Selma Lagerlöf: Az antikrisztus csodái

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Selma Lagerlöf: Az antikrisztus csodái szerkesztése
szerző: Kaffka Margit
Nyugat 1910. 4. szám

Teljék kedve az irodalomismerő köztudatnak s mondjuk ki legelején, hogy ez asszonyíró írása világszemlélet és előadás dolgában csakugyan a legmadártávlatosabb, legdologibb, leghűsebben hömpölygő folyású epika. Igen, ezt el kell intézni, mert ez sokaknak öröm. Hogy valahára íme asszonyi alkotás is kiszállhat az asszonyi lét nyűgös lyrájából, kicsit mindig szeméremsértő megmutatkozások, vagy aggodalmas körülkertelések tehetetlenségeiből; s lehet mindennél objektívebb föléje prespektiválódás idegen sorsoknak és idegen lelkeknek, hol az író maga már nem is a "történet szája", de személytelenebb, mint beszédes rúnái egy vándorkövön. Való. E szelíd, de puritán rejtőzködés függönye megől csakugyan nem kényszerülünk meglátni egyebet egy nyugodt, derűs gyönyörködésben úszó szempárnál, mely egyforma, istenadta világossággal tekint el mindenen s naiv örömmel biztat a vele-gyönyörködésre. És - holott szemeink tán más mélységűek, látásunk más recéződésű - kedvtelve haladunk vele a könyvön át, mert az új látványosságok mindig frissítők s mert a fájdalomtalan szenzációk számunkra a játék üdülése, épp tán felszínes voltukért jótékonyak és szabadítók.

És ebben mintha már meg is volna a felelet a legfontosabb, egyedül fontos kérdésre, hogy mit cselekedett velünk ez a könyv? Letesszük, elolvasván s úgy érezzük, mintha érdekes panoráma üveglencséi előtt mulattunk volna egy könnyű félórát, amint körben, csengettyűszóra lendülve, belülről villanyfénnyel világítva elénk utaztatta színes és kiszínezett fényképlemezein, - mert ma éppen ezen volt a sor - a gyönyörű Szicíliát. Láttunk mindent. Az ősi, vulkánhányta és csaták dúlta fekete lávaföldet, hajnalfénytől rózsaszín, havas ormokat, kaktuszokat és mandarin erdőket, kerteket, klastromokat, elhagyott templomok romját és ősi palotákét, melyek márványudvarán korhadó boltívek falához támasztja dülledő kunyhóit a könnyű szegénység. Sok-sok kép s mindegyiken színek és szépségek; a fényképmasina ügyesen válogatott panorámába valót, s mi gyerekekként adjuk át magunkat leleményének. Sőt, mintha egy primitív iskolai szerszám hegyét is látnók, egy kis térképmutató pálcáét, mely precíz biztonsággal érinti és nyugodt, szemléletes vonallal rajzolja körül a szeszélyes partokat, az ábrázolásnak felfoghatóság számára iskolásan stilizált körvonalait. Már a nénike szavát is halljuk, (a tanító néni negyvenkétéves, szürke liszterkötős, hátrafésült hajú, telt arcú, fegyelmezett, szeretetreméltó, csupa biztosság és sok melegség), amint kitérések és idegesség nélkül, jól elkészülten és egy leckeórához szabottan sorjázza el a "lakosság" köztudatba színesedett jellegzetességű típusait, szintén a felfoghatóság kedvéért szintén önmaguknál olyanabbakul: vak koldust, énekes templombanyát, mesemondót, bábjátékost, csuhás barátot, jóst, képfaragót, rablót, carabinireit, lovagot és szentet. Tagadhatatlanul a legérdekesebb dolgok közül való dolog a néprajz és geográfia, ha a tanító így érti és szereti e mesterségét. És szereti a dolgokat is, amiket meglátott, s tán ez minden titka. El kell némulnia a kételkedésnek, hogy aki számára ennyire egyformán és ennyire mindenformán tudnak "adni" a dolgok, adtak-e valaha is többet Bédecker-szenzációnál; nem, e szívós germánság emberül győzi a hevüléseket, s mi érezzük ebben fölényét, amikor e betűs kirándulás idejéig készséggel adjuk kedélyünket keze alá.

Ámde a regény! Be kell itt számolnom, hogy első, nagyobb dolog ez, amit az írójától végigolvastam, de mégsem érzem sértő és oktalan merésnek, hogy ezen át beszéljek róla. Nem vallom, hogy e rövid és robotos életben mindent olvasni kell és lehet, amit irodalmilag "illik"; de azt sem, hogy egy író ilyen láthatón komolyba adott, szélesre alapozott művében megtagadhatná önmagát, értékeit és fogyatkozásait, s ne adná a legtöbbet, amit adhat. Egy regény tehát, amelyben események játszanak végig, tarkán, érdekesen, kaleidoszkópikus hirtelenséggel átzörrenve egymásba és fel-felébresztve egymás iránt a már-már fáradó figyelmet. A középpontban két ember szerelme, körüljátszottan közügyek áramlásaitól, társadalmi alakulások vulkáni rázkódásaitól, természeti erők, - (föld, levegő, fajta és nép) - és belső, emberi mozgatók, - (vallás és tömegszolidaritás) ráhatásaitól. Gazdag, gazdag kincsbánya, kimeríthetetlen mélységek lehetősége; s mi van mindebből a könyvben? Amit feltár előttünk e gazdag és aranyszájú epika, széles és téres hömpölygő teliségű síksághoz hasonlít, melyet egyenletes fénnyel derít végig a nap szeme, nem választják el árnyéksávok a dolgokat, nincsenek reliefjeik és... mélységeik sem. A dolgok csak történnek, egyre történnek; emberekkel, de nem emberekben; - deus ex machinák, álmok, jósigék, sugallatok és kegyképek malasztja a mozgatók mindvégig, oly primitív nyilvánvalósággal, mintha a bábszínházban egyre szemünkbe villognának a drótok és zsinegek, melyek az akciót helyberángatják. Mondhatnák, hogy ezt a téma hozza így; de a téma az íróé, nem megfordítva. Mert jól járt ő ezzel a babonába színesedett szicíliai népfantáziával, mely mindezt jól-rosszul fedi, elhiteti vagy legalább elfogadhatja; de mit csinált volna nélküle?... Ha egy ócska harang véletlen megkondulása nem lehetne eseményfordító ok egy asszony legbelsőbb lélekdrámájában; ha az író ottmaradna szemben az emberével és belülről kellene félreveretnie a harangokat! De nézzük sorjában!

Mit látunk meg például a hősből, legsajátabb metamorfózisaiból, életéből? Kisgyermek korában hirtelen odahagyja a klastromi noviciátust, eddigi otthonát, barátéletre szántságát, mert nagynénje, kiről odáig nem is tudott, első találkozáskor élénk színekben festi előtte az Aetna-vidék szépségeit. (A dologra nézve mellékes, hogy ez a tájleírás az olvasó számára is gyönyörű szép.) Később remetének akar szokni, s egy álom téríti vissza, mely azt sugallja, hogy szentképek faragásával szolgálja Istent. Amerikába indulván, visszatér egy nő miatt, kit magával akart csábítani; később mégis búcsútlanul hagyja el, mert, - mint az író kijelenti, - most már a szentek oltalmában hiszi őt. (Ez is a harangok műve. De hisz a csudás harangozó hírére tért vissza.) Mire évek múlva Párizsból hazakerül, már szabadgondolkodó és szocialista, de ezt is az írótól tudjuk meg. Sok évi börtön után pedig ott folytatja első és egyetlen szerelmet, ahol elhagyta, - az első csók után a másodiknál. - Ennyi csaknem minden. - Néha arra kell gondolnom, nem egy hűsebb és fegyelmezettebb Jókai-é a Nobel-díj nyertese, a miénk forró fantasztikuma, felötlő aránytalanságai nélkül, de folyamatos láncolatú meseszövése és pompásan egész kisemberei nélkül is? - A hősnőre meg épp nem szeretek emlékezni, mert egy kellemetlen dolgáról tudok. "A vasgyűrűs hölgy" a címe egyik fejezetnek, s ebben van elmondva, hogy miután Gaetanó, a regény hőse börtönbekerült, mint áldoz szerelmének és emlékének a magáramaradt kedves. "Valahányszor donna Micaëla a kezét fölemelte s ruhájának ujja hátrahullott, azt látta az ember, hogy karperecnek egy rozsdás vasgyűrűt hord. Az utcán találta, csuklójára húzta és folyton viselte. Mihelyst a tekintete ráesett, vagy az ujja hozzáért, kissé elhalványodott, s mit sem látott többé a körülte levő világból, de látott egy sötét börtönt... bar szaggatná karját a vasgyűrű, hogy egy pillanatra se felejthesse el öt soha". Itt ebben a miliőben felháborít ez a kicsit bornirtan tetszelgő romantika. De maradjunk a cselekménynél! Milyen szinte lelkiismeretlenül esélyszerű például az, hogy MicaëIa "maga taszítja romlásba kedvesét". Egy kapukulcson múlik, melyet utolsó percben szerelmes logikátlanságú ötlettel megfordított a zárban. Ámde az ezért való lelki vád nagy lélekdráma pillére kell hogy legyen, mert húsz év nagy idő. Viszont Gaetanó őt ezalatt holtnak hiszi, mert egy szemfedőn elhaladóban családja címerét látta. Vagy hogyan robbanik be az ellenséges Elisa gyors hozzászegődése, s mindaz, ami váratlanul kezéhez békélik a kibonyolításnak. A kegyszobor egy csudája például azon fordul meg, hogy egy vadidegen vakbizonyossággal meglátja a hasonlatosságot anya és gyermeke közt, ami éveken át a környezetben senkinek fel nem tűnt. S főképp, mint esik át a végén a tömeglélek nagy, elemi erejű pálfordulásán. Egy rövid mondattal: "A szerzetes túlbuzgósága úrrá tette Gaetanot (a szocialistát) a tömeg fölött". Vajon segíthet-e az ilyen dolgokon az, hogy az író a regény címében, s több más helyen maga is "csudá"-nak nevezi? Ámbár, asszonyom, Szicília messze van tőlünk, ott sem eshetnek ilyenek. Hosszú és nagy szenvedések sohasem hagyják meg az embert épp olyannak, amilyen volt; évek Szicíliában is évek; a rab vőlegénynek lehet utána halni, bolond szenvedéllyel miatta szintúgy börtönbe kerülni, lehet elfeledni, megcsalni vagy meggyűlölni, de így, ócskavassal parádézva gyászolni... Az ilyen szemfedő-ügynek is utána szoktak járni késfoknyi bizonyossággal; s általában és egészben a dolgok, amik történnek, nyomokat, nyomokat szoktak hagyni, s hogyha ezeket nem látjuk, akkor az egész csak ködképek vetítése, nem vérző igaz valóság. Ám nem lehetetlen, hogy nagyon madártávlatból, hűs és derűsen szenvtelen epikus-asszonyszemmel nézve csakugyan így látszanak a dolgok: ilyen ábrázolásszerűen, szimplává stilizáltan, odavetítetten, tarkán, érdekesen, frissen, szórakoztatóan és élettelenül.

Egy angol utazónő halad végig a regényen (poggyásza közt, alig tudva róla, hordja a csudatevő, áldó-átkozó hamiskrisztus szobrocskát), Miss Tottenham a neve: utazik, csudálkozik, élvez, lelkesül, azonosul, részt vesz, jótékonykodik, megtelepül, férjhez megy, - s az utolsó jelenetben "betelve Diamantéval, újból nyakába veszi a világot" Nem kevésbé jelenségszerű, mint akár a St. Pasquale harangjai (a beállítása nagyon szerencsés); de én néha mégis öt érzem a kitessékelt, megtagadott emberi és asszonyi líra szellemének. Miss Tottenham, vagy a tanító néni, ez elfogulatlan, okos, mégis érzelmes, jóságos, mégis idegen, rálátó, de soha bele nem látó. Ám ne csináljunk rossz tréfát! Csak azt akartam inkább jelezni, hogy legbensőbb és legkedvesebb érdekességek mégis valami rejtetten átderengő lírán keresztül csillannak meg néha a könyvben. Az északi ember ámulatában, mely felfedezi és szebbnek, délebbnek, Szicíliábbnak látja Szicíliát a valóságnál; a protestáns lélek lojális, méltányos idegenségében, ahogy szinte élvezni tudja a katolicizmust; vagy az asszony simogatón szolidáris együttérzésében szegény, asszonyi bolondságokkal, - mert milyen távol is esik például a Gaetanó érdekeitől a calabriai vasútépítés ügye, a hős hazatérve alig is érti meg, hogy: "Éretted volt", - mégis e kapcsolattalan lélekbabona fenntarthat egy asszonyéletet húsz éven át. "Mi tudjuk!" - bólintgat miss Tottenham. Ám azért továbbmegyünk, nemde, mert sok furcsa és tarka, canzonés, vásáros vagy véres, templomkörmenetes vagy népgyűléses nap után - be lehet telni ezzel a Diamantéval és - addio, signora Favara, a kopott kiskrisztussal a szekérkasban, mintha semmi sem történt volna, vesszük nyakunkba megint a világot.