Seneca

Seneca szerző: Hajnik Miklós

Nyugat · 1924. 17.szám

       A kert bejárata előtt állt az uradalmi intéző, és izgatottan nézett az út kanyarulata felé. Harminchét esztendeje nem járt itt a gazda. S vajon meg lesz-e elégedve vele?

A rabszolgák kettős sorban voltak felállítva kétoldalt az út mentén. S ők is kíváncsian nyújtogatták a nyakukat.

A környékbeli falvak küldöttsége, papok, elöljárók s katonai parancsnokok csoportokba verődve élénken beszélgettek. Egyszerű vidéki emberek voltak, s ha jártak is Rómában néha-néha, ilyen nagy előkelőségnek - mint aki ma ideérkezik - közelébe sem juthattak. Hallani hallottak róla eleget, tudták, hogy az nagyon hatalmas, hatalmasabb talán a császárnál magánál is. De látni csak egy látta a várakozók közül, Rutilius Rufus, nyugalmazott testőrszázados. S ő vitte a szót:

- Igen, én jól ismerem őt, hisz ott teljesítettem szolgálatot a palotában.

- Beszéltél vele? - kérdezték többen.

- Igen... Azaz, hogy ő szólt hozzám. Mert hisz a császári palotában nem lehet úgy fecsegni, mint a községházán. Nem is lehet ám ott csak úgy megszólítani valakit. Ott az ember csak akkor beszél, ha kérdezik.

- Mégis, mit beszéltél vele? - kérdezte egy kíváncsi elöljáró.

- Én tulajdonképpen nem mondtam semmit... - felelte a százados. - Úgy volt. Én álltam a császárné ajtaja előtt. Ezelőtt tizennyolc esztendővel. Én álltam ott, igen. Igen, én voltam a szolgálatot tevő testőr, s ott álldogáltam a császárné termei előtt. S egyszer csak kilépett az ajtón Seneca. S ment gyors léptekkel a lépcső felé. Én pedig úgy tettem, mintha nem láttam volna. Mert nem jó az embernek mindent látni. S nyugodtan sétálgattam fel és alá. Ő azonban meghallotta a lépteimet és visszafordult, és az ő szokott erélyes hangján, de suttogva rámszólt: Te pedig hallgatni fogsz!

És a százados büszkén nézett körül. S az emberek tisztelettel tekintettek reá. Bizony, nem mindennapi ember, hisz ő beszélt Senecával.

- Jön! Jön! - suttogták a rabszolgák.

Az intéző kiperdült az útra. Nem tudta biztosan, hol kell neki most állania. És azt sem tudta, hogyan kell majd viselkednie urával szemben. Hisz ő csak egy vidéki gazdatiszt, Rómában csak egyszer-kétszer járt, nem ismeri a nagyvilági szokásokat. Nagyon félt, hogy valami baklövést követ el, s a hatalmas úr megfosztja jó állásától.

Az útkanyarulatban lovasok tűntek fel. Előrejöttek egészen a bejáratig, s ott felálltak. Majd szolgák serege következett, gyalog. Mögöttük nyolc-nyolc rabszolga egyenletes léptekkel hozott két kényelmes, függönyös hordágyat.

Szenvedő arcú, fáradt, szomorú szemű gyönyörű asszony feküdt az egyikben, a vánkosokra felkönyökölve. Erőltetett mosolygással fogadta a várakozók tiszteletteljes üdvözléseit. S a rabszolgák megállás nélkül vitték Seneca feleségét a kastély felé.

A másik hordágy megállt a bejáratnál. S kiszállt belőle egy törékeny testű, nagyon sápadt, beteges külsejű férfi. Arca borotvált, vonásai merevek, az első pillantásra nem lehetett volna megállapítani a korát. Lehetett volna negyvenéves is, de a valójában hatvanon felül volt.

Mint olyan ember, aki egész életében megszokta a nyilvánosság előtt való szereplést, kötelességtudóan, komolyan és nagy jóindulattal hallgatta végig az üdvözlő beszédeket, s lekötelező szerénységgel válaszolt is, röviden.

Aztán az uradalmi intéző kíséretében megindult a kastély felé.

Az emberek pedig oszladoztak a kapu előtt, mentek hazafelé, élénken beszélgetve. Meg voltak elégedve a nagy emberrel. Mindegyikük valami különös figyelmet tapasztalt részéről, ami éppen csak neki szólt volna.

A nyugalmazott százados volt a legbüszkébb:

- Láttátok, mindjárt megismert! Mert legelőször is felém bólintott a fejével. ugye?

• 
  

Seneca pedig ment a kert széles útján. Harminchét esztendeje, hogy utoljára járt erre. S akkor is csak rövid ideig tartózkodott itt.

Pedig itt töltötte el egész ifjúságát, s itt nőtt fel férfivé. S most mégis idegen volt neki ez a kert.

Megállt, körülnézett.

- Miért nincsenek jobban gondozva ezek a platánok? - kérdezte mogorván. - Alig van levelük! S milyen csomósak az ágak!

- Gondoztuk, uram...

- Ah, dehogy! Ha rendesen felásták volna a földet körülöttük és szorgalmasan öntözték volna, akkor nem lennének ilyenek!

- Mindent megtettem, uram - mondta az intéző -, csakhogy már megvénhedtek ezek a fák.

Seneca nem szólt semmit. Eszébe jutott, hogy ezeket a platánokat ő ültette. S most már vének...

Régen járt erre. Azalatt a fák felnőttek s megöregedtek.

Lassan lépegetett a ház felé. Egy mezőcskéhez ért. Itt állt a hinta, amelyen annyit hintázott gyermekkorában.

- Miért szedted ki a gerendákat onnan? - rivallt az intézőre. - Persze, hogy a magad gyerekeinek állítsd fel a hintát, otthon, mi?

Az intéző megtörölte izzadó homlokát.

- Uram... Gerendák... Hinta... Igen, uram, emlékszem, volt az ott. De lehet annak már harmincöt esztendeje, hogy nem áll ott hinta. Hisz mikor idejöttem a gerendák már egészen korhadtak voltak, s a vasalkatrészeket megette a rozsda...

Seneca szó nélkül ment tovább a ház felé. Ingerült volt. Nem találta magát bele ebbe a kertbe, ahol minden megváltozott. Ifjúságát vélte itt feltalálni. S a kert vénebb, mint ő maga.

Az előcsarnokban, ifjúkori szobáinak bejáratánál egy öreg ajtónálló állott, reszkető tagokkal, vizes szemekkel.

Seneca az intézőhöz fordult, s gúnyosan kérdezte:

- Hát ez az agg csorvasz ugyan kicsoda? Igazán alkalmasabb embert nem találhattál volna ide! Hol szerezted be? A temetőből loptad el, az én tiszteletemre, mi?

Az intéző szólni sem tudott, úgy meg volt ijedve. Pedig evvel a szolgával kedves meglepetést akart szerezni az urának.

De a vén ajtónálló megszólalt, reszkető hangon:

- Ne ismersz meg?... Én vagyok Felició, gyermekkori játszótársad. Mennyi játékot ajándékoztál nekem! S mennyi csínyt követtünk el együtt!

S boldogan mosolygott urára.

Seneca megdöbbenve nézett reá. A fogatlan száj, szétfolyó szemek, kikopott haj és reszkető térdek. Ez, ez Felició, a kis fiú!

Mosolyognia kellett. Hisz elvégre, ez csak természetes. Megöregszik az ember, miután ostobaságokra fecsérelte életét.

Észre sem vette és megöregedett. Tegnap még hintázott a kertben s szaladgált a bokrok között a kis Felicióval. Fákat ültetett s álmodozott a nagyszerű jövőről.

Az álmok beteljesedtek, a fák felnőttek és kiszáradtak, s aggastyán a kis Felició. Más nem jöhet már, csak a halál.

S résztvevően veregette meg a vén Felició vállát:

- Öreg, menj haza. S egyél, igyál, pihend ki magadat. Nem a te lábaidnak való már a szolgálat.

S az intézőhöz fordult:

- Gondoskodjál, hogy mindene meglegyen, amit csak kíván. Elmehettek.

S egyedül lépett be az ajtón. S állva maradt egy pillanatig, kábultan.

Minden öreg háznak van egy különös levegője, amely csak az övé. Sajátságos, változatlan illatot lehelnek ki az ódon bútorok, s a mindig ugyanazon olajjal bekent padló.

És ez a jólismert illat, melyet harminchét esztendeje nem érzett, körülfolyta az öregedő férfit, s elkábította egy pillanat alatt egész sereg emlékkel, melyek agyában élettelenül hevertek ifjúkora óta, s melyeket ez a nekik ismerős légkör most egyszerre életre keltett.

S azok megrohanták őt hevesen, kíméletlenül, s visszavarázsolták számára a múltat oly aprólékossággal, oly határozottsággal, hogy úgy tűnt neki egy percig, mintha valóság volna. S leült a homályos szobában, lehajtotta fáradt fejét.

S a felébredt emlékek visszavarázsolták a sok idő előtt itt eltöltött életét.

Arra az asztalra támaszkodott, amelyen lázasan írt költői műveket éjjeleken, melyeknek csendjét csak a szélben ingadozó fák susogása szakította félbe, meg néha-néha egy-egy kuvik vésztjósló kiáltása, mely megborzasztotta, és a nagy fekete kutya időnkénti ideges ugatása, aki talán valamely kísértetet ugatott olyankor?...

Igen, ez volt az az asztal, melyen legelső ifjúságában írt verseket és tragédiákat.

Akkoriban még ifjú volt, telve sejtelemmel és érdeklődéssel az élet iránt. Óh, annyi kérdésre várta a feleletet, s annyi mindent szeretett volna tudni!

S elmúlt az élet, s ő most sem tudott többet, mint akkor, csak sokkal kevesebb kedvességgel és ártatlansággal nem tudott semmit. És már nem várt feleletet az örök kérdésekre. S unalommal tekintett vissza az elmúlt életre. S némely emlékénél megborzadt. Mily szörnyű, szörnyű, az ember élete!

Az élet legnagyobb része abban telik el, hogy az ember semmit sem csinál, a másik része pedig abban, hogy az ember rosszat tesz. S egész életében mindig mást tesz, mint amit tennie kellene, és egész másként él, mint ahogy élni szeretne. Egyik napról a másikra halasztja az ember, hogy: most, most, most végre élni fog!

S közben eltelik az élet...

Szórakozott szemei a jólismert bútorokat simogatták végig. Ezek között élt, mint ifjú.

S most, hogy az ifjúsága nagyon távol volt már tőle, és egy viharos és törtető élet küzdelmes esztendői kitöröltek szeméből minden ábrándot, szomorúan látta, hogy az ifjúkori szelleme megmaradt mindvégig, s ő a világbirodalom legmagasabb állásában is, a tekintély, a hatalom és a megállapodott kor nagyképűsége mögött is megőrizte magában a gyermekkor minden hibáját és minden vágyát.

Most látta, hogy az ember bensőleg nem öregszik. Csak az évekkel hatalomhoz jut, tekintélyhez s gyakorlatot szerez, hogy a maga állásának szerepét jól játssza. Megtanulja, hogyan kell beszélnie az emberekkel, hogy a maga tekintélyén csorba ne essék. A Sors a legmagasabb állásokba juttatta s mérhetetlen vagyonhoz, s ő pedig felvette a nagyképet, s megtanulta, hogyan kell azt viselni. De a lelke mélyén megmaradt a tizennyolcéves ifjú, aki először nézte a világot kételkedő érdeklődéssel s majd elbizakodott, majd megrettent szemekkel. És megmaradt a kisgyermek is, aki játszani akar, és azt akarja, hogy kényeztessék. Igen, és a csecsemő is megmaradt benne, hányszor, hányszor hiányzott neki, hogy most már nem sírhat, mert nincs senki, aki felvenné és elringatná.

S mindvégig, tulajdonképpen, képzeletben élt. És ezerszerte többet szenvedett a képzeletétől, mint a valóságos csapásoktól. Mert hisz a valóságos fájdalomnak vannak határai, a legkínzóbb fogfájás is megenyhül, az elvesztett gyermek utáni gyász is eltompul idővel, a száműzetésbe is beleszokik az ember, és nem érzi keservét. De várni a bekövetkezendő bajt s előre elképzelni szakadatlanul, az a legnagyobb gyötrelem. És ő tíz évig úgy élt, hogy nem tudta, mikor végzik ki, és tizennyolc évig úgy élt, hogy előre látta bukását, s napról napra várta. S reszketett önmaga szerencséjétől. Borzalommal látta, hogy az viszi, viszi ismeretlen magasságba, szédítő állásba, hihetetlen gazdagságba, befolyásba, hatalomba. S vitte, ragadta magával a szerencse, s ő nem tudott megállani a nyaktörő úton. Pedig tudta, hogy a vége csakis a bukás lehet, mely annál irtózatosabb lesz, minél magasabbról kell lezuhannia. Már irtózott a hatalmától és a mérhetetlen vagyonától. S visszakínálta Nérónak.

De Néró nem fogadta el.

• 
  

Megtörten ült ifjúkorának szobájában Seneca. Üres szemekkel nézte a rég elfelejtett tárgyakat. Mindez már nem az övé. Pályája véget ért, s ő ott áll a szakadék szélén. S eddigi életének minden erőfeszítése és az összes emberek, akik szeretik vagy gyűlölik, és minden tette, amit elkövetett és minden hatás, melyet másokra gyakorolt: mindez együttesen, amit úgy hívnak, hogy sors, az fog most lökni rajta egyet, néhány nap vagy néhány óra múlva.

S vagy lezuhan a semmibe, vagy...

Görcsösen megmarkolta a szék karfáját. Érezni akarta a fa keménységét, a valóságot akarta érezni. Szeme hozzátapadt a tárgyakhoz. Igen, igen, ő él s itt ül gyermekkori szobájában. Igen, igen, ő él!

Mert olyan álomszerűen érezte magát! Túlságosan gyorsan értek meg az események. Azt hitte, hogy talán még néhány évet is eltölthet békés magányában...

Tudta ő jól, hogy nem vonulhat vissza, büntetlenül. Vannak emberek, akik, ha hallgatnak s nem mutatkoznak, félelmesebbek a hatalom birtokosainak, mint a nyílt ellenségek. S ő ezek közé az emberek közé tartozott, akik ha nem akarnak kormányozni, csak azért nem akarnak, mert másként akarnak kormányozni.

Az ő visszavonulása tiltakozás volt Néró ellen. Legalábbis annak látták az emberek. S nem jó tiltakozni az ellen, akié a hatalom.

De ő nem tehetett másként. Előbb vagy utóbb, úgyis összeütközött volna vele. Sokkal jobban ismerték ők egymást Néróval, mintsem hogy ne tudták volna, hogy kettőjüknek kicsiny Róma birodalma. S le kell számolniok egyszer, s ha egymást kímélni is akarnák, az már nincs egyikük hatalmában sem. Mert hisz a mögöttük csoportosult embertömegek már nem engednék.

Nem párviadal lesz ez, hanem gladiátormérkőzés. A nép mulat, lesz egy kis izgalom, s lesz miről mesélni.

Igen, igen...

Ez a szoba, a régi, kedves kis szoba... Miért is nem maradt itt mindvégig? Miért kellett kimozdulnia innét? Itt élhetett volna nyugodtan, mint egyszerű vidéki gazdálkodó. S békén maradhatott volna.

Ha lehetett volna...

És Seneca keserűen elmosolyodott.

Az emberek irigyelték őt egész életében, hogy ilyen szerencsés ember, olyan szerencsés ember!

S nem a legkisebb teher volt, hanem a legutálatosabb, az állandó, ostoba irigység.

Ha az emberekben volna igazságosság, értelem, és ha az embereknek volna szívük, nem gyűlölnék és nem irigyelnék azokat, akik kivételes hatalomhoz, vagyonhoz vagy hírességhez jutnak. Mert hisz ezek az emberek tulajdonképpen céltáblák minden gonosz indulat számára, bűnbakok, ha bármi szerencsétlenség történik a birodalom területén, babák, akikkel a nagy gyermek, a nép, kegyetlenül játszadozik, a társadalom kitaszítottjai ők, akikre szerepet erőszakoltak, s azt kell játszaniok, s nem élhetnek úgy, mint a többi emberek, sőt egyáltalán nem élhetnek meg, ha szerepüket nem akarják betölteni. S nincs semmijük az életből, csak a rájuk erőszakolt hatalomnak, vagyonnak, hírhedtségnek terhe, melyet mosolygó arccal kell viselniök, szerényen és kedvesen, mert különben rossz néven veszik tőlük az emberek, hogy egyáltalán még élnek.

Nagyon, nagyon nehéz élet volt az, amely ebből a kis szobából kiindult s most ide visszatért.

Nem kellett volna kiindulnia. Be lehetett volna fejeznie az életet harminchét esztendő előtt is. Hisz mindegy lett volna az. S megkímélte volna magát harminchét esztendő minden kínlódásától, utálatától s terhétől.

Hirtelen eszébe jutott gyermekkori barátja, Dionysos. Mennyit ültek ők itt, ketten, ebben a szobában! S beszéltek lázasan egymásnak, próbálták érteni az életet, melyet pedig nem érthet meg soha senki.

Pedig bizonyos, hogy az élet rejtélyeinek valami nagyon egyszerű megoldása van. Olyan egyszerű, annyira nyilvánvaló, hogy a bonyolult emberi gondolkodás nem képes felfogni. Titkokat keresünk ott, ahol nincsenek titkok. S csak azt látjuk meg, amit látni akarunk. És soha, sohasem látjuk azt, ami van, hanem csak azt, ami volt, vagy ami lesz.

Aki képes lesz csak egyszer, egy pillanatra meglátni a jelent a jövőtől és a múlttól függetlenül, az lesz az első ember, aki tudni fog valamit.

Furcsa, szomorú őrület az ember élete. Talán csakis akkor lát az ember, amikor szerelmes. Csakis akkor lát olyasmit, amit érdemes látnia: a szépséget csak szerelmes szemekkel látja az ember. S a szépség az igazi tudás, az igazság és az egyetlen valóság.

És talán a halál pillanatában lát jól az ember. Amikor utoljára körülnéz, akkor talán látja, hogy mi volt az, amit elhagy...

A halál pedig mindig egyforma közel van. Nincs időhöz kötve, sem korhoz. Bármikor, bárhonnan lecsaphat a halál.

Visszagondolt arra a sok-sok emberre, akit ismert, s akit elragadott már a halál. S mintha egyiküknek a halála sem lett volna természetes. Mintha a halálnak meglennének a maga külön szempontjai, hogy kiket vigyen el a földi életből. Mint a kertész, aki mindennap leszedi az érett gyümölcsöket a fáról, s az éretleneket még az ágakon hagyja, úgy válogat a halál is az emberek között.

Vannak, akik megérnek a halálra. Gyakran látni vélte ezt az emberek arcán, akik rövidesen azután meg is haltak. Ismerősök, rokonok, jóbarátok, amikor szelídek lettek, közönséges földi vágyak iránt közömbösek, elnézőek és mindent megértők, vagyis amikor olyanok lettek, amilyeneknek lenniök kellene, akkor meghaltak. Mint teljesen kifejlődött embereket, érett gyümölcsként leszedte a halál az élet fájáról, mely neki terem.

Aztán voltak olyan ismerősei, akik életük folyamán mindjobban elkomiszosodtak bensőleg. Ezek is meghaltak, amikor aljasabbak nem lehettek már. Ezeket talán mint rothadtakat szedte le a halál, s hajította el messzire, nehogy megrothasszák a többit?

Különös kertész lehet a halál...

Nyílt az ajtó. S belépett Paulina. Egy pillanatig állva maradt az ajtónál, míg szeme meg nem szokta a félhomályt.

Seneca felnézett reá. S hitvesének a belső gondoktól és szenvedésektől átszellemült arca fájdalmas érzést keltett benne ismét életre. Sokkal tartozott ő Paulinának, ennek a legnemesebb asszonynak, aki egész életét viruló ifjúságában hozzáláncolta, hozzá, a beteg öregemberhez s annak szörnyű sorsához a halál árnyékában.

Paulina csak őérette él és csak miatta él, ezt tudta jól Seneca. S ez a tudat volt az egyetlen igazán szép, amit élete alatt megélt. Csakhogy ez a tudat, most, hogy közel volt az ő halála, most rettentő teherré vált.

Tudta, hogy neki meg kell halnia. S ebbe belenyugodott volna. De hogy ezt az asszonyt is magával rántsa, attól irtózott. Hisz oly fiatal még és oly gyönyörű! Senki sem bántaná. Élhetne boldogan, az ő halála után, más, szerencsésebb, fiatalabb és gondtalanabb férj oldalán, akitől talán gyermekei is lennének... Hisz Paulinához úgy illenék a gyermek, az ő kedves, önfeláldozó, meleg anyai természetéhez!

De Paulina meg fog halni, amikor ő meghal, ezt biztosan tudta róla Seneca. S most már csak ezért rettegett a haláltól.

Paulina pedig megszólalt, s szelíd hangja lágyan csengett:

- Itt vagy? Kerestelek.

Aztán körülnézett a szobában:

- Milyen kedves kis szoba! Itt laktál, amikor kisfiú voltál?... Istenem!

És szeretettel simogatta meg a bútorokat.

- Régen voltál itt utoljára?

- Nagyon régen - felelte Seneca. - Nagyon, nagyon régen.

- Milyen kár, hogy nem jöttünk ide már előbb. Nagyon kedves hely ez. És én nem is tudtam, hogy ez a te szülőházad megvan. Sohse beszéltél róla.

- Elfelejtettem - felelte Seneca. - Igazán, egészen megfeledkeztem róla.

- Pedig ez a legkellemesebb nekem összes birtokaid közül. Ez a legegyszerűbb, a legcsendesebb... Én ezentúl legszívesebben itt élnék.

- Itt fogunk élni - mondta Seneca kedvesen. - Ha te szeretsz itt lenni.

- Itt fogunk élni - mondta Paulina örömmel. - Az lesz a legjobb. Itt lehet végre egyszerűen élni.

S kedvesen, szeretettel mosolyogtak egymásra. Mindketten pedig tudták, hogy most már nem az a kérdés, hogy hol fognak élni? Mert hisz az életük már nem az övék.

Paulina leült a férje mellé, s átkarolta annak nyakát.

- Fáradt vagy? - kérdezte.

Aztán megtapogatta férje homlokát hűs ujjaival, s aggódva nézett a szemébe.

- Mintha lázad lenne...

- Nem, nem... Csak elgondolkoztam a régi emlékeken. Tudod, eszembe jutott sok minden a gyermekkoromból. Annyi emlék! És minden már olyan messze van! Mintha nem is én lettem volna az, aki itt élt...

- Mesélj - mondta Paulina közelebb húzódva férjéhez -, mesélj nekem, ha nem fáraszt. Látod, azelőtt, olyan ritkán voltunk együtt. Te sohasem meséltél semmit ifjúkorodról. Nem is tudok rólad jóformán semmit, a régebbi időkről.

- Kiről meséljek? - kérdezte Seneca. - Azok az emberek, akikkel itt éltem, már régen meghaltak.

- Mesélj magadról, mikor kisfiú voltál...

- Amikor kisfiú voltam - kezdte mosolyogva Seneca -, akkor olyan voltam, mint egy kisfiú. Testvéreimmel és a szomszédok gyermekeivel együtt hancúroztam egész nap. Sokat ettem és jó étvággyal, és úgy aludtam... Olyan jól aludtam! Egyfolytában tíz órát. Igazán, ez az egy, a jó álom, amiért legfőképpen irigy vagyok a gyermekkoromra. Órák hosszat aludni egyhuzamban mélyen, s utána frissen ébredni... Ez a legnagyobb élvezet.

- Hancúroztál és aludtál - mondta Paulina mosolyogva. - Szép élet lehetett... De talán mást is csináltál?

- Igen - mondta Seneca elgondolkozva. - Olvastam. Sokat olvastam. Nagyon hamar megtanultam olvasni, azt hiszem, ötesztendős koromban. S attól kezdve elolvastam minden írást, ami a kezembe került. És volt itt könyv elég. Atyám, mikor megszüntette az iskoláját Rómában, ide vonult vissza véglegesen, s nagy könyvtárát is idehozatta. Horatius, Vergilius, Epicuros, Metrodoros, Herodotos, Cicero, Cato, Plinius, Attalus, Aischylos, Europides, Platon, Aristoteles s a többi nagy írók legjobb munkái mind megvoltak, és én mindet elolvastam.

- És nem értettél belőlük semmit - jegyezte meg Paulina. - Mert hisz ezek nem kisfiúknak való olvasmányok, úgy hiszem.

- Igazad van - bólintott Seneca. - Nem értettem belőlük semmit. Vagy legalábbis, nem azt értettem, amit ma értenék, ha újra elolvasnám azokat a könyveket. De talán jobban értettem akkor, talán az az igazság, amit a serdülő gyermek talál a könyvekben. Talán az az igazi értelme a könyvnek. S könyvének ezt az értelmét maga az írója sem ismerte. Mert hisz aki ír, az legtöbbször kifejlett ember, s amit ő mint magától értetődő dolgot mellékesen ír le, lehet, hogy egy ifjúi léleknek éppen az a fontos és érdekes. De ha más hasznom nem is volt ebből a rendszertelen, korai olvasásból, egy bizonyosan volt. S ez az egy többet ért, mintha teljesen megértettem volna azokat a könyveket. Mert nem értettem a könyveket, de túl a betűkön, szavakon és a számomra homályos mondatokon, megéreztem azokat az embereket, akik a könyveket írták. S rokonaimnak éreztem őket, egész közeli jóbarátaimnak. Az ő gondolatvilágukat szerettem meg, s megsejtettem azoknak az embereknek a fenségét, akik érzésekből és gondolatokból élő világot alkotnak. Hidd el nekem, Paulina, nincs, ami ennél több lenne a Földön. És ez az érzés azóta is megmaradt bennem. És csak azért, mert ifjúkoromban megéreztem azoknak a nagy emberi lelkeknek kétségbeesett vergődését a szépség és az igazság felé, csak azért tudok hinni az emberi lélekben. Büszke és gyönyörű a nagy emberi lélek, magával az istennel határos, s igazi hazája az egész világegyetem, a végtelen égboltozat, mely uralkodik a csillagokon, a Földön és a tengereken, s amelyben megszámlálhatatlan istenek lakoznak, az ő rokonai. És a nagy léleknek nincs kora, örökifjú, minden korszak az övé, s ő minden időben mindenkinek jóbarátja, aki ugyanolyan tiszta lélekkel közeledik feléje. S mikor eljön az az ünnepélyes nap, amely kiszabadítja agyagtestéből, akkor az istenekkel egyesül.

- Nincs halál... - mondta Paulina elmerengve. - Mondd, de most igazán mondd meg, mit gondolsz a halálról?

S feszült várakozással nézett férjére.

Seneca szelíden megsimogatta felesége lágy haját.

- Minek gondolsz ilyenekre? - kérdezte aztán. - Hisz neked még oly sok időd van a halálig. És te nem lehetsz tökéletesebb és szebb, mint amilyen vagy, mert nem hiszem, hogy valahol is lehetne olyan világ, melyben nem te lennél a legtökéletesebb.

Paulina lehajtotta a fejét, és könnyek futották el szemét.

Ő tudta, hogy közel van a halál.

Seneca lágyan simogatta az asszony haját. S halkan beszélt:

- Én azt hiszem, Paulina, hogy ez a nyomorúságos földi élet, ez csak egy szükséges átmenet egy sokkal szebb és jobb lét felé. Mint ahogy az édesanyánk méhe, amely hordozott kilenc hónapig, nem azért hordozott, hogy őbenne éljünk, hanem hogy mihelyt alkalmasokká váltunk rá, megszülessünk erre a világra, éppúgy a születés és a halál közötti idő, amit életnek nevezünk, egy új lét számára tesz alkalmassá. Egy egész új világ vár reánk, de előbb alkalmasoknak kell lennünk, hogy el tudjuk viselni annak a fényét. Mint ahogy csak akkor szülhetett meg az édesanyánk, amikor már annyira kifejlődtünk, hogy el tudtuk viselni a földi levegőt és az önálló táplálkozást. Én úgy hiszem, hogy az a nap, amit itt a Földön egy ember halála napjának gondolnak, az tulajdonképpen az ő halhatatlanságának a születésnapja. S akkor, a földi halál után, a természet feltárja rejtélyeit, az éjszaka, amely körülvesz, elenyészik, s tiszta fényt áraszt el, és semmi árnyék nem homályosít el, soha többé. És a tökéletes világosságban, a tökéletes szépségben és igazságban eszünkbe se fog jutni ez az árnyékélet, mint ahogy nem emlékezünk most arra az életünkre sem, amelyet anyánkban éltünk. Én hiszek a halhatatlanságban...

Paulina felnézett s komolyan mondta:

- Én hiszek a te halhatatlanságodban.

Hallgattak.

Seneca elgondolkozott, majd, csaknem félénken, kérdezte:

- És... A magadéban nem hiszel?

Paulina lehajtotta fejét s nem felelt.

Senecát szomorúság fogta el. Paulina nem hisz egy jobb létben. De hiszen akkor irtózatos lehet neki a halál. S újra kérdezte:

- Mondd, te nem hiszed?

Paulina felvetette a fejét. Okos, szelíd, szerelmes szemeit belekapcsolta Seneca szemébe s bátran mondta:

- Én nem akarok hinni az én halhatatlanságomban! Ha a léleknek örök élete is van, én nem akarok örökké élni! Én...

És a hangja most szenvedélyessé vált:

- Én... Ha te halhatatlan leszel és olyan, mint az istenek, akkor én az én lelkemmel a tiedbe akarok olvadni s benned megsemmisülni. Nekem nem kell sem élet, sem halhatatlanság. Én hozzád akarok tartozni mindig, mindig! Ha pedig a halál örökre megsemmisít mindenkit, akkor veled egy időben akarok én is megsemmisülni. Hogy az örök semmiben is együtt legyünk.

S Paulina boldogan, rajongva nézett férjére.

Seneca szíve összeszorult. Ezt az asszonyt magával kell vinnie a halálba. Pedig Paulina olyan szép és fiatal...

- Miért vagy szomorú? - kérdezte Paulina riadt aggódással. - Vagy nem szeretsz? Nem akarsz velem együtt lenni, örökké?

- De - felelte Seneca.

S ölébe vette Paulinát.

Paulina pedig szorosan átkarolta Seneca nyakát, s dúsfürtű fejét a férfi melléhez szorítva, lassan, boldogan sírdogált. Siratta az életet, melytől kínok és gyalázatok között kell megválniok. S boldog volt, hogy őket kettőjüket nem választhatja el soha többé semmi.

Éjfél lehetett vagy már el is múlt. És Seneca még mindig nem aludt. Pedig korán aludni tértek.

Már hosszú órák óta feküdt álmatlanul ebben a kényelmetlen, szűk ágyban.

Nem tudott aludni. Köszvénye kínozta, szúró fájdalmakat érzett a veséjében, nehezen lélegzett s rendetlenül vert ütőere.

Hiába, megvénült, elhasználódott a test, a megkopott, ócska rozoga szerkezet. Hisz különben, már úgysem lesz soká szüksége rá...

Jó volna aludni.

Álmatlan szemei fáradtan bámultak a szobába. Nem volt semmi, amin megállapodhattak volna. Fehérre meszelt falak, kép, díszítés nélkül. Barna olajfestékkel bekent deszkapadló s a két ágy, feketére mázolt tölgyfadeszkákból összeróva s két szekrény.

S a falon egykarú kovácsolt vastartóban égett az olajmécses.

Milyen egyszerű berendezés. Egyszerűen éltek régebben az emberek. Azok nem ismerték az ágyakat, amelyekben kényelmesen hentereghet az ember, akár hatodmagával is. Nem vonták be márvánnyal a falakat. S a deszkapadlóra nem kellettek vastag keleti szőnyegek.

Egyszerűen éltek az emberek. Egyszerűen és békésen. A szörnyű fényűzés, mely már minden ízléses embernek teherré vált, csak azóta divatozik Rómában, amióta a birodalom határai a messze keletre kiterjedtek, s a kirabolt ősi országok minden mesés kincse Rómába ömlött. Az ő atyjának hatszázezer sesterciusa volt, amikor végleg nyugalomba vonult. S jómódú embernek érezte magát. S az is volt. Nagyot nézne, ha élne és ha meghallaná, hogy fiának háromszázmilliónál is többje van. Ily rettentő vagyon! Kastélyok, paloták, uradalmak a birodalom minden részében, megszámlálhatatlan állattal, rabszolgával. Arannyal, ezüsttel, drága üvegvázákkal, kincseket érő bútorokkal berendezett paloták.

Ő pedig csak száraz fügét eszik, amiből egy sesterciusért egész zsákkal adnak, s vizet iszik, s a legegyszerűbb ruhákat hordja. S azóta, hogy Paulinát feleségül vette, kétezer válogatott nőjét sem nézte meg, sem a hatszáz ifjút. Csak intézői és gondnokai és eunuchjai évi jelentéseiből tudta, hogy azok is vannak számára fenntartva. Éppúgy, mint a rengeteg hátasló, kocsiló, vadászló, vadászkutya, amely minden kastélyához tartozott. S hajók a kikötőkben.

S mindez minek kell neki? Sohasem használja. Csak arra jó ez a rengeteg vagyon, hogy irigységet keltsen az emberekben.

Az élethez nagyon kevés kell. Ez az egyszerű, régimódi kastély, ódon kertjével, néhány szolga, tehén, ló és a házőrző kutya. S gondtalanul lehet itt élni, világtól elvonultan, ismeretlenül.

Csakhogy ő már nem élhet így, mert őt már túlságosan sokan ismerik.

Hisz próbált ő régebben is elmenekülni a magányba. Amikor első szónoklatát tartotta Rómában, már akkor érezte a halál árnyékát, amit a nyilvánosság előtt való szereplés vetít az emberre. Mert Caligula császár, aki magát az ékesszólás mesterének tartotta, Seneca erőteljes szónoklásán felháborodott s egészen magánkívül volt.

- Így nem lehet beszélni! Elrontja a hallgatóságot! Nem tiszteli a hagyományokat!

S elrendelte, hogy meg kell ölni Senecát. S meghalt volna Seneca, ha Hestia, a hírhedett nő, közbe nem lép érette.

Hestia! Szép nő volt s nagyon romlott. És közönséges is volt. Seneca nem szerette. Alig ismerte különben, csak egyszer találkozott vele egy nagy éjjeli ünnepélyen, Mecénás palotájában. S a hírhedt nő feltűnő barátságos volt akkor az ifjú Seneca irányában, Seneca azonban nagyon hűvösen fogadta. S azontúl észre sem vette.

Hestia pedig, hallván azt, hogy a császár elhatározta Seneca halálát, elment Caligulához, s vígan és könnyedén mondta az őrült szörnynek:

- Ugyan, egy ilyen tehetségtelen, hitvány kis embert, mint ez a krajcáros fecsegő, te, a szónoklás mestere, csak nem akarsz olyan kegyben részesíteni, hogy törődsz avval, hogy él-e vagy sem? Hisz ha megöleted, még azt fogják hinni az emberek, hogy lehetett volna belőle valami. Hadd élni, és csak tegye magát nevetségessé ostoba erőlködésével.

S Caligula nevetett, s nem törődött többé Senecával. Ő pedig akkor óvatosan visszavonult a szerepléstől, s amíg Caligula élt, nem mutatkozott a nyilvánosság előtt.

Amikor megtudta Hestiának ezt a mondását az ő érdekében, Seneca kötelességének érezte, hogy elmenjen a nőhöz, s megköszönje neki ezt a váratlan és érdemetlen jóindulatát.

Hestia boldogan fogadta. S most, hogy látszott rajta, hogy szívből örül, hogy jót cselekedhetett, minden ellenszenves vonása elmosódott, s olyan volt, mint egy ártatlan fiatal leány.

Seneca most, így, szépnek találta. És Hestia mindjárt felfogta a fiatal férfi megváltozott tekintetét. S vígan mondta:

- Még mondja azt valaki nekem, hogy a jótett nem hozza meg a jutalmát! Caligulát megnevettettem, s a kis Annaeus sem néz reám többé oly mord arccal!

- S ez jutalom neked? - kérdezte az ifjú Seneca őszinte csodálkozással.

- Igen, de ha te nem annak szántad, akkor... Akkor én uzsorás leszek, jó? - nevetett a szép nő. - Tudod mit? Kívánhatok tőled valamit?

- Bármit - felelte Seneca nyugodtan. - Ami módomban áll, mindent megteszek neked.

- Akkor hát...

És Hestia elgondolkozott egy pillanatra. Aztán hamiskás mosollyal mondta:

- Tudod, eszembe jutott valami. Mit szólnál hozzá, Annaeusom? Valami nagyon jó és nagyon egyszerű szórakozás jutott az eszembe... Vagy irtózol tőlem, még mindig, Annaeusom? De mondd meg igazán?

- Szeretlek - mondta Seneca.

- Nem, nem, nem szeretsz! De az nem baj, elég, ha nem utálsz túlságosan. De látom a szemedből... Különben... Csak úgy eszembe jutott.

Aztán vidáman folytatta:

- Tudod, az jutott az eszembe... Olyan szép tavaszi idő van. Ránduljunk ki valamerre, a környékre. Csak egy napra. Hajnalban indulnánk és késő este térnénk vissza. Akkor nem látna minket senki. Tudod, temiattad, mert hátha megszólnának téged.

- Téged szólnának meg, Hestia. Vigyáznunk kell a jó híredre - jegyezte meg tiszteletteljesen Seneca.

- Ugyan! - nevetett Hestia őszintén és cinikusan. - Az én becsületem! Ugyan, hagyjuk ezt! Nem hiszem, hogy lenne rosszabb hírű nő Rómában nálamnál. Pedig vannak itt elegen. No nem baj. Ha kedved van, jössz, ha nincs kedved, hát nem megyünk, ugye?

És Hestia kedvesen nevetett avval a szabadsággal és nyíltsággal, amely megszépíti azokat, akik már túl vannak mindenen.

- Nagyon fogok örülni, ha megengeded, hogy veled tölthessek egy napot - mondta Seneca tiszteletteljesen.

Most, hogy ez a nő ilyen kedves nyíltsággal beszélt vele, Seneca kötelességének érezte, hogy a legnagyobb tisztelettel viseltessék irányában. Mert ember nem adhat többet, mint hogy önmagát adja önzetlenül. S ez a nő felkínálta neki ezt az ajándékot testben és lélekben. S ezért neki hálásnak kell lennie.

- Hát megyünk? - kérdezte Hestia. - Hová megyünk? Mondj valami jó tervet.

- Van itt a közelben egy kis házam. Csak négy mérföldnyire van a város határától. Szép nagy kertben fekszik. És minden virágzik ott.

- Minden virágzik! - kiáltotta lelkesen Hestia. - És senki sincs ott, aki zavarna? És virágos mező árnyas fák alatt... Menjünk oda, menjünk oda! Mikor?

- Akármikor - felelte Seneca. - Bármely nap.

- Akkor... Akkor... Tudod mit? Menjünk holnap. De akkor ne úgy csináljuk, ahogy az előbb mondtuk. Én úgy fogok öltözni, mint egy bolti leány. Te pedig... Te pedig öltözz úgy, mint egy szegény írnok. És nem vitetjük magunkat hordágyakon. Hanem karonfogva megyünk, jó. Úgy, ahogy azt a népbeliek szokták. Jó?

Boldogan mosolygott. Aztán folytatta mosolyogva:

- És tudod mit? Egészen úgy viselkedjünk, mintha azok lennénk, akiknek a ruháink mutatnak. Jó? De egészen úgy. Te ne is gyere ide értem. Hanem várj meg engem a Fórum sarkán, Vénusz temploma előtt. Ott találkozunk, mint titkos szerelmesek. S aztán nekiindulunk a világnak. Azaz az útnak, dalolva. Az nagyszerű lesz, nem?

- Igen - mondta Seneca -, én is azt hiszem.

- És... És egészen, de egészen úgy fogsz viselkedni, mint egy szerelmes írnok, ugye? - kérdezte feszült érdeklődéssel Hestia.

- Igen - felelte Seneca mosolyogva -, ha te is úgy viselkedsz, mint egy szerelmes bolti leányka.

- Óh, én éppen olyan leszek - mondta Hestia. - Hidd el, egy nőnek minden szerelmes szerep könnyű, ha igazán szerelmes.

• 
  

S aztán kijöttek ők, ide, ketten, ebbe a házba, ahol most feküdt. Akkor volt itt utoljára. Harminchét esztendeje annak. Eljárt az idő...

S a beteg öregember fáradtan feküdt a másik oldalára. Veséje szúrt, köszvénye kínozta, s nem tudott aludni. Csak bámultak üres szemei a fehér falakra, érzéketlenül.

Aztán lassan-lassan elszenderedett. De csak félig. Szemei becsukódtak, tompa bódultságban feküdt, de nem aludt egészen. Öntudatánál volt azért, de homályos volt ez az öntudat és ernyedt. Ilyen a megvénhedt ember álma az álmatlanságban. A kimerültség, az elhasználtság zsibbadtsága és közönye ez tulajdonképpen és nem is alvás.

Tompa nyomás nehezedett agyára. Szemeinek gödrei fájtak. A nyakszirtje is fájt. Oldalt fordította a fejét. Most a vánkoshoz simultan, érezte a halántékán kidagadt ér rendetlen, szapora lüktetését.

Láza van.

A torka száraz volt. Keze is. Nehezen lélegzett. Úgy látszik, időváltozás van. Ezt a nagy szélvihart, ezt érzi...

A vén fák koronái suhogtak az ablak előtt. Az ágak között zúgott a szél. Néha megreccsent egy-egy öreg elszáradt gally, s megpuffant a földön.

Viharos éjszaka. Holnap szép tiszta idő lesz.

Behunyta szemeit s aludni próbált. Elhessegette magától a gondolatokat, hogy könnyebben aludhasson el. De a becsukott szem nem akart aludni. Képeket rajzolt magának, talán a becsukott szemhéjakra. Vagy talán egy más világba?

Furcsa ábrák rajzolódtak ki a behunyt szemekben. Emberi arcok változtak gyorsan, maguktól. Megjelentek, ránéztek, eltorzultak, eltűntek, átalakultak, újra feltűntek, feketén, színesen, vakítón, tompán.

Egy ideig tűrte ezt a játékot Seneca. Aztán már fárasztotta. S inkább kinyitotta egy kicsit a szemeit.

A váltakozó képek egyszeriben eltűntek. S ő megint reménytelenül, álmatlanul nézett a homályos szobába.

Azaz már nem is nézett. Csak bódultan feküdt.

Egyszerre az egyik homályos sarokban, ahová félig nyitott szeme meredt, egy arc kezdett kirajzolódni. Eleinte homályos volt, mint egy gőzgomolyag, vagy még annál is testetlenebb. De mind határozottabb körvonalakat nyert. S az arc egyszerre Senecára nézett.

Seneca ismerte már ezt az arcot. S tudta, hogy annak tekintete elől nem menekülhet, bármerre fordítaná is fejét. S hiába hunyná be szemét. Ez az arc nézi őt mindenünnen. Megjelenik időnként és nézi őt, meredten.

Nem félt tőle. Nekik, kettőjüknek, nincs mit egymás szemére vetniök. Mindketten a maguk hatalmát védték. Hogy ő volt az erősebb és nem Agrippina, az egyikükön se múlt. Ha ő elvesztette volna akkor a fejét, s könyörületet érzett volna régi szerelmese iránt, akkor már rég ő és Néró volnának halottak. De Néró hallgatott reá s megölette az anyját. S panaszkodhat-e egy anya, aki a fia élete árán is uralkodni akart?

Hideg nő volt és okos. Lelketlen volt, de Seneca tisztelte benne ezt a lelketlenséget. Uralkodni nem lehet lágy szívvel, s a lelkiismeret oly fényűzés, melyet csak egyszerű sorsban élő emberek engedhetnek meg maguknak. Egy gyönge pillanat elég, s a három világrészre kiterjedő birodalom trónja összeroskad.

Néró erős volt s megölette az anyját. Tétovázott ugyan, s mikor megtörtént, már sajnálta a szörnytettet. De Seneca tudta jól, hogy az anya, ha tehette volna, nem tétovázott volna a fiát megöletni. És még csak nem is sajnálta volna.

Seneca jól ismerte Agrippinát. Régi szövetségesek voltak, még Claudius császár életében, amikor Néró ártatlan kisfiú volt.

Ők ketten, Agrippina és Seneca, egymást tették naggyá, mindennek ellenére. S meg tudták tartani a hatalmat, a legnehezebb időkben is, amikor mindenfelől csak ellenség környezte őket. Együtt voltak teljesen, évekig. Egy fejük volt és egy gondolatuk. Nem volt titkuk egymás előtt. Ismerték egymást testben és lélekben, minden mozdulatukban, minden helyzetben, szenvedélyben.

Csodálatos nő, aki egy Nérót szült a világra!

De hisz Néró csak egy ártatlan élénk kisfiú volt, majd pedig ábrándos, költői lelkű, érzelmes ifjú. Seneca nevelte fel Néróvá. Az ő gyermeke Néró, az ő műve! Mi lett volna Néróból, nélküle? Egy tehetetlen bábu az anyja kezében.

S ő császárt csinált belőle, hosszú, hosszú évek munkájával faragta olyan császárrá Nérót, amilyent az alattvalói megérdemelnek. Ő, Seneca, volt Néró! Az ő beszédeit mondta el, az ő szavait ismételte, az ő fejével gondolkozott, s az ő kezével ölt.

Az ő akaratereje teremtette Nérót. S most a teremtmény önállóvá lett, s a teremtője ellen fordult.

És mégis szerette Nérót. Szerette, mint a szobrász a maga faragta szobrot, akkor is, ha végül a fejére zuhanna. Szerette, mint az író a művét, noha csak bajt hoz reá, s megrontja életét. Szerette, mint ahogy az isten szeretheti az embert, aki, ha értené, csak gyűlölni tudná istenét.

Szerette Nérót. S Seneca tisztában volt azzal, hogy ez az egyetlen pont, ahol őt halálosan meg lehet sebezni. Mert ő mindenre képes mindenki ellen. Csak Néró ellen nem. S most Néróé a hatalom. S az csak természetes, hogy hatalmával élni fog, mert élnie kell!

A bódultság elenyészett. A feje kitisztult. Teljesen ébren volt, s tudta, hogy most már nem fog elaludni.

Felült az ágyában, így könnyebben lélegzett. Szelíden elmosolyodott. Ilyenfajta örömei vannak az ő életkorának: Hogy ülve könnyebben lélegzik, mint fekve.

S ezért az örömért is hálásnak kell lennie a Mindenhatónak. Mert hisz örök kínokra is teremthetett volna, s ha van némi enyhülés, az már ajándék.

Az olajmécses szelíd, csendes világa uralkodott a szoba homályán. Nem bántotta a szemet, s mégis lehetett látni mindent a szobában.

Paulinára nézett. A gyönyörű fej ott nyugodott a párnán, mozdulatlanul. Szorosan csukott ajkak s a finom, hosszú, vékony orr. S a hosszú, selymes szempillák a csukott szemeket fedve.

Seneca nézte az alvó Paulinát, az egyetlen nőt, aki őt szerette, aki hozzákötötte életét, őhozzá, a beteg öregemberhez. S elhozta neki a fiatalságát és a szerelmét, s örömmel áldozatul dobta, semmiért. Hisz az öregember szerelme szánalmas. S Paulina mégis boldog volt vele. Örült, ha szólt hozzá Seneca. És hálás volt minden gyöngédségért.

S Paulina, aki legszebb volt az előkelő római nők között, éppen őhozzá ragaszkodott.

Seneca úgy érezte, hogy Paulina a sors csodálatos ajándéka. Érthetetlen volt neki, hogy mi vonzotta hozzá Paulinát. A hatalom? Hisz bukása felé közeledett már akkor. Vagyona? Paulinának is van, több mint kellene. A fáradt, vézna, vén karok? A gödreikbe esett szemek? A fakó, ráncos szélű ajkak? Köszvénytől csomós ujjai? Elnyűtt, ványadt feje, mely halálfejre emlékeztetett? Sovány nyaka és vértelen fülei? Hisz az öregség és a pusztulás minden nyomát már magán viseli.

Miért imádja őt mégis, rajongva, e legszebb nő?

Szelíden nézte Seneca az alvó arcot. Most egészen olyan volt, mint egy fiatal leányé az első szerelem sejtelmekor. Álmodott, ajkai megrezzentek, hangtalanul beszélt álmában.

Kivel beszél?...

Aztán mind szenvedélyesebb lett az a leányarc. Kipirult, mosolygott, játszott. S aztán megvonaglott, fájdalmasan. S halk sóhaj tört ki az összeszorított ajkak közül, s egész testében megvonaglott.

És Seneca fáradt öreg szívében megnyilallott: Paulina álmodik... Hány nőt ismert ő ifjúkora óta, és hánynak álmát váltotta valóra. S e legkedvesebb nőt csak nézni tudja, amint ösztönszerű szerelmében vergődik. Óh, szörnyű sors megöregedni, szeretni és szeretve lenni!

Paulina arcáról lassan eltűnt a fájdalmas vonás. És asszonyossá változott az arc. És csendes, boldog derű ragyogott rajta, édes titok derűje, melyet még csak ő tud. S aztán kinyújtotta gömbölyű karját, s gyöngéden karolt egy láthatatlan, drága csecsemőt. S vigyázva, gyengéden, óvatosan lendült a kar a láthatatlan gyermekkel, s keblére szorította azt.

Senecának könnyek jöttek a szemébe. Szegény asszony, gyermekről álmodik, kettőjük gyermekéről, aki nincs és nem is lesz soha. Ez a titkolt, anyás sóvárgás, ez emészti Paulinát, ez lopja le a rózsákat arcáról, s ez teszi kívánatossá számára a halált.

És Seneca borzadva nézte az álmában gyermeket ringató asszonyt, akinek azért nem lehet élő gyermeke, mert őbelé szerelmes.

S ő gyilkosa ennek a szelíd asszonynak s a gyermekeknek, akik nem kelhettek életre, miatta.

S minden hiába: Fényes múlt, korlátlan hatalom, írott műveinek évezredekre szóló ereje, világhír, halhatatlanság. Ő, aki mindent közömbösen el tudott viselni, s mindenen felül tudott emelkedni, s emelt fővel és tiszta lelkiismerettel mert szembenézni élettel-halállal, felesége tönkretett életét tehetetlenül és megroppanva szemlélte, csak annál inkább, hogy Paulina oly nagy rajongással szerette őt.

Seneca a hosszú, kínos éjszaka után, melyet álmatlanul töltött, fáradtan kelt fel a megtört testének szokatlan ágyból, s óvatosan ment ki a szobából, nehogy feleségének álmát megzavarja. Megfürdött a régimódi, szűk, sötét kis fürdőszobában, ahol az egyszerű kőmedence csak éppen akkora volt, hogy egy ember beleülhetett. Aztán felöltözködött, kiült a ház szőlővel befuttatott tornácára. S Volusca, az öreg szakácsné, egy nagy köcsög tejet állított eléje, s egy cipót tett a köcsög mellé.

Seneca megreggelizett. S hátradőlve a nádszékben, élvezettel szívta be az éltető levegőt. Feje megtisztult az álmatlanság kínos nyomásától, a gondok összezsugorodtak, a rossz előérzetek elhalványodtak. Csak ült és örült, hogy él és szívhatja a jó levegőt. És nem fáj semmije. S itt ülhet békésen, ezen a tornácon, újra, annyi év után.

Egy hosszú, küzdelmes élet után, melyben mindent elért, amit ember elérhet: Hatalmat a világ fölött, hírnevet, mesés gazdagságot, szerelmet, mindent, mindent, ami csak egy okos, hatalmas és gazdag ember számára elérhető, mindent megszerezhetett magának. És mindebből már nem tartott elérni érdemesnek más semmit, csak a csendet, nyugalmat és a jó levegőt. Amit pedig a legegyszerűbb ember is megszerezhet magának.

Csend, nyugalom, köcsög tej és fehér cipó: ez elég, hogy az ember jól érezze magát. Ennél többet a legnagyobb hatalom és gazdagság sem nyújthat. Sőt nemcsak hogy nem nyújthat, de éppen csak ezeket veszi el az embertől, s ad helyette nyugtalanságot, gondokat, félelmet, ezer bajt, betegséget, kellemetlenséget és halálveszélyt. Szabadságát, nyugalmát, jó étvágyát, álmát, lelki életének összhangját veszti el az a szerencsétlen ember, akinek hatalom és gazdagság közepette kell élnie. Igen, szerencsétlen ember az! Minél nagyobb hatalomhoz jut és minél mérhetetlenebb gazdagsághoz, annál szerencsétlenebb. Valóban, minden úgynevezett jóakaró, a szülők, a barátok, a szeretők, a tanítók, mindenki, mindenki, aki azt kívánja a kisgyermeknek és később a serdülő ifjúnak, hogy híres legyen, gazdag legyen és sokra vigye, azok mind a legnagyobb rosszat kívánják.

Különös, csodálatos eltévelyedése a szülői léleknek, hogy örül, ha gyermekében rendkívüli tulajdonságokat vél felfedezni, amelyek talán alkalmasak arra, hogy gyermeküknek sikereket hozzanak. Érthetetlen a felnőtt emberek csökönyös ambíciója gyermekük vagy neveltjük iránt. Hisz ők, akik már láthatták az életet, ezerszer tapasztalhatták, hogy bármely rendkívüliség, akár szépség, akár értelem, az mind csak teher és veszedelem az életben. S egy dologra, a legfontosabbra elfelejtik a maguk ifjúkori álmától elvakult felnőttek megtanítani az ifjúságot: hogy kevéssel, kell beérni tudni, minél kevesebbel. Az a gazdag, aki kevésből is megelégedetten tud élni. Az a hatalmas, aki a szenvedélyein tud uralkodni. Az az okos ember, aki a maga életkörülményeinek megfelelően él.

Szörnyű tévedés minden törekvés, amely elrabolja nyugalmunkat, s a bizonytalanságba sodor. Az az ember, aki akar valamit, mindig gyöngébben áll a talpán, mint aki nem akar semmit. Minden ambíció a mások kezébe szolgáltat ki bennünket, játékszerül. És jó, ha még csak játékszerül használnak fel s nem szemétlapátnak, vagy nem arra, hogy kikaparjuk másnak a forró gesztenyét a parázsból. Akit a tömeg tett naggyá, az olyan, mint aki a tűzhányó hegy tetején lakik. Előbb vagy utóbb megrendül alatta a talaj, és szörnyű lesz pusztulása. Aki pedig más hatalmas ember segítségével jutott hatalomhoz, annak sorsa a hatalmas kezében van, aki bármikor elhajíthatja.

S vannak, akiknek minden vágyuk az, hogy sorsuk ne legyen enkezükben. Akik inkább megbíznak idegenekben, mint önnönmagukban.

Hisz vannak olyan emberek is, akik nem tudnak egyedül lenni. Bárkinek a társasága öröm nekik, csak önnönmagukat nem bírják elviselni. Különben igazuk van. Kevés ember van jó társaságban, hacsak önnönmagával társalkodik.

Pedig jó éldegélni csendben, minden zavaró külső befolyástól mentesen nézelődni és elmélkedni. Hisz oly rövid az élet, s annyi minden van a világon, amit érdemes megnézni, s ami fölött érdemes elgondolkozni, hogy igazán kár mindenféle mellékes, felesleges, nyűgös elfoglaltságokban látszatörömökkel és nagyképűsködésekkel elfecsérelni az életet.

Isten szépnek és jónak teremtette a világot. S csak az emberekben van a hiba, ha ők nem ilyennek látják. Vagy talán az emberek önmaguk számára erőszakosan megrontották az élet szépségét és jóságát?...

Az emberi szenvedés két okból ered. Az egyik az emberek kapzsisága, mellyel megnehezítik embertársaik életét. A másik ok az ostobaság, mely elferdíti tiszta látásukat, s így mindig másutt keresgélnek, mint ahol kellene. Az emberi ostobaság legveszedelmesebb alakja a gonoszság. S a legutálatosabb ostobaság az irigység.

Mily jó kívül kerülni a kapzsi és ostoba emberek társadalmából! Elfelejtve, ismeretlenül, békében üldögélni elhagyott vidéki lak tornácán...

A szemközti gesztenyefán megszólalt egy vadgalamb. Csendes, szelíd, kérő, hívogató szerelmes hangja bugyborékolva búgott.

Seneca felnézett a fa lombjába. S a sok vörös virág fölött, a fa legtetején egy száraz ágacskán ült a vadgalamb.

Gyerekkorában egy kőhajítással eltalálta volna. Vajon tud-e még úgy dobni?

S az öregedő Seneca felkelt, s egy nagy sima fekete kavicsot vett fel. Fiatalos lendülettel megforgatta a karját. Érezte, hogy ha elhajítja a követ, egész biztosan eltalálja a gerlicét.

De nem hajította el. Eszébe jutott, hogy ő már nem kisfiú, hanem öreg ember. S a gerlice már nem csupán célpont neki, mint gondtalan kisfiú korában volt, hanem egy érző, szenvedő élőlény, akinek életét kímélnie kell. Mert az élet szent, mindenkinek az élete az, nem szabad elvenni senkitől sem. Az életet az Isten adta, az ő dolga, hogy elvegye.

A vadgalamb pedig felbúgott még egyszer, bánatosan és szerelmesen. És a szomszédos ligetből, mint visszhang hangzott a felelet. S a vadgalamb felkerekedett s repült a hang irányába, a párjához.

Seneca kezéből kihullt a kavics, s erőtlenül koppant meg a földön. S az öregedő ember visszaült helyére, s nézett a zöldellő liget felé, mely innen, messziről, olyan volt, mint egy virágcsokor, melyben a fatörzsek a virágszálak. Minden más és más különböző távlatból nézve. Vannak olyan lények, akiknek az egész Föld nem nagyobb, mint egy labda. S vannak olyanok is, akiknek egy labda az egész világegyetem.

Megdöbbentő világ, ahol mindennek kicsinysége és nagysága csakis attól függ, hogy ki az, aki nézi. A porszemek vetélkednek egymással. Óh, nevetséges nagyzási hóbort! És emberek millióinak egész életét az az irigykedés keseríti meg, hogy van náluk előkelőbb és gazdagabb és nevezetesebb és szebb ember.

Az emberek sohasem azt nézik, hogy hány ember van, aki szerencsétlenebb, szegényebb, csúnyább, nyomorultabb, mint ők maguk. Hanem mindig csak azt, hogy másnak jobb dolga van, mint nekik. Azt nem látják, hogy sokszor milyen rettentő erőfeszítés és önfeláldozás árán jutott el végre az az irigyelt ember a hatalomhoz, hírnévhez, pénzhez. És azt sem látják, hogy ezek csak látszólagos előnyök, a valójában pedig nagyon kétes értékűek.

Csúnya, különös, aljas vágyak mozgatják az emberiséget kicsinyes, értéktelen, haszontalan célok felé. És szenvedések között, melyeket önmaguk okoztak, vergődik az emberiség a kikerülhetetlen végpusztulás felé remegő térdekkel, vacogó fogakkal. Látja, érzi, tudja, hogy a pusztulás felé siet feltartózhatatlanul, de kapzsiságát azért nem mérsékli, embertársai kínzását nem hagyja abba, hanem mint a megveszekedett, csökönyösen hajszolja bele magát a végromlásba. Rothadt társadalom, amely csak úgy állhat fenn, hogy országokat rabol ki, s millió nyomorgóról húzza le a bőrt, hogy kipárnázhassa vele kereveteit. Meddig állhat még fenn egy világbirodalom, mely fényét és hatalmát erőszakra és igazságtalanságra alapozta? A légiók Pannóniától az Atlas hegységig és Britanniától a Vörös-tengerig hatoltak, de köröttük leigázott, kifosztott népek jajszava hallatszik. S kell, hogy eljöjjön a megtorlás korszaka, s népek, melyeknek emberi békés megélhetését lehetetlenné tette az esztelen hódító politika, Róma ellen fordulnak kétségbeesésükben. A végső kétségbeesés ereje pedig nagyobb fegyver minden hadigépnél, s erősebb minden hatalom légióinál. Ha ezrével és ezrével vannak olyanok, akiknek nincs mit veszteniök, akkor bizonytalan minden birodalom léte. S a leigázott gallok, germánok, afrikaiak és szíriaiak gyűlölete él, s előbb vagy utóbb, de biztosan megássa Róma sírját.

S rommá válnak a paloták, meszet égetnek a márványból, s császári palást rongyaival bélpoklosok fedik be irtózatos sebeiket. A költői művek emléke is elenyészik, a pergamentek szétmállnak olvasatlanul, a szobrok ledőlnek talapzataikról, s a festményeket lemossa a falakról az eső. A díszes koporsókból kiszórja a csontokat ékszerek után kutató barbár kéz.

Minden megsemmisül előbb vagy utóbb, minden pompa, gazdagság és hatalom. És egészen mindegy minden. Csak egy az, ami fennmarad és örökké él, akkor is, ha nyoma sem látszik, s ez: a hit, hogy voltak és vannak és lesznek emberek, akik hisznek abban, hogy a világ szép és jó, és van egy isten, aki azért teremtette az embereket, hogy szépek és jók legyenek, és kell, hogy eljöjjön egyszer az igazság országa, ahol becsületesnek, szépnek, jónak, értelmesnek lenni nem lesz halálos bűn, hanem az lesz a természetes.

Léptek hallatszottak a kert kavicsos útján. S csakhamar előtűnt a bokrok között egy magas, vállas férfi. Körülbelül negyvenötesztendős lehetett, arcvonásai merevek és szemei józanok, mint az olyan emberé, aki az élet gyakorlati kérdéseivel foglalkozik, s akitől távol áll minden álmodozás.

Statius Anneus volt, Seneca orvosa.

Seneca még Campaniából való elindulása napján küldött hozzá lovasküldöncöt Rómába, s kérette magához az orvost ebbe a mezei lakba. Hogy a műtéthez szükséges műszereit hozza magával, azt is megüzente neki.

S az orvos, íme, pontosan megjelent. Bal kezében orvosi táskáját lógázta, amelyben az ollók, kések, fúrók és csipeszek voltak. Elhozott minden szerszámot magával, mert hisz fogalma sem volt arról, hogy Senecának micsoda műtétre van szüksége hirtelenében.

Seneca felállt s régi barátja elé ment. Az orvos tiszteletteljesen üdvözölte Senecát. Seneca hellyel kínálta meg. Az orvos leült, s nagy kék kendőjével törölgette izzadó homlokát.

- Lóháton jöttem - mondta. - Jólesett ez a kis testmozgás. Negyven perc az egész a lakásomtól. Igazán felesleges lett volna vitetnem magamat. Különben is az emberi szervezetnek kell a mozgás. Az tartja rendben a nedveket s az egyensúlyt a test felesleges erői között.

- A mozgás az élet - mondta Seneca.

Az orvos bólintott. Aztán figyelmesen nézett Senecára, s végre megkérdezte:

- Hol a baj? Elhoztam a műszereket, parancsod szerint. De igazán nem látom rajtad, hogy szükséged volna késeimre. Szokatlanul jó színben vagy.

Seneca szelíden elmosolyodott.

- Lehet, hogy szükség lesz a késeidre... Az ember sohasem tudhatja, hogy szervezete mikor mondja fel hirtelen a szolgálatot. Az én koromban mindenre el kell készülve lennie az embernek... Valóban, magam is azt hiszem, hogy egészségi állapotom sokat javult campaniai üdülésem alatt.

- A jó levegő, hiában, a legjobb gyógyszer - mondta az orvos.

- Igen - bólintott Seneca. - És aztán a megnyugvás, az talán még jobb gyógyszer, úgy hiszem. Ha az ember megtalálta lelkének összhangját, s leszámolt az élettel, s megnyugodott sorsában, akkor nem emészti kínzó töprengésekkel meglevő életerőit.

- A gondok kétségtelenül rosszul befolyásolják a szervezet működését - mondta az orvos.

- A gondok, a jövőtől való félelem, a bizonytalanság érzése: ezek azt hiszem, a leggyilkosabb mérgek - mondta Seneca.

Elgondolkozott, arca elborult, s csendesen folytatta.

- Azt hiszem, Paulina életerejét is ezek sorvasztják.

- Paulina beteg? - kérdezte az orvos. - Mindig mondtam, hogy vigyáznia kell magára. Több szórakozást és több mozgást! Fiatal szervezetnek nem tesz jót az ernyedtség s a zárkózott életmód. Vidám társaság, élénkség, zene, tánc, hideg víz és napfény: ez kell a fiatalságnak.

- Igen - mondta Seneca - és gondtalanság.

Az orvos hidegen nézett az öregedő emberre. Ő nem helyeselte annak idején Seneca házasságát. Természetellenesnek találta, hogy az ifjú nő ehhez a beteg öregemberhez megy feleségül. Senecának pedig, akinek érelmeszesedése, vesebaja és reumája van, igazán nem lett volna szabad házasságra gondolnia. De hisz az gyakran előfordul, hogy a férfiak öregkorukban, a sír szélén állva, megbolondulnak, s csökönyös önzéssel viruló ifjú nőre vágynak. Ez szokásos aggkori jelenség. De vajon Seneca már ott tartana?...

- Paulina beteg - kezdte újra Seneca elgondolkozva. - Valóban, azt hiszem, ő betegebb, mint én.

- Ugyan! - mondta az orvos majdnem indulatosan. - Az nem betegség! Illetve, ez csak átmeneti őnála. Ennek megvannak a természetes okai.

Seneca szelíden elmosolyodott:

- Ugye arra gondolsz, hogy mert én öreg vagyok?... Pedig bárcsak az lenne az ő betegsége!... Nem, Anneusom, nagyobb bajok is vannak a világon, mint a testi betegségek. S ő betegebb, mintsem hogy meg lehetne gyógyítani.

- Az orvos minden betegséget meg tud gyógyítani - mondta Statius Anneus határozottan. - Feltéve, ha idejében foghat hozzá a gyógyításhoz. És ha megfogadják a tanácsait.

- Persze - bólintott Seneca udvariasan, hogy ne kicsinyítse az orvos mesterségét. De ő tudta, hogy Paulina baját ugyan nem lehet meggyógyítani... Mert gyógyíthatatlan beteg az, aki nem akar élni. Az élethez sok öntudatos és öntudatlan életvágy kell. És ha valakiben gyökeret vert az a meggyőződés, hogy jobb nem élni, mint élni, az már a halálé. Mert hisz belső ellenségeink száma nagy, s bármily aprók legyenek is, önmagukban erősek. Mind külön életre törekszik a sok apró sejt, mindegyik egy külön világ, s azt hiszi, hogy nélkülünk jobban megélhet. S mihelyt nem tartja többé őket szigorú szolgaságban életerőnk, akkor ellenünk fordulnak s elpusztítanak s felbomlasztanak. Csak meg kell nézni az emberi testet, mihelyt elment belőle az életerő, mily rohamosan bomlásnak indul. Az utolsó hörgés alighogy kiszaladt a még forró mellkasból, már szétbomlik a vér, s elrepeszti a finom hajszálereket. S a bomlás szaga megcsapja orrunkat.

Statius Anneus megszólalt:

- Mennyivel jobb itt, mint Rómában! Ott hiányzik a jó levegő. Természetellenes gondolat volt, oly nagy várost építeni. Az emberek ott úgy élnek, mint sírboltokban. Valóban, csak akkor látja az ember, hogy mily szörnyű a városi élet, ha a szabadba kerül végre, a jó levegőre.

- Igen, itt jó a levegő... - mondta Seneca szórakozottan.

- A levegő pedig a legjobb gyógyszer. A Föld életerejének a legtisztább alakja a levegő. A levegő a föld, a víz és a tűz legéltetőbb részeit foglalja magában. S ha beszívjuk, szervezetünk a legősibb életforrásból merít új erőt.

- Thales a vízről mondta ugyanezt - jegyezte meg Seneca mosolyogva. - S magam is hajlandó vagyok hinni, hogy a víz a legősibb elem.

Az orvos fölényesen elmosolyodott:

- A régiek valóban azt hitték. Hisz tagadhatatlan, hogy a víz nagy őserőt tartalmaz. S kiváltképpen azok a vizek, amelyek a Föld bensejéből törnek elő, frissen születve a Föld élő húsában, szűzen az esővíztől, s magukkal hozva még szerves ásványi részeket és sókat, ezek a forrásvizek nagy gyógyhatásúak sokszor. Igaz, van köztük olyan is, amely mérgező, s olyan is, amely halált okozhat. A víz mindenesetre csodálatos elem, de azt hiszem, nincs igaza Thalesnek, amikor a levegő elé helyezi, mondván, hogy minden a vízből lett.

Seneca válaszolni akart, mert hisz kedvenc tanulmánya volt neki a víz, s nagyjából Thales követőjének vallotta magát, de megpillantotta Lucilius, aki a kert főútján érkezett, s kiszállva a hordágyból, feléjük tartott.

Kedves meglepetés volt ez Senecának, mert hisz nem is tudta, hogy Lucilius Rómában van, s így nem is értesítette arról, hogy ő visszatért Campaniából.

Feléje sietett. S megölelték egymást, melegen.

- Az istenek hoztak ide - mondta Seneca. - Azt hittem, hogy még mindig Dalmáciában vagy. S azt hittem, hogy már többé nem látlak.

- Miért? - kérdezte Lucilius megdöbbenve. - Valami nagy bajod van?

- Nem - felelte Seneca -, csak úgy mondtam... Hisz tudod, az én koromban s az én betegségeimmel... És különben is, az ember élete úgyis mindig csak egy hajszálon függ... Örülök, hogy itt vagy.

Lucilius üdvözölte az orvost Aztán újra Senecához fordult:

- Paulina jól van?

- Igen... - felelte Seneca. - Majd látni fogjuk ebédnél.

- Milyen szép itt - mondta Lucilius körülnézve. - Csendes hely.

- Öregembernek való hely - mondta mosolyogva Seneca. - Itt lehet békén elmélkedni a halálról.

- Bölcs embernek való hely - mondta Lucilius. - Valóban, szívesen élnék itt.

- Paulina is azt mondta - jegyezte meg Seneca.

- Tehát ezentúl itt fogtok élni? - kérdezte Lucilius élénken.

- Hogy hol fogunk élni, azt igazán nem tudom - felelte Seneca mosolyogva. - Azon nem is gondolkozom. Egész életemben mindig másutt éltem, mint ahol szerettem volna. Már belenyugodtam abba, hogy az ember sorsa nincs soha a kezében, és még ilyen apróság se tőle függ, hogy például, hol él...

S hozzátette:

- Ha ugyan egyáltalán lehet még az én koromban életről beszélni.

- Miért? Hisz nem vagy még öreg? - szólt közbe az orvos. - Elvégre, nem ritka az olyan ember, aki nyolcvan-kilencven esztendőt él. Éppen van egy páciensem, nyolcvankilenc esztendős, teljesen egészséges volt mindeddig, s most is csak az a baja, hogy egy féltékeny férj, egy rabszolga, bosszúból megszúrta a késével. De kiheveri hamarosan.

- Azt hiszem, annak a férjnek a féltékenysége már egészen alaptalan lehetett - jegyezte meg Lucilius nevetve.

- Miért? - kérdezte az orvos. - Az öregség egészen viszonylagos fogalom. Ismerek harmincéves embereket, akik öregek, iszonyúan öregek. Viszont vannak jó erőben olyanok, akiknek évei száma már jelentékeny. Csak attól függ, hogyan élünk. Az öregség egészen tőlünk függ. Ha kellő beosztással élünk, s életerőnket nem pazaroljuk rendszertelenül, s ha testi erőink egyensúlyát lehetőleg megőrizzük, soká maradhat hibátlan az emberi szervezet.

- Azt hiszem, a megöregedés attól is függ, hogy van-e kedvünk még élni vagy sem? - mondta Seneca.

- Akkor én már nagyon-nagyon öreg vagyok - jegyezte meg Lucilius.

- Miért? - kérdezte az orvos. - Talán neked nincs kedved élni?

- Nem sok kedvem van - felelte Lucilius. És nevetve hozzátette:

- Különben... Azt hiszem, nemigen lehet sok értelmes ember, aki nagyon ragaszkodik az élethez.

- Pedig az embernek mása sincs, mint az élete. Ha meghalt, vége - mondta az orvos szárazon.

Seneca az orvosra tekintett:

- Honnan tudod? - kérdezte.

- Tudom - felelte az orvos. - Nincs tovább, az egészen bizonyos. Ismerem az emberi szervezetet. Az egy nagy köztársaság, amelyben sok-sok élőlény lakik együtt. S közös öntudatuk: az ember. Amikor pedig az élőlények köztársasága felbomlik és szerteszéled, akkor a közös öntudatuk is, az ember, megszűnik. S örök időkre szűnik meg, mert hisz soha többé ugyanaz a tömeg élőlény nem áll össze.

- Igen... - mondta Seneca elgondolkozva. - De talán úgy van az, hogy nem testünk sejtjeinek közös öntudata az énünk, hanem mi tartunk egybe, a mi énünk szolgálatára sok-sok ezer élőlényt.

- Igen - mondta Lucilius, megértve Seneca gondolatát. - Igen, Statius Anneus, talán úgy van az, hogy testünk nem egy köztársaság, melyet élőlények sokaságának közös akarata kormányoz, hanem császárság, ahol a leigázott tartományok nyögve-kínlódva küszködnek és dolgoznak egyért: a császárért. Azaz az emberért.

- Nem hiszem - mondta az orvos szárazon. - Ezt az összetartó erőt, amiről beszéltek, még sohasem tapasztaltam. Én csak azt tapasztaltam, hogy a szervek összeműködése tartja fenn az életet, s mihelyt ebben a működésben akadály áll elő, a szervezet rögtön felbomlik, s az öntudat, az egyéniség megszűnik.

És Statius Anneus fölényesen, majdnem diadalmasan nézett Senecára és Luciliusra, mintha az ő érdeme volna, hogy az ember végleg elpusztul.

Egyikük sem szólt semmit. Hallgattak. végül Lucilius megszólalt, szórakozottan:

- Elvégre ez csak érzés dolga. Amit bizonyítani nem lehet, arról nem lehet komolyan vitatkozni.

Seneca bólintott. Az orvos gúnyosan elmosolyodott.

Statius Anneus ugyanis nem volt filozófus, többféle igazságot nem ismert, neki csak az volt igazság, amiről ő maga meg volt győződve. S mindent, ami az ő véleményével ellenkezett, butaságnak tartott.

Lucilius Senecához fordult:

- Gyönyörű nap van ma. Talán sétálhatnánk egyet.

- Magam is arra gondoltam - mondta Seneca. - Campaniai magányomban ugyanis nagyon hozzászoktam a sétálgatáshoz. Üdíti az embert a lassú járás, nézdelődés. Új és új tájakat lát. És mindig akad valami látnivaló. És egyszerű emberekkel találkoztam sétáim közben, akik egyszerűen beszéltek. Öröm volt velük beszélgetni.

- Sétáljunk - mondta Statius Anneus is.

Megindultak. Seneca kétoldalán haladt két vendége. Kiértek a kertből egy nagy, virágos mezőre. Vékony vizű patakocska csörgedezett a virágok között kígyózva, minden vakondtúrást megkerülve, s minden kis mélyedésben tócsát képezve.

- Menjünk e kis patak partján - mondta Seneca. - Rég nem jártam erre. De gyermekkoromból emlékszem, hogy a forrása nincs már messze innét. A nagy országút szélén van valamerre. S ott majd fogunk látni utas embereket, akik mind Rómába igyekeznek, távoli országokból a mesebeli városba, telve hittel, reménnyel, hogy ott nagyszerű sors vár reájuk.

- Vagy pedig olyan emberek is járnak az országúton, akik Rómából jönnek - mondta Lucilius mosolyogva. - S akik az utolsó fillérjüket is otthagyták a rettentő városban, s talán egészségüket is.

- A nagyváros felfalja az embereket - bólintott az orvos. - Igen, magába szívja az embereket, mindenféle hazug örömmel magához csalogatja. S aztán kiszívja életerejüket, felfalja idegeiket, megőrli ép eszüket, s elrabolja minden hitüket. Valóban, az a szörnyű bálvány, amelynek tüzes torkába Karthágóban állítólag élő embereket vetettek áldozatul, távolról sem volt oly szörnyű és falánk, mint e milliós főváros.

Seneca mosolygott:

- Áldozatok mindenütt vannak. Aki gyönge, az elpusztul. Az éjszakai sok-sok apró lepke is megperzselődik és lehull. A mécs körül reggel mindig élettelenül feküdtek tetemeik, nagy sokaságban. És ezért ne gyújtanánk világosságot? Üljünk sötétben, mert ha lámpát gyújtunk, az sok-sok apró élőlény pusztulását okozza?

- Kegyetlen az élet mindenki iránt - mondta Lucilius.

- Mások halálából tartjuk fenn életünket - mondta az orvos. - Nem is élhetünk, ha mindennap sok-sok életet nem pusztítanánk el. Amivel táplálkozunk, az mind élőlény. Tojást ha eszünk, csirkenemzedékek ősét pusztítjuk el. Az az állat még tegnap élt, amelynek húsát esszük. És sokan azt mondják, hogy a növények is élők és a liszt is, minden csupa élőlény, s mi elpusztítjuk őket, hogy élhessünk.

- Elég kegyetlenség - mondta Lucilius. - Csak az az egy mentségünk lehet, hogy velünk se bánik jobban a Sors. Ki tudja, hátha minekünk azért kell meghalnunk, hogy a férgeknek eledelük legyen?

- Nem magunknak hízunk, hanem a hullaférgeknek - mondta az orvos, s durván nevetett. - Ez jó. Ez még nem jutott eddig az eszembe. De lehet benne valami.

- Én azt hiszem - mondta Seneca elgondolkozva -, hogy az életben és a halálban nincs semmi kegyetlenség. Mindegy, hogy ki eszi meg a másikat. Az csak látszólagos, hogy az egyik élő az oka a másik halálának. Mert hisz örökké úgysem élhetnénk. S hogy több vagy kevesebb ideig élünk-e, az, azt hiszem, igazán mindegy. Az idő mindig csak a múltban van. Ha elmúlt dolgokra emlékezünk, csak akkor vesszük észre az időt abból, hogy egy esemény előbb történt, mint a másik. De a jövőre nézve nem érezzük az idő hatalmát. Mert hisz az idő mindig mögöttünk van. S ha meghalunk, nem veszíthetünk semmit, mert hisz halálunk éppen azt jelenti, hogy megszűnt az idő folyása számunkra.

- És ha mégis emlékeznénk a halál után? - kérdezte Lucilius.

- Akkor is, úgy hiszem, emlékeink minden időtől függetlenül élhetnek csak bennünk. S egyszerre látnánk át életünk minden eseményét.

- Nem értem - jegyezte meg kedvetlenül az orvos.

- Untat téged ez a fajta bölcselkedés, Statius? - kérdezte Seneca szelíden. - Akkor beszéljünk másról.

- Oh, nem untat, nem untat - mentegetőzött az orvos. - Csak én nem vagyok jártas ezekben a dolgokban. De azért nagyon érdekel.

- Senki sem jártas ezekben a dolgokban - jegyezte meg kissé gúnyosan Lucilius. - Mert hisz a gondolatokat nem lehet késsel vágni. Sem lemérni, sem felbecsülni. Vagyis, szerinted, nincsenek is gondolatok, ugye, Statius Anneus?

Az orvos kedvetlenül rándított egyet a vállán s nem felelt.

Seneca sem szólt semmit.

S mentek ők hárman lassú léptekkel a virágos mezőn a patakocska mellett.

Seneca nézte a virágokat, a fákat. Nézte a mély, kék eget, a benne úszó felhőkkel, gyermeki szemekkel, mintha először látná mindezt. S benső meghatottsággal, mint aki utolszor látja.

Elérkeztek a forráshoz. Egy sziklás dombocska alján csobogott vékonyan a víz. Közel volt a nagy országúthoz.

- Jól emlékeztem - mondta Seneca megelégedetten.

S leült a forrással szemben a gyepes domboldalra. Lucilius és az orvos is letelepedtek.

- Sokat gondolkoztam azon az utóbbi időkben - kezdte Seneca -, hogy tulajdonképpen honnan erednek a vizek? Mert azt, hogy az esővíz lefolyik a föld alá s bizonyos kőzetek megállítják s együvé vezetik, s ott kibukkan, ezt a magyarázatot hosszas elgondolás után nem találtam kielégítőnek.

- Ezen én sohasem gondolkoztam - mondta Lucilius.

- Pedig érdemes rajta elgondolkozni - folytatta Seneca. - Egyáltalán, Luciliusom, az utóbbi időkben arra jöttem rá, hogy éppen a legegyszerűbbeknek látszó, a mindennapi életben megszokott, magától értetődő dolgokon érdemes leginkább elgondolkozni. Mert azok a leghomályosabb, a legrejtélyesebb kérdések, amelyekre pedig minden iskolásgyerek gondolkodás nélkül meg tud felelni. Miből lesz a forrás? Az esővíz leesik a földre, s aztán abból lesz a forrás. Egyszerű felelet, ugye? Pedig nem úgy van. Miből lett az a felhő itt felettünk? Az esővizet felszívja a nap melege, abból lesz a felhő. - Így feleltem volna iskolásfiú koromban. De most már tudom, hogy ez sem igaz. Hogyan keletkezik a szél? A meleg levegő felemelkedik, a hideg leereszkedik, ebből támad a szél, ugye? És ez sem igaz.

- Semmi sem igaz - dohogta az orvos. - De mi értelme van ilyesmiken gondolkozni?

- Semmi - válaszolta Seneca szerényen. - Csak... Ha ilyesmiken gondolkozom, ha a természet titkait próbálom megérteni, valahogyan közelebb érzem magamat istenhez.

Elgondolkozott. Aztán hozzátette:

- S azt is hiszem, hogy érdemes egyébként is foglalkozni a körülöttünk levő világ megértésével. Mert hátha egyszer mégis valóban megértünk belőle valamit? Manapság különben... Az emberek minden egyébbel vannak elfoglalva, semmint hogy ilyenféle haszontalan dolgokkal foglalkoznának. Megvadult világ ez. Senki sem foglalkozik olyasmivel, ami nem hoz pénzt, sok pénzt... Hogy legyen mit a testet-lelket ölő élvezetekre elkölteni. S a természet szépségét észre sem veszik. A gondolatok világa nevetséges számukra. S ezért van az, hogy manapság nemhogy új igazságokat fedeznének fel, de a régiek is feledésbe mennek. Pedig az emberiség minden legjobb erőinek együttes erőfeszítésére volna szükség, hogy a körülöttünk levő csodák rejtelmes leplét megemelhessük, s halvány sejtelmünk lehessen a természet berendezéséről.

Seneca elhallgatott. Lucilius idegesen turkált a botjával a homokban. Az orvos hirtelen megszólalt:

- Mennyi katona menetel az úton!

Lucilius idegesen kapta fel fejét, s összeráncolt homlokkal nézte az utat, amelyen hosszú sorokban vonultak az ezredek.

Seneca nyugodtan nézte a fáradtan lépkedő katonákat. Mennek előre a Halál felé, amit adni vagy kapni fognak. Így ment ő is, azelőtt. De neki már nem kell fáradnia, úgyis eléri...

Szelíden elmosolyodott, mindennel megbékélten, mint aki már túl van...

Egy lovasezred gyors ügetésben haladt az út mentén, kikerülve a gyalogosokat és a szekereket. Az utolsó század már vágtatott.

- Nagyon sietnek - mondta az orvos. - Ugyan mi lehet olyan sürgős nekik? Kíváncsi vagyok, hogy mi történhetett Rómában?

Lucilius tétovázott, hogy szóljon-e azokról a rossz hírekről, amelyeket Rómában hallott? Lopva Senecára tekintett. S látta az átszellemült arcon, hogy Seneca már tudja és készen várja...

• 
  

Paulina későn ébredt. Seneca ágya már üres volt. A nap már magasról sütött be az ablakon.

A görög szolgáló türelmesen várakozott az ajtó előtt. S mikor észrevette, hogy úrnője felébredt, belépett a szobába, jó reggelt kívánt, s aztán segített a fürdésnél, felöltöztette asszonyát, megfésülte simán, egyszerűen, ahogy szokta.

- Mi ez a furcsa, szakadatlan dübörgés? - kérdezte hirtelen aggódással Paulina.

- Sok-sok katona megy az úton, sok hadiszekér és sok lovas - felelte a leány. - Már régóta mennek. Már elment egy egész hadsereg.

Paulina arca elfehérült. Most értette meg, hogy miért üzenték Senecának, hogy hagyja el Campániát haladéktalanul, és jöjjön Róma közelébe. Az, aki ezt az üzenetet elhozta hozzájuk Campániába, nem tudott bővebb magyarázatot adni, nem tudta megmondani, hogy miért kell Senecának Róma közelébe mennie?

Seneca pedig azonnal útnak indult. Talán?... De Seneca azt mondta, hogy nem fontos ügy, nem fog történni semmi. És most mennek a katonák az úton, reggel óta, Róma felé! Nagy dolgok lehetnek készülőben. S Paulina előtt most egyszerre világossá vált, hogy mi szükség van Senecára, Róma közelében? Az új császárnak közel kell lennie a döntés órájában.

Most dől el minden. Seneca császár lesz. S mint annyi éven át, uralkodni fog, de most már a maga nevében. Minek? Miért? Elég volt a szörnyű évekből, melyeket úgy töltött csupa izgalom, rettentő elfoglaltság között. Az nem volt élet akkor. És most már mindig így lesz. Seneca császár lesz...

S Paulina most tudta biztosan, végre, hogy ő ezt nem kívánta.

Átment a nagy terembe, amelynek ablakai az országútra nyíltak. S nézett ki az útra. Nézte a szakadatlanul, gépiesen tovavonuló harcosokat. Ezek fogják eldönteni, hogy élet vagy halál?... De akárhogyan is lesz, az ő békés nyugalmuknak örökre vége.

S Paulina meredten nézte az utat, és lassan-lassan könnyes lett a szeme.

IV.

Együtt ültek a mezei lak középső termében Seneca, Lucilius meg az orvos. A nap lenyugvóban volt, utolsó sugarai csillantak meg aranyosan a fák csúcsán. Paulina az ablakban ült, s nézett ki az útra.

Seneca hallgatta két barátjának vitatkozását. Két ellentétes világnézethez tartoztak, s így minden kérdésben elháríthatatlan ellentétek támadtak közöttük. Az orvos számára csak az volt valóság, ami kézzel megfogható, látható és lemérhető. Lucilius pedig a régi nagy bölcsek híve volt, s őt csak a testetlen eszmék érdekelték, csak azokat tartotta valóban létezőknek, s a földi valóságokat pedig csak durva árnyképeknek tekintette.

Ők ketten nem tudták megérteni egymást. Seneca pedig csak ritkán merült bele a vitatkozásba. Őt más gondolatok tartották elfoglalva. Sejtette, hogy végzetes eseményeknek kellett történniök, hisz különben nem vonult volna Róma felé annyi katona. Nyugodt volt, csodálatosan nyugodt, és kész minden eshetőséggel szemben, talán éppen azért, mert bizonyosan tudta, hogy bekövetkezett a döntő óra. A Sors határozott jobbra vagy balra. S így az ő kezében nincs már semmi, mindent most az események kérlelhetetlen láncolata fog eldönteni. Mint a hadvezér, aki az utolsó tartalékot is beledobta a küzdők közé, s azontúl nincs már módjában beleavatkozni az ütközet sorsába, úgy Seneca is egykedvű szemlélője volt önmaga sorsának. Semmi sincs a kezében, amivel megváltoztathatná.

S nyugodt volt Seneca, mert nagy nyugalmat ad az a gondolat, ha tudjuk, hogy nincs hatalmunkban változtatni az elkövetkezendőkön.

Csak Paulina felé vetett olykor egy-egy aggódó pillantást.

Paulina ott ült az ablakban, s nézett mereven az útra. A tovavonuló sereget nézi?... Nem, nem, dehogy. Hisz már elvonultak az utolsó málhásszekerek is. De majd azon az úton érkezik valaki, aki hírt hoz. Vajon tudja-e, hogy az a hír csak mi lehet?... Szegény, szegény Paulina!

Paulina pedig hirtelen megfordult, s szeme egy pillanatra összeakadt Seneca tekintetével. És Seneca meglátta a benső irtózattól égő szempillantásban, hogy Paulina sejti az elkövetkezendőt...

Paulina gyorsan visszafordította fejét, s nézett tovább ki az ablakon, az útra.

Seneca pedig erőltetett figyelemmel iparkodott két vendége beszélgetésére hallgatni. De a szavak üresen haladtak át fülén és agyán, nem volt képes megérteni azokat.

Sohasem hitte volna, hogy az utolsó várakozás ennyire felemészti minden erejét!

Pedig most erősnek kell lennie! Ha soha máskor nem lett volna erős, de most utoljára nem szabad elveszítenie önuralmát. Egy pillanatra sem szabad elgyöngülnie.

A vendégek is csak vontatottan beszéltek, erőltetetten. Mind ritkábban szólta, s akkor is csak azért, hogy ne legyen annyira nyomasztó a csend. Mert lassan-lassan mind tűrhetetlenebbé vált a várakozás. Mire?...

Hirtelen Paulina felemelkedett székéről, s irtózattal hátrált néhány lépést az ablaktól.

- Mi az? - kérdezte Lucilius, és felugrott, s Paulina felé sietett, mert úgy látta, mintha az asszony megtántorodott volna, mintha el akarna esni.

- Semmi... - suttogta Paulina. - Semmi...

Még egy pillantást vetett ki az útra, s a borzadály fénylett meg szemében. Hirtelen kiegyenesedett, minden erejét összeszedte, elfordult az ablaktól, férjéhez ment, melléje ült. S behunyt szemű gyönyörű fejét Seneca vállára hajtotta.

Lucilius önkéntelenül vetett egy pillantást az ablakon át az útra. Mit láthatott Paulina?... S hirtelen elborult Lucilius tekintete is. Visszaült az asztalhoz, meredten, s nem szólt semmit.

- Mi az? - kérdezte halkan az orvos Luciliustól.

- Megérkeztek - mormolta Lucilius.

A ház körül fegyvercsörgés és nehéz léptek hallatszottak. Bokrok ágai suhogtak, kerítés recsegett. Halk sikoly hallatszott a konyhák felől.

S felpattant az ajtó, s belépett Granius Silvanus testőrezredes. Katonásan tisztelgett s hangosan jelentette:

- A császár küldött. Egy kérdésre kíván tőled, uram, feleletet.

Aztán előrelépett, s halkan, gyorsan mondta:

- Nem a legjobb híreket hozom. Most dől el... És igazán nem tudom...

Aztán fürkésző pillantást vetett a két vendégre. Majd Senecához hajolt és suttogva kérdezte:

- Megbízható embereid? Beszélhetek előttük nyíltan?

Seneca bólintott.

A testőrezredes pedig sietve beszélt, tompa hangon, hogy ne hallatsszék ki az ablakon:

- Az összeesküvés kiderült. Scevinus és Natalis és Lucanus mindent bevallott. Pison öngyilkos lett. Tigellinus minden katonaságot Rómába rendelt. Tömegesen fogdostatja össze az összeesküvés részeseit, s általában mindenkit, akire bármi okból haragudott. S most eljött a cselekvés pillanata, különben valamennyien elvesztünk.

- Mit tehetek én? - kérdezte Seneca halkan.

- Egy elszánt lépést, amely ha sikerül, egyszeriben megfordítja a helyzetet - felelte Silvanus.

És magyarázatul gyorsan hozzátette:

- A hadsereg nincs Néró pártján. Egyelőre senkinek a pártján sincs. Várakozik. De ha te, uram, megjelensz és nyíltan fellépsz Néró ellen, azt hiszem, sok ezred habozás nélkül csatlakozik hozzád.

Lucilius várakozásteljesen nézett Senecára. Paulina lehajtotta fejét, nehogy egy pillantással is befolyásolja férje elhatározását. Az orvos értetlenül bámult rájuk. Miről van szó?

A testőrezredes pedig folytatta:

- Néró nem bízik senkiben sem. Érzi, hogy a hadsereg ellene fordulhat. Kíséreld meg, uram. Lóra ülsz, megyünk vissza Rómába. S ha nem sikerül...

Granius Silvanus hirtelen elhallgatott. Az volt már a nyelvén: hisz akkor sem történhetik veled más, mint hogy Néró kivégeztet.

Seneca elgondolkozott. Látta maga előtt Nérót, amint remeg a katonáktól túlzsúfolt palotában. Szegény, szerencsétlen ember!

Ő jól ismerte Nérót. És szerette, mintha a fia lenne. Ő nevelte, császárrá nevelte. Hogy nem lett belőle ember?... Istenem, hisz császárnak kellett lennie... És most ellene támadjon? És vagy Néró pusztul el, vagy ő...

S ha Néró pusztul el, a részvét Néró mellett lesz. S az emberek azt fogják mondani, és jogosan fogják mondani azt, hogy Seneca megölte neveltjét azért, hogy uralkodhasson. S e szörnytettet senki se fogja lemoshatni róla. Ha pedig ő pusztul el a harcban, Néró utálattal fog gondolni rá, hogy az egyetlen ember, aki iránt bizalommal viseltetett egész életében, ellene támadt azért, hogy császár legyen az ő élete árán. Nem! Ő nem mozdulhat, ő nem támadhat, mert hisz ő e küzdelemben mindenképpen csak vesztes lehet: becsületét veszti el biztosan.

- Uram, határoztál? - kérdezte Granius Silvanus türelmetlenül.

- Igen - válaszolta Seneca. - Maradok.

- De uram - tört ki a testőrezredesből -, hisz evvel önmagad halálos ítéletét írtad alá!

- Tudom - mondta Seneca nyugodtan. - De én nem támadhatok Néró ellen.

És szelíden mosolyogva folytatta:

- Mert nem kell élni, Silvanus, minden áron. Amíg az ember élhet, éljen. De mihelyt méltatlan tettek elé állítja a sors, vagy méltatlan helyzetbe hozza, úgy gondolom, helyesebb az élettől megválni, mintsem lealjasodni.

Paulina felegyenesedett. Most már nyugodt volt ő is.

A testőrezredes tisztelgett és menni készült. Aztán eszébe jutott tulajdonképpeni küldetése. Visszafordult:

- Igaz... Néró parancsából jöttem. Ő kérdezteti tőled, milyen viszonyban voltál Pisonnal? Valami üzenetről volt szó, amit Natalis közvetített hozzá.

- Mondd meg Nérónak, hogy Pisonnal sohasem érintkeztem. Hogy mi okból, az nem tartozik senkire sem. Néró ismer jól engemet, s így tudnia kell, hogy én egész életemben szabad ember voltam, és nem rabszolga. S avval érintkeztem, akivel jónak láttam. Ezt így mondd meg Nérónak.

- Igen - felelte Silvanus.

És ment.

Kint kengyelcsörgések, sarkantyúpengések, majd halk vezényszavak hallatszottak. S a nyeregbe ült testőrcsapat elindult az úton.

Paulina Seneca nyakába borult. Egész közel fektette arcát Seneca arcához. S halk sóhajtással tört ki belőle a kérdés:

- Mi lesz most?...

Seneca gyengéd, forró csókot csókolt Paulina elfehérülő ajkaira. S aztán lágyan, szeretettel simogatta Paulina dús haját.

Lucilius elfordult. Könnyes lett a szeme. Aztán, hogy ne zavarja a házaspárt, felkelt, az ablakhoz ment s kihajolt. Az orvos megértve a helyzetet, követte, s szelíden megveregette Lucilius vállát, barátságosan mondta:

- Kár volt annyit vitatkozni, mi? Filozófiáról, mi? Komisz az élet, barátom, akárhogyan is nézzük. Nem ér semmit a sok okoskodás. Egy elszánt emberre lett volna szükség, akinek csak éppen annyi eszének kellett volna lennie, hogy beszúr egy vasat Néró hasába. S akkor most nem lennénk ilyen siralomházban. Nincs igazam, mi?

Beesteledett egészen. A nagy teremben, gyertyák világánál szótlanul ült egymással szemközt Lucilius és az orvos.

A kis szobában pedig Seneca átölelve tartotta Paulinát. Nem szóltak semmit. A homályban alig látták egymás arcát.

Paulina szorosan férjéhez simult, és forró csókokkal lázasan csókolta azt az imádott férfit, akit bármely percben örökre elragadhatnak tőle. Csókolta, ölelte, vadul, szerelme teljes szenvedélyével, ahogy még soha. Mert hisz mindeddig féltette Seneca egészségét...

De most... Most, az utolsó órában, csókolni akarta. Ajkuk összeforrt, s nem gondoltak semmire, csak egymás szemét nézték, és egymás lelkét itták, és szabadjára engedték szerelmüket, először és utoljára.

És édes volt ez az utolsó óra, és kellett, hogy az legyen: hisz az volt az ára, hogy az utolsó.

Hirtelen halk kopogtatás hallatszott az ajtón. És Seneca gyengéden lefonta magáról az ölelő karokat. S felkelt és kiment.

Paulina pedig várta, hogy visszajöjjön. Ő a szerelem mámorában nem hallotta a kopogtatást, és nem vette észre, hogy eltelt az idő.

S várta, hogy Seneca visszatérjen.

Az ajtó előtt Lucilius állt.

- Egy százados van itt, Néró parancsából - suttogta.

Seneca melegen megszorította a legjobb barátja kezét. S belépett a nagy terembe.

Egy fiatal testőrszázados lépett eléje. Katonásan tisztelgett, s hidegen mondta:

- A császár elrendelte, hogy még az éjszaka folyamán jelentést akar arról, hogy Seneca megszűnt élni.

A százados hátralépett. Seneca pedig szólt az orvosnak:

- Látod, Statius Anneus, ehhez a műtéthez van szükségem a te szerszámaidra s orvosi tudásodra.

- Az orvos mestersége haldoklót elevenné tenni, nem élőt halottá - mondta szomorúan az orvos.

Seneca kedvesen mosolygott:

- Valóban, elhiszem neked. De gondold meg, hogy mily szép feladat egy jóbarát halálát könnyebbé tenni.

Lefeküdt a kerevetre és szelíden kérdezte:

- Így jó lesz?

Néhány könnyes szemű szolga jött be, vödrökkel és tálakkal. Seneca felhajtotta mindkét karján az ingét.

Lucilius föléje hajolt és megcsókolta. Aztán melegen, hosszasan kezet szorítottak utoljára. Majd az orvostól búcsúzott el Seneca. S a köréje sereglett hű szolgáktól.

Aztán hátradőlt, s kinyújtotta karját az orvos felé.

Az ajtó felnyílt, s a küszöbön megjelent Paulina. Megállt, visszatántorodott. Aztán a férjéhez szaladt. S megcsókolták még egyszer egymást, hosszasan.

A testőrszázados végre türelmetlenül intett, s az orvos kése felvágta Seneca karján az ereket, s a vér csöpögni kezdett.

Paulina kimeredt szemekkel nézte a vért. Lehanyatlott egy kerevetre, s eltakarta arcát egy pillanatig. Aztán feltűrte ruhájának ujjait, s karját az orvos felé nyújtotta.

Statius Anneus kérdőleg nézett Senecára.

Seneca meleg, szeretetteljes pillantást vetett Paulinára. Paulina esdeklő szemekkel nézte férjét és az orvost S nyújtotta a karját. Engedjék őt is meghalni! Hisz minek éljen!

S az orvos, könnybelábadt szemmel, felvágta a fehér kar bársonyos bőrét, s átvágta a finom kék ereket.

És szerelmesen, átszellemülten néztek egymás szemébe ők ketten, akiknek vére folyt, folyt...

Csend volt, halálos csend. Senki se mert mozdulni. A testőrszázados is önkéntelenül állva maradt, hogy csizmás léptei ne zavarják ezt az ünnepélyes némaságot.