Silentium amoris
Mint a tüzes nap is elkergeti
a sárga holdat, mely sötét odun
buj meg, habár a csalogány neki
nem is dalolt még s csőre hangtalan,
ugy Szépségedtől béna ajakam
s lágy énekem is elhal szomorun.
Mint szél, amely hajnalban nyargal át
a sík mezőn, gyors szárnnyal, szertelen
s garázda csókjától lehull a nád,
pedig dalának ez a hangszere.
Ugy szívem is vad vággyal van tele
És elnémit titáni Szerelem.
De nézz szemembe, majd az megfelel,
mért nem bir szájam, ajkam zengeni;
ha ezt sem érted, váljunk csendben el.
Te egy dalosabb ajkhoz s én a holt,
el nem csókolt csókok, el nem dalolt
dalok kopár kincsén merengeni.