Shakespeare-ciklus
szerző: Ambrus Zoltán
A vége felé járó szezonnak legérdekesebb színházi eseménye mindenesetre a Shakespeare-ciklus volt. Nem azért, mintha a Nemzeti Színház ezzel valami különösen becseset és művészit produkált vagy legalább valami nagy munkát végzett volna. Akit a "ciklus" szó azokra az ünnepi, mintaelőadásokra emlékeztet, amelyekkel például Münchenben szoktak hódolni a Mozart vagy Wagner Richard zsenijének s a Shakespeare-ciklustól is valami efféle ünnepi produkciót várt: annak a Shakespeare-esték sokkal több csalódást hozhattak, mint amennyi élvezetet szereztek. Mintaelőadásokról nálunk nem lehet szó; mintaelőadásokról álmodozni se lehetett, mert hiszen a Nemzeti Színház együtteséhez, mely újabban sokat veszített legjava erőiből anélkül, hogy ezt a veszteséget más is pótolná, mint az új színészek nagy száma - mostanában sok kritika fér. Ezeken a Shakespeare-estéken is néha valóságos orgiákat ült a modorosság (nemcsak a hanghordozásban vagy a mozgásban megnyilvánuló rossz szokásokban, hanem a helyén nem való és semmitmondó artikulátlan hangoknak az unalomig egyforma ismételgetésében is), pedig a modorosság csak hanyagság - a művészi munkának régóta kész és már elhasznált egyéni formákkal való helyettesítése -, s a modorosság leküzdése nem a tehetség, nem a lelki megáldottság, hanem csak a művészi önfegyelem és a művészi erőfeszítés kérdése.
Még azt se mondhatni, hogy a Nemzeti Színház Shakespeare tizenhárom darabjának sorozatos előadásával olyan nagy munkát végzett volna, amilyet nem egyszer dokumentál a bécsi Burg Színház, nem éppen elsőrangú klasszikusok ünneplésével is, mondjuk: egy Grillparzer-ciklussal. Ilyenkor a bécsi műintézet színre hozza az ünnepelt szerzőnek minden előadható munkáját, valami újat, érdekeset igyekszik bemutatni, ha egyébben nem, legalább a szereposztásban; és minden egyes darabot úgy adat elő, mintha megannyi újdonság volna, sok, gondos próba után, a legteljesebb készültséggel, amely az erőitől kitelik. A Nemzeti Színház játékrendjén már majdnem valamennyi nagybecsű Shakespeare-darab szerepelt; a ciklus azonban csak tizenhárom darabra szorítkozik; kimaradtak belőle: Coriolanus, Troilus és Cressida, IV. Henrik, Cymbeline, A vihar, a Téli rege, VIII. Henrik, Sok hűhó semmiért stb., tehát olyan darabok is, amelyek előadásával a Nemzeti Színház sokszor és sokáig büszkélkedett. Mért maradtak ki? Mért éppen az a bizonyos tizenhárom darab került az előadnivalók listájába és mért csak tizenhárom? Nem tudni. De mindenkinek eszébe juthat az a föltevés, hogy a választás arra tizenhárom darabra esett, amelyek színrehozatala a legkevesebb fáradtsággal járt, amelyek legutóbb kerültek színre új szereposztásban, amelyeknél a gazdátlanul maradt szerepek új kiosztása a legkevesebb nehézséget okozta, amelyeknek eljátszásához a legkevesebb próba, a legkevesebb színpadi és színpadon kívüli munka kellett. Hogy tehát a kiszemelt darabokat nem annyira az esztétikai értékelés, mint inkább a véletlen választotta ki; s hogy a sorozatnak azért kellett éppen tizenhárom darabból állnia, mert a tizennegyediknek a színrehozatala talán már egymagában is nagyobb munkába került volna, mint a többi tizenháromé együttvéve. Újat és olyat, ami a Nemzeti Színház hűséges látogatóit különösebben érdekelte volna, keveset hozott a ciklus. Alexander Bernát érdekes konferanszain, János Király új betanulásán meg egy pár jelentéktelen szerepváltozáson kívül nem állt elő a színház egyéb újdonsággal, csak éppen azzal, hogy a Hamletben bemutatta, milyennek képzelik rendezői a Shakespeare-korabeli színpadot. Végül: az előadásokon meglátszott, hogy ezeket az ünnepi esteket kevesebb próba előzte meg, mintha a tizenhárom shakespeare-i darabbal nem így, jóformán egyszerre, hanem nagy időközökben állottak volna elő. Ami természetes. Ha három hét alatt tizenhárom olyan darabot kell színre hozni, amely hosszasabb előkészületet kíván, világos, hogy egynek-egynek az előkészítésére kevesebb idő - tehát kevesebb munka - jut, mint amennyi egy félesztendő alatt jutott volna.
A Shakespeare-ciklusnak kevés kitűnő és sok közepes erőt kellett foglalkoztatnia; ezeknek kevesebb időt és módot adott az előmunkálatokra, mint máskor; a színház rendes közönségének, apróságokon kívül, nem ígért egyéb attrakciót, csak azt, ami minden jó előadásban megvolna; és nemigen adott egyebet, csak azt, amit ennek a rendes közönségnek már régebben is bemutatott, csakhogy most mindezt egyszerre nyújtotta. Ilyen körülmények között Shakespeare ünneplésének ez a kissé olcsó módja - amelyről Shakespeare halálának háromszázadik évfordulóján, 1916-ban le kellene mondani - művészeti eseménnyé nem nőhette ki magát. Mégis nevezetes színházi eseménnyé vált, olyanná, mely az irodalom barátait is érdekelheti, de különösen érdekelheti azt, aki szívesen foglalkozik Budapest természetrajzával.
Színházi eseménnyé avatta a ciklust az, hogy valamennyi előadását olyan nagy közönség nézte, amely a nézőteret estéről-estére az utolsó helyig megtöltötte. Érdekes volt ez a közönség a maga nagy vegyességében és különös összekeveredésében is; mert képviselethez jutott benne: az előkelő világ s a középiskolai fiatalság, Shakespeare ez a leghívebb közönsége, a plutokrácia és a kültelkiek, a premier-közönség s a sokaságnak az a rétege, mely csak a legnagyobb szenzációkat keresi, Budapest precőzei és a nagy tömegnek az a művelődni vágyó eleme, mely büszkélkedett vele, hogy eljött, mert hiszen csak nem marad el egy "Shakespeare-matinéról", az Operaház és a mozi közönsége, szóval egész Budapest. Még érdekesebb volt ennek a vegyes közönségnek a kitartása és a nagy, észrevehetően őszinte lelkesedése; de legérdekesebb az a jelenség, hogy ugyanaz a nagy sokaság, amely a Shakespeare-sorozatban bemutatott tizenhárom látnivaló iránt a legkevesebb érdeklődést se tanúsította akkor, amikor ezeket egyenként láthatta vagy inkább láthatta volna, s nem tanúsított nagyobb érdeklődést a shakespeare-i darabok iránt még egy pár hónappal ezelőtt sem, most törte magát a helyért, úgy látszik azért, mert ez alkalommal együtt láthatta azt, ami külön-külön mind nem érdeklelte. Ennek a sokaságnak a figyelmét főképpen a reklám irányozta Shakespeare-re; ennek a közönségnek nagy része most fedezte fel Shakespeare-t.
Az anyagi siker igazolja azokat, akik azt vallják, hogy a színházban a legjobb bornak is kell a cégér. Az a kitartó lelkesedés, mely a gyöngébb színészi produkciókat is az elragadtatás zajongásával kísérte, bebizonyította, hogy a Shakespeare-bizottság matinéinak a felolvasói nem fáradoztak hiába. De a legérdekesebb tanulság mégis csak az, hogy Budapesten ma már egy roppant nagy, egészen új, meglehetősen iskolázatlan, de minden iránt fogékony, minden intellektuális mozgalomhoz való csatlakozásra kész, minden szellemi nyugtalankodásra kapható, könnyen megtéveszthető, de egyszersmind könnyen meghódítható, hatalmas közönség van, mely mindenüvé vezethető, még a jóra is.
Még ennél a most bemutatkozó, új közönségnél is érdekesebb volt a ciklus főszerelője: maga Shakespeare. Milyen egyszerre és milyen magával ragadóan tudta meghódítani a Tibet lakóihoz hasonlóan iskolázatlan sokaságot, az új közönséget, ez a Budapest számára újonnan fölfedezett legújabb szerző! Mert hogy meg kellett hódítania, mintha csak most hatolt volna el hozzánk a Shakespeare-kultusz első hullámverése, ennek bizonysága az, hogy János király előadásán sokkal kevésbé zajongott a tömeg, mint a többi estéken, nyilván azért, mert János király, akármilyen nagybecsű mű is máskülönben, drámának nem olyan sikerült alkotás, mint a sorozat többi darabja. Ha ez egyszer kevesebb volt a hatás, mint előbb meg utóbb, s kivételképpen lankadt a lelkesedés, ez kétségtelenné teszi, milyen őszinte volt a tömeg akkor, amikor kegyébe fogadta a most megismert szerzőt, s mily igazán a tetszés s nem az iskolában szerzett, készen átvett ítélet szólt belőle! Micsoda varázsló is ez a Shakespeare! Egyforma erővel tud megnyilatkozni a legműveltebbnek és a szegénynek, aki - budapesti nyelven szólva - azt se tudja, hol lakik az isten.