szerette őt. Most ő is elhagyta.
Szilaj fájdalom facsarta el szívét. Sajnálta magát is, de az asszonyt is. Tudta, hogy lelke az alvilágban tovább él majd, de azt is tudta, hogy ez a tengő-lengő élet az elíziumi mezőkön vajmi homályos, színtelen és komor, s annál még egy elcsigázott, beteg rabszolganő élete is többet ér.
Tenyerével eltakarta arcát. Majd két kezét az égnek emelte, kelet felé fordult, és jobbra nézett. Imádkozott. - Perilla - mondotta hangosan, a szertartás szerint -, Perilla - és szájával egészen közel hajolt a szájához, hogy fölfogja régen elszállott, haló leheletét - ave, Perilla, ave.
A halott ujjáról lehúzta a vasgyűrűt. Vizet öntött az agyagkorsóból egy tálba, azzal megmosdatta.
Akkor kotorászni kezdett zsebeiben. Valami rézpénzt keresett, hogy a halott nyelve alá tegye, s megfizesse az alvilági révésznek a fuvardíjat, aki majd átszállítja a Styxen.
De nem volt egyetlen as-a sem.
Bambán, fásultan az utcára ment. Ott ténfergett sokáig, hogy valakitől kölcsönkérjen egy kis pénzt, mert olajat is akart venni, illatszereket, hogy megkenje.
Ismerőse azonban nem akadt. Részegek gajdoltak dévaj nótákat, magasra emelve a borostömlőt. Barátai nem voltak. Nem tudott kihez fordulni.
Később jutott eszébe Manilius, az öreg varga. Az sem igen szerette őt, de még ismerte az édesapját. És nem messze lakott tőle.
Futni kezdett, hogy mennél előbb odaérjen, és visszatérhessen halottjához.
Csillagtalan éjszaka volt, fülledt és felleges.
Amint egy közbe ért, egy pálmafa mögül kutyaugatást hallott. Egy kis fekete kutya ugatott, vicsorította szikrázó fogait.
- Menj innen - szólt rá, mint egy emberre.
De a kutya nem tágított.
Amikor Silus egy utcasaroknál, már közel a varga házához, befordult, a kutya, némán és gyorsan, mint a szél, utolérte. Hátulról ráugrott, beleharapott lábikrájába.
Silus megállott. Lábikrájához kapott. Érezte, hogy nedves. Vérzett.
Eddig még sohasem harapta meg kutya. Leült egy kőre, hogy szemügyre vegye sebét.
Az olyan volt, mint a villám: cikcakkos és égő. Semmiféle korbácsütés, nyílt seb nem fáj annyira, mintha eleven mar meg elevent. Úgy tüzelt, mint a parázs.
Vére lassan, gömbölyű csöppekben hulldogált a porba. - Jaj - sóhajtott -, megvertek engem az istenek, és megvertek az emberek is. Elhagyott mindenki. Egész életemben gúnyoltak, semmibe vettek, leköptek. De miért támadt rám ez az oktalan állat? Miért harapott meg éppen engem, és éppen ma éjszaka? Ezt nem értem.
Rázta megalázott fejét, nyomogatta sebét, mely egyre jobban lüktetett.
Mindezt már nem bírta el.
Keservesen sírni kezdett.