Sigmund Freud (Bálint György)
| Sigmund Freud szerző: Bálint György |
A lapzárás utolsó pillanatában érkezett a hír, hogy Freud meghalt. Nincs tehát időnk és helyünk, hogy méltóan foglalkozzunk életművével. Most csak néhány szóval szeretnénk utalni arra, hogy e nagy gyógyító és nagy tudós mit jelentett a szellemi élet, főként az irodalom számára.
Különös véletlen: Goethe életkorában halt meg, nyolcvanhárom éves korában. A haldokló Goethe közismert, szinte elcsépelt utolsó szavait: "Mehr Licht!', ő is elmondhatta volna. Egész életművének ez volt a lényege: több világosság. Fényt vinni a lélek legsötétebb területére, bevilágítani az én tudattalan mélyrétegeibe, az ész éles és tiszta sugarával civilizálni lényünk démonok lakta, kísérteties tájait - ez volt a hatalmas freudi expedíció célja. Mint Goethe, ő is egyetemes szellem volt, mindent kivizsgáló, mindent felmérő, mindent megértő, de - hogy őt magát idézzük - nem mindent megbocsátó. Tanítása, melyet felületes bírálói gyakran illettek az erkölcstelenség vádjával, szigorúan etikus volt, a szó szókratészi és platóni értelmében. A felismerést, a tudást tekintette az erény alapfeltételének, és az ösztönvilág infantilis anarchiáját azért tárta kíméletlen módszerességgel elénk, hogy az értelem felnőtt uralmával irányítsuk és hasznosítsuk.
Mindenekelőtt orvos és pszichológus volt, de működése szellemi téren is döntően jelentős. Tulajdonképpen folytatója Schopenhauernek és Nietzschének - amit azok elvont, spekulatív alapon sejtenek az ösztönéletről, azt ő természettudományosan kutatja fel. Vizsgálatának anyaga az, amit Nietzsche dionüszoszinak nevez. De nem követi Nietzschét a dionüszoszi ős-zűrzavar ünneplésében: az apollói rend és harmónia híve. Nem ösztönimádó, nem hirdet antiintellektuális indulatkultuszt, mint napjaink oly sok divatos áramlata. Goethei bölcsességgel ajánlja azt a belső fegyelmet, melynek alapja a belső szabadság, és alapfeltétele, hogy őszinték legyünk magunkhoz.
Hatása korunk irodalmára óriási. Fellépése óta sok tekintetben teljesen megváltozott az írók látásmódja. A tudatalatti összefüggések sejtetése, a szabad képzettársítás, az eltemetett élményanyag felszabadult patakzása, mely a legkülönbözőbb mai irodalmi törekvéseknél és írói egyéniségeknél érezhető valamilyen formában - közvetve vagy közvetlenül az ő tudományos felismeréseinek hatását mutatja. Valószínű, hogy Proust őnélküle is elindult volna a lélek mélyén elkallódott "idő" keresésére, lehet, hogy nem is nagyon ismerte -, de az is bizonyos, hogy rengeteg íróra, különösen a háború utániakra erősen hatott. Nem is csoda, hogy szuggesztív befolyással volt rájuk: ő maga is nagy művésze az írásnak, stílusa Schopenhaueré mellett a legszebb német tudományos próza. Thomas Mann nyíltan bevallja, hogy milyen erősen hatott rá. Hatott sajnos kevésbé nagy írókra is, a kommersz irodalom jól kitaposott ösvényein sűrűn találkozunk "pszichoanalitikus" giccsekkel. Erről azonban Freud nem tehet: senki sem felelős azért, amit rossz írók a nevében és a jegyében elkövetnek. Ő megtanította a fehér embert, hogy az eddiginél bátrabban és módszeresebben nézett önmagába, hogy félelem nélkül forduljon szembe azzal, ami a lélekben félelmes és veszélyes - és ez a bátorság az író számára sokszorosan fontos. Minden korok egyik legbátrabb szelleme volt, és nagy kérdés, hogy az utána következő kor meri és tudja-e majd követni.