Shakespeare (Cholnoky Viktor)
szerző: Cholnoky Viktor
I.
..letörlök emlékezetem
Lapjáról minden léha jegyzetet,
Könyvek tanácsit, képet, benyomást,
Mit vizsga ifjúkor másolt reá:
És csak parancsod éljen egyedül
Agyam könyvében, nem vegyülve más
Alábbvalókkal: úgy van, esküszöm.
(Hamlet, I. felv. 5. szín)
A vállalkozás: Shakespeare-ről írni, ha becsületes, akkor beismerését jelenti annak a szókratészi igazságnak, hogy: én már tudom, hogy még semmit sem tudok. A négy nagy lángelme közül - mert Shakespeare, Beethoven, Michelangelo és Bismarck mellett "a többi néma csend" -, az utóbbi három megközelíthető az objektív megbecsülés fegyverével is, de Shakespeare teljes súlyában csak szubjektíve mérhető. Ami róla, felfedezésének az elejétől kezdve a tárgyi igazság pretenziójával íródott, az vagy olyan iskolás szövegmagyarázás, amire szinte zúg bele az ember fülébe az aranyjánosi "Tudta ám a fene" széljegyzet, vagy életrajzi adatokba kapaszkodó aprólékos fontoskodás, vagy pedig - a legjobb esetben - a törekvésnek csak annyi törtje, mint az, ha vállalkozva a Mont Blanc megmászására, eljutunk a Grands Mulets-ig. Tovább nem lehet menni ezen az emberhegységen, csak a derekáig s onnan elámulva, boldog hódolattal tekinteni fel alpesi sugárzású arcára, eldobva minden messzelátót, minden hegymászó botot, a megközelítés törekvésének minden eszközét.
Törteket lehet megérteni Shakespeare-ben objektív vizsgálódással, az egész hatalmának a megérzése feltétlenül kiváltja a lélekből a szubjektív elámulást, a "szűnjél meg kutatás" boldog segítségkiáltását. A vállalkozás: Shakespeare-ről írni, beismerése a szókratészi igazságnak, hogy tudom már, hogy még semmit sem tudok, azért - nem fog itt tudás következni.
Amikor a vizsga ifjúkor múltán, annál a mérföldmutatónál, ahonnan az ember kezdi meglátni az élet egész síkját, ötödször is elolvastam Hamletet, dobogó gyönyörűséggel értettem meg és együtt esküdtem meg a dán királyfival: "letörlök emlékezetem lapjáról minden léha jegyzetet". Ahogy Rikárd elvégezé, hogy gazember lesz, úgy én kisebb erejű végzéssel eltökéltem, hogy nem fogok többé olvasni semmi mást, csak avoni szót.
De hajh, ki olyan erős, mint Shakespeare emberei? Rikárd tudott az utolsó lóig gazember lenni, tőlem megtagadta a sors azt a kastélyt, aminek gömbölyű, kupolás könyvtártermében csak a lándzsarázó lett volna otthon, minden formájában, az emberi nyelv minden hangján, kézírásban, kezdő nyomtatásban, népkiadásban és ünnepi díszben, arcképben, szoborban, magyarázó könyvekben, de mindenütt csak Ő, az Örökkévalóság, a Vigasztalás, beláttatója annak, hogy felesleges már dolgozni, mert ő úgyis megírt mindent. Nem; a sorsom nem volt ennyire kegyes, bele kellett mártanom az orromat idegen betűkbe is, sőt - Ananké a legnagyobb szatirikus - örök olvasás munkájára kényszerített. Így lett ünnepnapommá, vagy iskolakerülésemmé Shakespeare. A sok keserűség közt, ami ért, nem a legkisebb keserv.
Talán tizenhárom esztendős voltam, több semmi esetre sem, amikor az apám - ó jaj, az én apám! - kezembe adta a "Szentivánéji álmot" meg a "János királyt". Mohón faltam, mint minden nyomtatott betűt már akkor is. Az elsőből a történet egyáltalán nem érdekelt, annyira nem érdekelt, hogy meg nem értettem, a tündéri dolgokban - csodálatos - csak a versek pattogása fogott meg, de az athéni dárdások egyszerre lekötöttek. Annyira lekötöttek, hogy hosszúra vagdalt újságpapirosból csináltam gyaluforgácsot és rákötöttem az öcsémnek a homlokára: "Ordítsál Gyalu!" Mire ő ordított, de valóban nem úgy, mint a szopós galamb.
János király karakterét egyáltalán nem tudtam megérteni. Az akció is szertefolyt előttem, de tán a koromon túl való ragaszkodással szerettem meg Bolingbroke-ot, Cortelyon igazi fiát. Hohó! hogy megnevelte a félkölyök bőrömbeférhetetlenségét a hetyke szó: "akassz borjúbőrt hitvány tagjaidra!"
Megkaptam a "Velencei kalmárt" is, de Porcia hármas szekrénye nagyon unalmas volt, ellenben szenzációsan érdekelt Shylock. Azután megkaptam "Otellót". Csodálatos: a bedrótozottfejű mórtól, a még szobalány-ügyességgel sem bíró Desdemonától és a kötélen ráncigált Cassiotól átfordult minden szimpátiám Jágóhoz. Hősöm lett Jágó és elkezdtem fejesléniával döfködni oldalba az öcséimet, mint később, akkor, amikor Borgia Cézárt játszottam még az iskolában is.
Itt azután jött a lavina és eltemette gondolkozásom elől Shakespeare-t: Jókai. Csak mikor torkig laktam vele, csak amikor megtanultam vele együtt sírni és együtt nevetni, amikor tehát olyan ismerősömmé vált, mint aminő az embernek a felesége, akit kétségtelenül szeretünk, de múlhatatlanul meg is ununk egy kicsit, mondom, csak akkor, de akkor már a húszas esztendők egészen lírikus korában jutottam vissza megint Avonba. Akkor következett el az a korszak, amikor Shakespeare embereinek a beszéde kezdett érdekelni. Hogyan hódítja meg Rikárd az özvegy királyasszonyt, hogyan hazudik Falstaff, milyen elmésen vitatkoznak a szerelmes párok a vígjátékokban és milyen érthetetlen, de már sejtésen mégis áttörő a Hamlet minden szava, azok a csodálatos értelmek, amelyeket többé soha semmiféle okos ember bolond szóval el nem tud mondani. Az értelem, az igazi megértés még akkor is távol volt. De már jött a ködön át. "Mit ungeheurem Getöse erhob sich die Sonne."
És megvilágított és átmelegített életemnek ama szakaszán keresztül, amelyet tétlenül hevertem végig ebben a napsütésben, mint a gyík. Szidtak, hogy semmit sem cselekszem, hogy dologtalan vagyok, hogy heverek. Nem volt védekezésem: hiszen a gyík néma, törékeny és gyáva és nem tudja elmondani a napsugár boldogságát. Akkor, vidéki hónapos szobában volt kastélyom, de hajh, hamar összeomlott - az élet belepofozott a forgatagba. Láttam szeleket, viharokat, csak "a nincs veszve semmi sors alatt, ki el nem csüggedett" és a nil desperandum tudott a lábamon tartani még katasztrófákon keresztül is. A hattyú hallgatott, mert én haldokoltam.
De micsoda diadalmas erővel szólalt meg azután a megnyugvás, kicsiny góréhoz-jutás napjaiban, a szomjúságnak abban a boldog pillanatában, amikor az ember a kancsó víznek - amelynek pedig a definíciója az, hogy ízetlen - az ízét nemcsak a nyelvén, a nyeldeklőjében érzi, hanem a füle dobjának a kotyogásával hallja is és a szeme boldog sugárzásával látja is. Megláttam, meghallottam egészen. És elkövetkezett a kor, amidőn emberein keresztül magát Shakespeare-t kezdtem keresni.
Hol bujkál? Mert feldöntve minden iskolai szabályt, ott van bizonyosan mindenhol valamelyik emberében. De kiben? Hamletben? Akkor nem bírt volna semmit sem végezni. Vagy Prosperoban? Nem lehet, hogy csak öregen beszélt volna saját magáról. Az igazi beszéde neki a maga keservéről a kétségbeesés napjaiban az, amit Timon mond, a kétségtelen, letagadhatatlan énje pedig - az ő próféta lelke tudta már akkor a boldog, erős aggkorát - Henrik király. A Falstaff és a Bardolph Rikije, a haszontalankodó, de mindenből hasznot leszűrő királyfi, aki néha úton is áll, néha adós is marad a csapszékben, de amikor reá szakad a korona, mint a história egyik legnagyobb királya egyesíti Britanniát. Ez maga Shakespeare, itt nem tagadhatja le magát azzal az óvatos álarccal, amit ölt a Lear bolondjában, vagy amit szamárfejnek tesz fel a Zuboly bölcsességében.
Kétségtelen, hogy az élete történetét, az individuális kivoltát alig lehet megállapítani abból a harminchét oszlopból, amit maga köré emelt. Byront azonnal megismerem, ha Manfrédet megvakarom, Schiller egészen maga beszél Posán keresztül, Goethe is csak dominónak vette rá magára Clavigot. De Shakespeare Hamletben csak az álmait, vagyis inkább az álmatlan éjszakáit adja, magamagáról, az életéről a legleplezetlenebbül V. Henrikkel beszéltet. Ennek a megismerésnek el kell következni, át kell járni a biztosság tudatával a lelket, akkor, akkor értjük meg csak igazán, hogy amiképpen az útonállóból Nagy-Britannia megalkotója vált, úgy lett a nyúltolvaj, a histrió, boldog vénségére apja birtokának a visszavásárlója, szedátus falusi angol földesúr. Ha van szép élet, ki kívánhat szebbet?
És az Ötödik Henrik beszédével, az ő lelkén keresztül értjük meg Shakespeare mindent felmarkoló hatalmát is. Ahogy Henrik végzett minden pártossal, minden elintézni való emberrel, úgy szedett össze mindnyájunkat Shakespeare egyetlen egységes emberiségbe, ki nem felejtve belőle egyetlen típust, egyetlen karaktert sem...
És itt szerte foszlanak a bevezető szálak, a gondolat Shakespeare vizén úgy nyílik szét, mint a titokzatos jerikói rózsa, ágakat eresztenek és ez ágaknak, ha nem is lesz virága, meg kell lenni a különállóságának, a tagoltságának.
A következőkben beszélni szeretnék majd öt kiválogatottról: János királyról, Rikárdról, Lear-ről, Machbetről és Hamletről. De mindegyikben ott lesz - mert ne felejtsétek el, ott van - Henrik király.